„Ez az ellenzék nem a magyar nemzet része.“ – Kövér László házelnöknek ezt a két évvel ezelőtt elhangzott kijelentését bizonyosan sokat fogják idézni a jövő történészei, amikor majd a mai viszonyainkról írnak. E szavak ugyanis jól tükrözik a 2010 után Magyarországon kialakuló politikai rendszer lényegi jellemzőjét: a kormánypárt kizárólag magát és a vele egyetértőket tartja legitim politikai szereplőnek, az ellenzéket nem ismeri el ilyennek, így igényt formál a nemzet kizárólagos képviseletére. Ezzel pedig gyakorlatilag az ország polgárainak felét kirekeszti a nemzetből.
Ne feledjük, hogy az idézett mondat hazánk egyik legfőbb közjogi méltóságától származik, és véleménye általánosnak tekinthető a kormánypárton belül: Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter nem sokkal később megerősítette Kövér László kijelentését, és ezzel a kormány hivatalos álláspontjává tette azt. E hatalmi logika mentén a kormány szinte bármit megtehet. Aki korlátozni akarja a nemzeti érdekek egyedüli képviselőjét, az a magyar nemzet ellensége. De ennél is fontosabb, hogy a hatalmi monopóliumra való törekvés, a pluralizmus tagadása nemcsak a Fidesz ideológiájában jelenik meg, hanem a kormánypárt politikai gyakorlatában is.
Ennek számtalan jele van, amelyek közül elég itt az állami intézmények pártcélokra való kisajátítását említeni: a közszolgálati televízió és rádió politikai elfogultsága ordító; a miniszterelnök csak a baráti médiának ad interjút, ahol előre egyeztetett kérdéseket kap; a Magyar Távirati Iroda jól dokumentáltan a kormánytól és a kormánypárt propagandarészlegétől fogad el utasításokat; a kormány közpénzből folytat pártcélokat szolgáló propagandakampányokat; az egyetemek vezető testületeibe minisztereket és más pártkatonákat ültetnek. A sor hosszan folytatható lenne.
A lényeg azonban az, hogy az állami intézmények többsége már nem a társadalom egészét szolgálja, hanem egy párt érdekeinek van alárendelve.
Vannak még a függetlenségüket többé-kevésbé megőrzött állami intézmények, de ezek száma egyre kevesebb.
Nem mutogathatunk vissza a 2010 előtti időkre, mert alapvető a változás ahhoz a periódushoz képest. Bár mindannyian ismerjük a rendszerváltozás utáni három évtized politikai rendszerének hiányosságait, de jelentős politikai erő akkor nem állította magáról, hogy csak ő képviseli a nemzetet, és akinek vele ellentétes véleménye van, az nem is része annak. Az állami intézmények pártsemlegessége esetenként csorbult, azonban összességében érvényesült.
A fenti példáknál maradva: a közszolgálati televízió vitaműsoraiban 2010 előtt estéről estére ott ültek az ellenzéki Fidesz képviselői, és kifejtették véleményüket, amit a mai ellenzék nem tehet meg; az 1990 és 2010 közötti miniszterelnökök valódi interjúkat adtak a közmédiában és másutt, amelyekben időnként számukra kellemetlen kérdésekre is válaszolniuk kellett; a Magyar Távirati Iroda kiegyensúlyozottan tudósított, fel sem merült elfogultsága egyik párt részéről sem; nem láttunk óriási, közpénzek százmilliárdjaiból folytatott, pártcélokat szolgáló propagandakampányokat; 2010 előtt az is elképzelhetetlen lett volna, hogy az egyetemek vezető testületeibe miniszterek és más gyakorló politikusok kerüljenek, pedig ezt az akkori kormányok is elérhették volna, ha akarják. Bár kétharmados parlamenti többség korábban is létezett, az akkori kormány nem élt vele úgy, hogy a nemzeti intézményeket pártja vagy pártjai számára sajátította volna ki.
A történelemben számos példa van arra, hogy egy hatalomra került párt olyan módon alakítja át a politikai rendszert, hogy más politikai erők ne legyenek képesek versenyezni vele. Ma leginkább Afrikában találkozunk ilyen példákkal. A szakirodalomban szokták ezt az állam foglyul ejtésének nevezni vagy pártállam kialakulásának tekinteni. Magyarország esetében különösen sajátossá – egyenesen bizarrá – teszi ezt a helyzetet, hogy nem is olyan régen már átéltünk hasonlót. A kommunista rendszerben az egykori MSZMP és az állam közötti határok elmosódása széles körű kritika tárgya.
A bírálat mai viszonyainkra vonatkozóan is időszerű, hiszen
a nemzet fogalmának, az állami intézményeknek egy párt általi kisajátítása a társadalom rendkívül erőteljes megosztottságához vezet.
Noha a kormány vezető politikusai sokat beszélnek a nemzet egységéről, a valóságban politikájuk eredményeként a rendszerváltozás óta talán soha nem voltak ilyen élesek a politikai ellentétek a magyar társadalomban, mint ma.
A jövő történészei számára a mai magyar közéleti viták többsége csupán lényegtelen civakodás lesz. Ők a politikai-társadalmi rendszer fő jellemzőit emelik majd ki, és nem években, hanem hosszabb távlatban gondolkodnak majd, mint ahogyan a mai kutatók is ezt teszik ötven vagy száz évvel ezelőtti társadalmak esetében. Nem nehéz megjósolni, hogy mi lesz számukra a 2010 utáni időszak magyarországi politikatörténetének egyik, ha nem a legfontosabb vonása: a kommunista időszakhoz hasonlóan ismét megjelent Magyarországon egy olyan politikai erő, amely önmagát tekintette az egyetlen legitim politikai tényezőnek, és az állami erőforrások pártcélokra való felhasználásában, a pártállam kiépítésében jelentősen előre is haladt.
A kommunista rendszerekről a történelem már ítéletet mondott, mint ahogyan most éppen a Putyint támogatókról teszi. Ki szeretne hasonló sorsra jutni?
A szerző történész, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének egyetemi tanára.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Kövér László házelnök az Országgyűlés plenáris ülésén 2022. február 21-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)