Az április 3-ai választás borzasztó erejű jobbegyenese olyan kábulatban tartja az ellenzéket, hogy annak szereplői örülnek, ha a holnapot látják, nemhogy távlatos terveket szövögessenek. Az sem tudható, hogy az összefogás kiállja-e egyáltalán a bukás próbáját, de annyi már körvonalazódik, a 2024-es EP-választáson nem együtt fognak indulni. (A sokk mértékét mi sem bizonyítja jobban, hogy a Párbeszéd olyan vakmerőségre szánta el magát, amire még soha: megméretteti magát egy választáson.) Ettől függetlenül érdemes kicsit lamentálni azon, hogy a jelenlegi felhozatalból ki nőheti ki magát, kinek van a legjobb csillagzata, magyarán ki lehet az ellenzék új vezetője. Hónapok óta mondogatom egy barátomnak, a választások után Donáth Annára kell majd figyelni, és mivel tegnap kijött az Iránytű Intézet felmérése, amely szerint ő a legnépszerűbb ellenzéki politikus, eljött az idő, hogy klaviatúrát ragadjak. Persze nem kell túlzásokba esni, hiszen ez egy relatív eredmény, amelyhez a többiek vert állapota is hozzájárult. Kiemelendő, hogy a listát így is toronymagasan Orbán vezeti, hogy az ellenzéki rangsor élén azok állnak, akik ki mertek állni Márki-Zay Péter mellé a színpadra (Donáth, Karácsony), végül hogy MZP-nél még Toroczkai László is kedveltebb.
Az összefogás vezetőire tekinteni olyan, mint egy politikai rokkantkórházba menni nagyvizitre: lesz, aki felépül, lesz, aki nem,
és jelenleg tényleg egyedül Donáth Anna tűnik harcképesnek. Ahhoz azonban, hogy a Momentum elnöke valóban kiemelkedjen az összefogásból, legalább öt területen kell kimagaslóan teljesítenie.
Ahhoz, hogy valaki vezető politikus legyen, minimum valamilyennek kell lennie. Nem lehet unalmas, átlagos, hétköznapi, kiszámítható. Donáth Anna nem ilyen. Erős jelenléte van. Ha beszél, oda kell figyelni rá, ha meghallgattuk, mind az arca, mind a mondandója megmarad. Ezek persze apróságoknak tűnnek, de tudni kell, hogy miközben ezeket a sorokat olvassuk, számtalan politikus éppen a jelentéktelenség és a szürkeség gyilkos démonával harcol reménytelenül. A Momentum elnöke viszont fiatal kora ellenére is karizmatikus, bár azt még nem tudjuk, hogyan bírja majd a folyamatos terhelést. Az majd igazi és hosszan tartó versenyben dől el. Ami már most feltűnő hiányosság, hogy karaktere és metakommunikációja inkább hűvös, távolságtartó, magányosfarkas-szerű. A Momentum elnökéből nem természetesen sugárzik, hanem ki kell préselni az együttérzést. Fontos, hogy itt nem arról van szó, milyen ember Donáth Anna legbelül, hanem arról, mi látszik belőle. Talán ezt a fajta skandináv ridegséget igyekszik azokkal a képekkel kompenzálni a stáb, melyekről a pártelnök fájdalmasan szerető tekintettel, máriás áhítattal néz a távolba, és öleli magához a keresztre feszített Magyarországot. Az elgondolás iránya jó, de erőltetett, és nyilván még sok csiszolásra szorul. Attól tartok, az igazi karakterkihívás számára nem is az ilyen finomságokkal végzett benső és külső munka lesz, nem is az ellenzéki riválisok keltette versenyhelyzet, hanem a Fidesz családjával kapcsolatos támadásai. Valószínűleg a NER már most betárazta annak a történetnek a gusztustalanságig süllyedő folytatását, amellyel korábban vették tűz alá a Momentum vezetőjét.
A személyes karakter mellett a másik fontos talentum, amire egy ilyen úton szükség lehet, a stratégiai érzék. Hiába nagyszerű szónok valaki, vagy nagyon szerethető karakter, ha nem érti a politikát. Az eddigi kevés információból úgy tűnik, Donáth Anna nagyon is érti. Több olyan pillanat is volt, amivel jó ütemérzékét bizonyította. Amikor például Fekete-Győr András helyett elnökké választották, érdemi és erős kritikával lépett elő, kimondva azt, amit sokan éreztek, de senki nem merte szóvá tenni: az ellenzék kidobta az ablakon a nagyon értékes novemberi és decemberi hónapot. Aztán, talán nem minden tudatosság nélkül, csendben hátralépett az egyre kellemetlenebbül alakuló kampány főszínpadáról, hagyta, hogy mások kopjanak. A választások estéjén Karácsony Gergellyel együtt viszont odaállt Márki-Zay Péter mellé. Nem feltétlenül azért, mert annyira megszerette a közös miniszterelnök-jelöltet, hanem – Jakabbal és Gyurcsánnyal ellentétben – felmérte, ezzel őrizheti meg a hitelességét; másrészt, ha meghallgatjuk a szavait, kihasználta a mikrofonlehetőséget, és bejelentkezett arra a szerepre, amelyről ez az egész írás szól. Végül még egy példa:
amíg a többiek a sebek nyalogatásával és a kölcsönös vádolgatásokkal voltak elfoglalva, ő volt az egyetlen, aki programot adott, ráadásul figyelemre méltó és meglepő önkritikával.
(Ha valaki azt mondja nekem pár hete, majd a Momentum vezetője lesz az első, aki utalást tesz a budapesti politikai vakságra vagy az európai mainstream csalárd csillogására, nagy tétben fogadtam volna ellene. Pedig katartikus innováció lenne, ha belátnánk, hogy a baloldali értelmiség vagy Brüsszel belterjes gombjához varrott ellenzéki kabátból csak újabb zakó lesz.) Egy szó, mint száz, Donáth az elmúlt hónapokban többször bizonyította, képes felismerni a politika csak pillanatokra felcsillanó momentumait. Egy súlyos hibát még így is elkövetett, de ez már átvezet a következő pontra.
Talán ez az a terület, ahol a leggyengébbnek látom a pártelnök teljesítményét. Ugyan a kampánybeli visszahúzódását minden bizonnyal tudatosan és helyesen lépte meg, de akárhogy is nézzük, fél éve a Momentum vezetője, egy választási kampány felhajtóereje állt a rendelkezésére, de egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a pártja bármivel erősebb vagy több lenne, mint a megválasztása előtt.
Ő fejlődött, a szavazóbázisa, a politikai közössége viszont nem. Márpedig a pártelnök egyéni teljesítménye csupán eszköz, a cél a szavazók számában mutatkozik meg.
Ebben pedig Donáth nem hozott áttörést, és attól tartok, nem is fog. A súlyos stratégiai hiba ugyanis, amelyet elkövetett, hogy a magyar Országgyűlés helyett az Európai Parlamentet választotta. Ez két szempontból is roncsoló döntés. Egyrészt egy szavazóbázis építéséhez folyamatos országjárás, gyűlések és találkozások kellenek, nem elég két uniós szavazás között elkattintott pár hamiskás kampányfotó. Másrészt azt üzeni, a harc, amelyet Márki-Zay árnyékából előlépve április 3-án este meghirdetett, mégsem annyira fontos neki. Hiszen az EP nem csupán távol van, hogy egy ilyen munkát valaki sikerrel végigvigyen, de a megfelelő súlyt sem biztosítja ahhoz. Ne szépítsük: az uniós parlament a magyar belpolitika luxustemetője. Még rossz szándékúnak sem kell lenni ahhoz, hogy a brüsszeli és budapesti képviselői fizetés közötti különbség merüljön fel a döntése motivációjaként. Ha pedig ilyen csak egyáltalán felmerül, már be is indul a képzeletbeli motoros fűrész, amely könnyen kettéhasíthatja a hitelességet. Meggyőződésem szerint ha Donáth Anna a magyar ellenzék vezéralakja kíván lenni, haza kell jönnie, mert messziről jött elnök azt mond, amit akar.
Hogy Donáth Anna pozíciója mennyire stabil a pártja élén, csupán találgatni lehet. A Momentum belső folyamatainak megfejtésébe még a harcedzett kremlinológusok bicskája is könnyen beletörik. Emlékezzünk rá például, Donáth Anna úgy lett pártelnök, hogy az eggyel korábbi tisztújításon szégyenszemre még az elnökségbe sem jutott be. Úgy tűnik, a szerencse nagyon forgandó ebben a pártban. Ez azonban soha nem jó hír egy elnöknek. Ráadásul az elmúlt fél évben Donáth nem csak a Momentum szavazóbázisát, de a saját párton belüli pozícióját sem tudta látványosan stabilizálni. Nem magaslik ki, nem veszi körül egy tapintható vezetői tekintély, csupán egy a sok közül. Ugyanolyan, mint Hajnal Miklós, Orosz Anna, Fekete-Győr András, Cseh Katalin vagy Soproni Tamás, csak most épp ő az elnök. Talán nemsokára meg valaki más lesz. Ha tényleg arra készül, amire a jelek utalnak, akkor nem elég pártelnöknek lennie, annak is kell látszania.
Ha van, amiben Donáth Anna nem csupán az ellenzék, de szinte az egész magyar közélet fölé magasodik, az a nemzetközi támogatottsága. Ő ugyanis a világszinten egyre elutasítottabb Orbán antitézise: nő, fiatal, liberális, nyugatos, szivárványos. Pontosan olyan jelölt, amilyet egy euroatlanti think tankben megálmodnak ennek a Balkán felé csúszó országnak az élére. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Momentum elnöke ne kapjon az elkövetkezendő években ilyen irányú bátorítást. És éppen ez lehet a veszte. Ahogy ő is fogalmazott, „a nyugati identitáspolitikát nem engedhetjük beszivárogni a magyar ellenzéki politikába”. Donáth Annának a választási kampány során volt alkalma mélyebben megismernie hazáját, Magyarországot. Talán e tapasztalatok hatására láthatta be, a korábban általa (is) oly szenvedélyesen felmondott uniós szlogenekkel nem lehet sikeres politikát folytatni a permanens szabadságharccal vigéckedő NER-rel szemben. És nem azért, mert a vidék buta ahhoz, hogy felfogja a gendervita történelmi jelentőségét, hanem azért, mert egészen más dolgok foglalkoztatják. Úgy tűnik, ezzel Donáth Anna és még sokan mások most szembesültek. A Momentum elnökének nehéz kötéltáncot kell majd járnia, amikor nemzetközi kreditjeinek megőrzése és a hazai politikai realitások között igyekszik egyensúlyozni.
Az uniós üdvöske vagy a magyar vaslady egyelőre nehezen tűnnek összeilleszthető brandeknek.
Mindent összevetve: Donáth Annáról elmondható, hogy neki – Jakab Péterrel vagy Gyurcsány Ferenccel ellentétben, akik a ’22-es választás hősietlen politikai halottjai – még van esélye kinőnie magát. Április 3-a elől mindenki menekül. A különbség az, hogy amíg a többiek csak hátra tudnak, ő előre is. Nem az predesztinálja őt arra, hogy az ellenzék következő vezetője legyen, amit eddig letett az asztalra, hanem az, amit a riválisai letettek. És hogy ez nagy előny-e? Mi az hogy! Nagyon is.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Donáth Anna 2022. január 5-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)