Március 15. a büszkeség pillanata. Egy nemzeti ünnep azonban nemcsak a fejünk felemeléséről, hanem számvetésről is szól. Fel kell tenni a legalapvetőbb kérdéseket: kik vagyunk most, honnan érkeztünk ide, és merre tartunk? Nos, egyikre sincs közös válaszunk. Elátkozott nemzet vagyunk, amelyre az átkot nem az égiek, nem más népek, hanem saját magunk mondtuk ki. Tagadni sem tudjuk, hogy széthúzó társadalom vagyunk. Számunkra az összetartozás élménye nem a nemzet egészéről szól, hanem egy része összeállásáról egy másik részével szemben. A közösség biztonságát és erejét általában akkor tapasztaljuk meg, amikor gyűlölünk egy másik magyar közösséget, aki szintén ugyanezzel a vehemenciával gyűlöl vissza bennünket. És az a szörnyű, hogy mindenki azt hiszi, rá ez nem igaz, csak a másikra.
Tény: a történelem sem bánt velünk kegyesen. A Kárpát-medence ugyan szerves földrajzi egység, de geopolitikai és kulturális értelemben ütközőzóna. Elsősorban Kelet és Nyugat között. (Hamvas Béla Öt géniusza még alaposabb elemzését adta sokszínűségünknek.) Ez pedig mindig – sajnos, ahogy látjuk, ma is – a történelem főszínpadára taszított bennünket. Soha nem volt időnk egy eldugott kisszínpadon erősödni, gyakorolni, gyarapodni. Kibeszélni a dolgainkat, megnyugodni kicsit. Nem, nekünk mindig az eszmék és fegyverek főfrontján kellett és kell lennünk, ha tetszik, ha nem. Ez pedig nagyon nehéz.
Nincs olyan magyar generáció a történelemben, amely ne szembesült volna súlyos dilemmák sorával. Így van most, így lesz később is. Ha vissza kellene tekerni az időt, mikor voltunk utoljára sikeresek ebben a feladatban, egészen a 19. század első feléig kellene mennünk: a reformkorig. Számomra ez jelenti a magyar történelem mestermunkáját. Minden hibájával és gyengeségével együtt az elmúlt századok legdicsőbb évei voltak, amikor relatíve rövid idő alatt a legnagyobbat léptük az önmagunkra találás és az európai felzárkózás kétsávos útján. Haza és haladás, ugye. A jövőben csak egy második reformkor jelenthet kiutat, amely persze önmagában csupán egy homályos gondolat, másrészt, ha érezzük is, mit kellene jelentsen, borzasztóan távol vagyunk tőle lelkileg. A többség számára március 15-e a szabadságharc előjátéka, számomra inkább a reformkor csúcsa volt. Talán érdemes megvizsgálni, milyen hegyeket is kellene elhordanunk az útból, ha meg szeretnénk pillantani a második reformkor hajnalsugarait.
Az első feladat, hogy képesek legyünk látleletet venni saját állapotunkról. Minden gyógykezelés a betegség azonosításával kezdődik. Ha ez elmarad, a legjobb kúra sem ér semmit, mert nem a valódi panaszt orvosoljuk, hanem csak a felszínt vagy még azt sem. De mi a diagnózis? Először is:
ki kell mondani: mint nemzeti közösség lelki betegek vagyunk. Terápiára van szükségünk.
Mik a tüneteink? Sorozatos történelmi traumák. Már az államiságunk kezdete is egy vitatható rokongyilkosságból ered. Bár több mint ezer éve itt vagyunk, ugyanezen a helyen, még mindig arról szól a választás, hogy Kelet vagy Nyugat. Koppány vagy István? Aztán gyötör bennünket számtalan lelki zavar. Súlyos apakomplexus például. Nem akarunk felelősséget vállalni, nem akarunk felnőni, szüntelen keressük a pótapát, aki, ha el is porol bennünket néha, de megkímél a saját döntésektől, a szabadság súlyától. Aki megmondja, mi a jó, és mi a rossz, aki megvéd bennünket azoktól, akik szerinte veszélyesek ránk, aki elmondja nekünk, mit gondoljunk arról a világról, amit ő fest elénk. Erős anyakomplexusunk is van. Szeretethiányos közösség vagyunk, elismerést, támogatást és bizalmat szeretnénk, de úgy érezzük, meg vagyunk fosztva ettől. Nem érezzük a bátorítást, ezért nem tudunk bátorítani másokat. Szeretet nélkül pedig irigyekké válunk, a kisebbrendűség és a kivagyiság bipoláris poklában fuldokolunk. Szörnyű diagnózis, de nem reménytelen. Hiszen éppen az első reformkor a bizonyíték, képesek vagyunk felülemelkedni, ha megfelelő célokra lelünk. Talán azoknak a pszichológusoknak van igazuk, akik az emberi élet zavarait a célok hiányában vagy konfliktusában keresik, a gyógyulás lehetőségét pedig a megfelelő célok megtalálásában?
A 20. században számtalan rendszerváltozást éltünk meg, amelyek során a magyar a magyarnak mindig farkasa lett. Trianon hatásai máig választási viták tárgyát képezik, a vörös- és fehérterror kitaposta a 20. század véres ösvényeit, amire aztán pusztító erővel érkezett a holokauszt, majd az ÁVH és az '56-os megtorlás, végül a vérengzésbe belefáradt nemzetünk már semmi másra nem vágyott, csak csendben – sörrel és virslivel, majd lapostévével és wellness-szel – őrizni a gyűlölet takaréklángját. Erre a megosztottságra, ezekre a történelmi traumákra épült rá a rendszerváltozás utáni társadalmi és politikai élet. Miközben a világ a mesterséges intelligencia, a világjárványok és a klímaváltozás problémáival szembesül, mi még ma is rejtőzködő kommunisták és fasiszták után kutatunk.
Nemhogy szeretni nem tudjuk egymást, elviselni sem. Azt képzeljük, akkor lennénk biztonságban és boldogságban, ha a másik oldal egyáltalán nem is létezne.
Ha ebből előre akarunk lépni, kénytelenek leszünk valamit kezdeni a múlttal. A múlt feldolgozása valójában nem a múltról szól, hanem a jelenről és a jövőről. Divatos azt mondani, ne foglalkozzunk vele, inkább előre tekintsünk, csak az a baj, ennek mindig az ellenkező lesz a vége. A kibeszéletlen és feldolgozatlan múlt olyan, mint egy elfojtott személyes trauma. Előbb elkezd dagadni a tudattalanban, aztán szépen fokozatosan az egész életünket beszövi, aláássa és patologizálja. El akarjuk felejteni a múltat, de az átveszi az irányítást felettünk. Az egymásra mutogatás és az önigazolások helyett talán eljött az idő, hogy megpróbáljunk megértéssel fordulni a közös történelmünk felé. Elismerni, hogy valahol utat tévesztettünk, hogy szenvedést okoztunk egymásnak, hogy elidegenedtünk, hogy megutáltuk a másikat. És hogy ez nem a másik bűne, hanem mindenkié, az enyém is, a tiéd is. Talán még nem késő újra megszokni és megkedvelni egymást. Megteremteni azt a minimális lelki-szellemi alapot, amire közösséget lehet építeni. És ne a politikától várjuk, hogy majd egyszer megbékít, mert a politika nem iránymutatást ad, hanem csak követi az irányt, amit mi mutatunk neki. Ha azt érzi, a szívünkben békétlenség van, a sebeket nem gyógyítani fogja, hanem még sót is szór rá. Ha azt látja, léptünk egyet egymás felé, ő fogja követelni, hogy a gyűlölet lángjából inkább gyújtsunk tábortüzet. Nem kell ezért haragudni a politikusokra, a politika egyszerűen ilyen. Nem lehet más. Mi viszont igen.
Az első reformkor – talán nem is tudta, de – egy munkaterápia volt. Az akkor is megosztott, egymással számtalan törésponton konfrontálódó közösségnek olyan célokat talált, amelyekben a lehető legszélesebb réteg találta meg a maga számításait. Az egyre több cél egyre több eret jelentett, amelyen keresztül egyre inkább megindult a vérkeringés, amibe egyre többen kapcsolódhattak be. Az ember azt tudja igazán utálni, akivel nem is találkozik. A távolság és az ismeretlenség a gyűlölet legjobb üzemanyaga, ráadásul a jelenlegi helyzetünkkel ellentétben minél többet tankolunk, annál több lesz belőle. A találkozás viszont, ha nem ellenséges, hanem közös céllal történik, gyógyít. A reformkor képes volt ezekre a találkozásokra, közös célokra, és ez nekünk most nagyon hiányzik az életünkből. A legalapvetőbb politikai és társadalmi kérdések is politikai és történelmi ellentétek vermeiben vesznek el. A legnagyobb gond nem is az, hogy nem értünk egyet, hanem ahogy nem értünk egyet. A hideg polgárháborús veszekedés helyett meg kell honosítani a polgári vitakultúrát, és ehhez önfegyelem kell. Az érzelmeink és indulataink kezelésének képessége. Türelem, megértés, empátia. Csupa olyan szó, amelyek kellemetlenül nyálasnak hangzanak a brutalizált magyar közbeszédben. (Vannak persze, akik ezeket a szavakat rendszeresen ismételgetik, de amikor valóban összetalálkoznak egy másképp gondolkodóval, vad, nyálfolyató törzsi harcossá változnak, és a szabadság jelszavával vernék agyon a másikat.)
Ahogy mondtam, a mostani választás egyik dilemmája, hogy Kelet vagy Nyugat. Jaj, milyen régóta őrlődünk ezzel a problémával! Nem kellene már beletörődnünk abba, hogy egyik sem, és ezáltal mindkettő? Aki azt akarja, a magyarság színtiszta Nyugat legyen, a néplélek és kultúra nagy részét zárná ki, aki pedig Keletre vinne bennünket, a történelmünket tenné zárójelbe. Ha egy mondatba kellene sűríteni, kik vagyunk, azt mondanám: Keletről jött lélek, amely szüntelen Nyugat felé tart. Ezt persze felfoghatjuk átokként (turáni átok), ahogy eddig tettük, de mi lenne, ha megpróbálnánk áldásként tekinteni rá. A bennünk feszülő kettősséget nem szétszakító méregnek, hanem szintézist adó forrásvíznek megélni. Persze ezek csak könnyen leírható szavak és az aktuális problémák, konfliktusok fényében mindig nehezebb meghatározni, mit is jelent ez a valóságban. Ez igaz, de amíg nem tisztáztuk magunkban Nyugat és Kelet problémáját, csak folyamatosan sodródni, veszekedni és veszíteni fogunk. Hazudik, aki szerint Kelet csak az orosz elnök politikája, annál sokkal több és mélyebb. Ahogy hazudik, aki szerint Nyugat csak Brüsszel képmutatása, annál sokkal több és mélyebb. Keleten ott van a despotikus hajlam, igen, de a világgal és saját magunkkal kialakított létharmónia bölcsessége is. A Nyugaton ott van a számító haszonelvűség, igen, de a világ megváltoztatásra való kreatív képesség is. Mi lenne, ha mi, magyarok mindkettőből a jót vennénk ki, és nem a rosszat? Nem kell szégyellni, inkább legyünk rá büszkék, hogy mi vagyunk a legnyugatibb keleti és a legkeletibb nyugati nép. Ez nem csapda, hanem lehetőség, nem átok, hanem áldás, csak meg kellene értenünk.
Egy alkotmány nem csupán jogi szöveg, hanem a közösségnek életet adó deklaráció. Azért nem értjük ezt, mert generációk óta nem volt ilyen élményünk. Sem a kommunizmus alatt, sem utána. A NER Alaptörvénye – minden szép mondata ellenére – a Fidesz bosszúirata a baloldal felett. Amire az ellenzék készül – minden szép mondata ellenére – a Fidesz és a jobboldal felett mondott bosszúirat lenne. (Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges feles alkotmányozás olyan precedenst teremtene, ami hosszú évtizedekre gáncsolná el a magyar jogfejlődést.)
Amikor a kormány azt mondja, előre menjünk, ne hátra, éppen az ellenkezőjét hirdeti annak, mint amit tesz. Amikor az ellenzék azt állítja, egységben Magyarországért, éppen az ellenkezőjét írja fel a plakátra, mint amit képvisel.
Pedig nagyon kellene végre egy olyan közös alap, amelyre lehet építkezni, ami kifejezi, hogy tényleg összetartozunk. Amiben mindenki ott van, de senki sem a másik rovására. Hogy számtalan dologban nem értünk egyet, és súlyos vitáin vannak, az természetes, mindenhol így van. Hogy semmiben sem értünk egyet, és bármin össze tudunk veszni, az viszont már beteges, változtatni kell rajta, vagy tovább süllyedünk. A 21. századi jövőnk két irányba haladhat: a huszadik század további elhúzódása felé, ez az út, amit most is taposunk, vagy a második reformkor felé. Mindkettőre képesek vagyunk. Mindkettő bennünk van. De csak az egyiknek van értelme.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.