Megtörtént a választás. Az ellenzék összeomlott. Nem kicsit, nagyon. Annyira, mint még soha. Talán még túl friss az élmény, hogy higgadtan, objektíven értékelni lehessen. Valószínűleg nekem sem sikerül. Nem is tagadom, tele vagyok érzelemmel. A számokat nem elemzem most, abban lesznek nálam jobbak, meg hát magukért is beszélnek. Ami viszont már most kijelenthető, hogy
a 2022-es összefogás – minden ígérete és reménye ellenére – gyengébben szerepelt, mint a ’18-as ellenzék. Ez nem vélemény. Tény.
Érdemes mindenkinek ízlelgetnie. Új íz, komplex, meg kell még szokni sokaknak, hiszen négy éven keresztül az összefogás egyszerű bébiételéhez szoktatták a politikai ízlelőbimbóinkat. De ez van. A vasárnapi eredményekből pedig számtalan dolog következik, itt és most én öt gondolatot osztanék meg értékelésként és a továbblépés megfontolása gyanánt.
A választási vereség első oka Gyurcsány Ferenc. Ez nem újdonság. Így volt az elmúlt tizenkét évben mindig. Sokan nem hiszik, tagadják, tiltakoznak ez ellen. Érthető, hiszen az egykori miniszterelnök rendre elmenekül a saját felelőssége elől. Ő a magyar közélet legzseniálisabb hibáztatója. Hol Bajnai Gordonnal, hol Mesterházy Attilával, hol Vona Gáborral, hol Szél Bernadett-tel viteti el a balhét, most majd Márki-Zay Péterrel fogja. Ő bezzeg soha. Hiszen ő mindig csak a szent összefogásról beszél. Érdekes, hogy akkor a Fidesz miért nem Gyurcsány Ferencet márki-zayozza, schifferezi vagy vonázza össze, hanem bennünket kennek össze vele? Nem furcsa ez picit? Hát nem tűnik fel? Apropó, ki is kezdte az összefogást mint egybites politikai terméket a leghangosabban követelni? „Hát persze hogy a Feri!” – mondaná a Fidesz-reklám, de ebben kivételesen igaza is lenne. A DK vezetője jól tudta, neki csak akkor van esélye fennmaradni, ha maga mellé rántja a többieket. Hozom akkor a rossz hírt:
az összefogás valójában nem politikai közösségek szövetsége volt, hanem Gyurcsány Ferenc mesterterve a túlélésre.
Megcsinálta. Orbán Viktornak pedig tizenkét éve semmi másra nincs szüksége, mint éppen aktuális ellenfelét összegyurcsányozni. És lehet, hogy sokan már legyintenek erre, de a tegnapi nap azt mutatta, hogy még mindig működik. És fog is. 2026-ban is. Amíg nem lesz egy ellenzéki erő, amely képes ennek a DK-gravitációnak ellenállni, és új, önálló fejezetet nyitni, addig valójában csak a Fidesz dicsőségkönyvében írhatunk újabb fejezeteket. A legegyszerűbb az lenne, ha Gyurcsány Ferenc maga mondana le, elvonulna egy időre, és hagyná, hogy a magyar közélet legalább egyszer végre nélküle is kihívhassa a NER-t. Ha tényleg adna egy lehetőséget annak a demokráciának, amit ő olyan drámai szavakkal tud ecsetelni. Aztán ha így sem menne, akkor tényleg mindegy, jöjjön vissza újra, és vívja Orbánnal tovább a személyes harcát a lassan két kórtermes idegszanatóriummá váló Magyarországon.
Márki-Zay Péter borzasztó kampányt csinált. Lényegében ontotta a ki nem kényszerített hibákat. Nyilván jó szándék vezérelte, ezt én nem kétlem, de a NER-nek elég volt a hosszúra nyújtott beszédeiből kiragadni egy-egy rosszul sikerült, átgondolatlan mondatot, és azzal riogatni a népet. Lehet ezért haragudni a Fideszre, kell is, valóban aljas, amit csináltak, de valahol beszédes, hogy MZP-t még lebuzizni, leszomszédgyilkosozni sem kellett, vagy kitalálni valami rettenetes hazugságot, mint annak idején. Elég volt a saját nyilatkozatait megvágni. Szimpla szerkesztői feladat. Márki-Zay kommunikációs ámokfutásának két magyarázata lehet, de egyik sem mentség. Az első a rutintalanság. A másik pedig az ego. A kettő pedig összefügg.
Márki-Zay őszintén elhitte, hogy isteni küldetést kapott hazánk megmentésére.
Márpedig akit az égiek kísérnek egyik stúdióból a másik fórumra, akit személyesen Jézus kért meg, hogy ne haragudjon a Fidesz-szavazókra, mert azok nem tudják, mit cselekszenek, az úgy érzi, nem baj, ha rutintalan, hiszen majd a Szentlélek szól általa. Neki nem kell tanulni, fejlődni, másokra hallgatni, hiszen mindenki csak díszlet az ő nagy, egyszemélyes isteni színjátékában. Ezért veszett össze a sajátjaival is, és vállalt teljesen értelmetlen belső harcokat újságírókkal, médiumokkal, kutatóintézetekkel. Mindenhol árulót és árulást sejtett, hiszen egy isteni küldetésbe hogyan is vegyülhetne ennyi furcsa hiba?! Sajnos ez látszott. Bár sokáig én is hittem hasonlóban, mára inkább azt gyanítom, Isten egyáltalán nem vesz részt a választási kampányokban. Sem a Fidesz, sem az ellenzék, sem más oldalán. Márki-Zay Péter a saját küldetéstudata áldozata lett, aki egy hármas ígérettel lépett elő: nem csupán az ellenzéket egyesíti, de megszólítja a fiatalokat és a fideszeseket is. Egyik sem sikerült. Megrázó volt látni, mennyire egyedül maradt a végén, hogy a vereségben mennyire magára hagyták szövetségesei (?).
Gyurcsány bénító jelenléte és Márki-Zay kaotikus kommunikációja mellett van egy harmadik személy, aki súlyos felelősséget visel a tegnapi eredményért. Ez pedig a Jobbik elnöke, Jakab Péter. Három dolgot biztosan lehetett tudni: hogy a szavazás az egyéni körzeteken múlik majd, hogy különösen a vidéki billegőkön, és hogy ezekben többnyire a Jobbiknak kell győznie. Erre a borzasztó nehéz feladatra egy néppárti Jobbik képes lehetett volna. De Jakab stratégiája nem ez volt. Egy karakteres, modern konzervatív pártból egyszemélyes, parizeres celebshow-t csinált. A lájkversenyt összekeverte a politikai teljesítménnyel. A DK-paktummal pedig okafogyottá tette a Jobbikot. Jakab Péternek már akkor el kellett volna gondolkodnia, amikor a Facebook szupersztárjaként negyedik lett az előválasztáson, de inkább rátaposott a gázpedálra. Bizonyára még több lájk hiányozhatott. Nem értette meg, hogy az ő szerepe csupán annyi, hogy hebehurgya akcióival szórakoztassa és fellelkesítse a DK-s néniket, mielőtt leszavaznak a komolyan vehető Dobrev Klárára.
Nem az a baj, ha egy politikus csinál karcos, meglepő vagy vicces dolgokat, sőt ez kifejezetten vagány is lehet. A baj akkor van, ha egy politikus teljesítménye ennyiben merül ki. Ha a performance-ok mögött nincs mélység, ha a dolog egyre kínosabb. De ez még csupán az ő személyes problémája lett volna, az viszont, hogy mindezzel értelmezhetetlenné tette a Jobbikot, már az egész ellenzéket sújtotta.
A Jobbik egyetlen egyénit sem hozott. Jelöltjei az összefogással a hátuk mögött kevesebb szavazatot kaptak, mint négy éve önállóan.
Ezzel Jakab Péter áttessékelte a Fideszt az újabb kétharmadába. A választások éjszakáján pedig Gyurcsányhoz hasonlóan gyáván elmenekült, hagyta, hogy szerencsétlen Márki-Zay a családtagjaival tartson sajtótájékoztatót. A Facebookon közvetített éjféli beszédében pedig elérte a mélypontot, amikor saját felelősségét teljesen megkerülve inkább a földön fekvőt kezdte rugdosni. Jár érte a leárazott parizer! A Jobbiknak a legjobb az lenne, ha Jakab Péter lemondana, a májusi tisztújításon átadná a helyét valakinek, ő pedig menne a visszavonuló Gyurcsány helyére a DK-ba, ahová való.
A politikában három meg három nem mindig hat. Lehet hét is, lehet öt is. Meg lehet kettő is, mint vasárnap. Attól, hogy hat sánta összeáll, még nem futnak gyorsabban. Itt nem erősek kötöttek politikai szövetséget, hanem a gyengék bújtak egymás mögé. A nagybetűs összefogás olyan szent mantra lett, amivel jól meg lehetett etetni a szavazókat, hogy ez hiányzott eddig. Politikusok, politológusok, kutatók és mindenki bizonygatta, ez itt a csodaszer. Ráadásul egyfajta jótékony lepelként még el is lehetett vele takarni kinek-kinek a maga gyengeségeit. Nem kellett már szervezetet építeni, programot írni, politikai startégiát kitalálni, elég volt Orbánt szidni, és ha valaki megkérdezte, hogy jó, de mi lesz ehelyett, akkor a szent összefogás szót kimondani. A szót, ami előtt térdre kellett borulni. Ha pedig bárki mégis felvetette, hogy nem biztos, hogy ez a megoldás, akkor hattagú kórus és többezernyi kommentharcos szedte ízekre és mondta el mindenféle Fidesz-bérencnek. Mindegy, ennek most vége. Április 3-án eldőlt, hogy nem az összefogás hiányzik itt, hanem az alternatíva. A tartalom hiányát nem lehet formai trükkök százaival elfedni.
Gyurcsány, MZP, Jakab és az összefogás hibás logikája mellett a választási eredmény ötödik, talán legfőbb oka maga a magyar társadalom. 2018-ban azt mondtam, hogy a NER-t nem politikailag kell vagy lehet leváltani, hanem előbb társadalmi-kulturális szinten. Előbb fel kell tudni mutatni egy új normát, egy új víziót, egy új jövőképet, és azt lehet utána politikai formába önteni. A jelenlegi rendszer puszta tagadása önmagában még semmit nem ér. Most, 2022-ben ugyanezt mondom. A magyar társadalom lelki beteg. Történelmi és aktuális traumáktól szenved, és nem csak az egyik, hanem mindkét oldalon. Négy éve sokan azt mondták, csalás történt, és hiába kardoskodtam, hogy nem, hogy sajnos ez a magyar népakarat, alig hittek nekem. Most mindenhol ott volt az ellenzéki delegált, láthatták, tényleg nem történt csalás. Legalábbis nem ott és nem úgy. Ez a népakarat.
Nekünk Kádár kellett, nekünk Orbán kell. A csalás nem a fülkékben történik, hanem a fejekben. Nem a választás napján, hanem mindennap.
És amíg az ellenzék ugyanezt a játékot játssza, csak más csomagolópapírban, addig marad minden ugyanígy. A legszomorúbb, hogy még ha le is váltjuk a NER-t valaha, annak szelleme tovább élhet majd az új győztesben. Ebből a spirálból kellene valahogy kitörni előbb, és utána pártpolitikát csinálni. Előbb az aprómunka, a lényeg, és utána a formaságok. Mert Magyarországgal nem az a baj, hogy hátra-, előre- vagy felfelé megy. Hanem az, hogy még mindig ugyanott áll. Hogy mozdulatlan. Hogy beledermedt a huszadik századba. Pedig valahol mélyen talán ott szunnyad benne a második reformkor lehetősége is…
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)