Minden a tervek szerint ment, sőt még a vártnál is jobban alakult: Emmanuel Macron, szinte mindenki favoritja legyőzte kihívóját, Marine Le Pent, aki két héten át izgalomban tartotta a francia és az európai establishmentet. Végül nem történt Trump-szerű meglepetés vagy brexitcsavar, Franciaország rendesen leszavazott, és úgy tűnt, minden olyan módon változik, hogy semmi sem változik. Boldog befejezés?
Nem, ez inkább egy nagyon nehéz kezdet. A mostani választások megerősítették, hogy a mai Franciaország már nem az az egységes nemzet, amely valaha volt, az elnökválasztás megmutatta az új arcát.
Mintha lehullott volna a lepel, és mostanra tisztán láthatóvá vált egy bizonytalan jövőjű ország. A látszólagos győzelem mögött egy társadalmilag és kulturálisan széttöredezett ország valósága rejtőzik.
Először is ott van a társadalmi és generációs megosztottság. Az idősödő boomerek, a globalizáció nyertesei és a túlképzett emberek szavaztak Macronra? Kétségtelenül. Ha a 65 év felettiek nem szavaztak volna az első fordulóban, a hivatalban lévő elnök nem jutott volna be a második körbe. Míg a megélhetési gondokkal küzdő, magukat másodosztályú állampolgárnak érző, kevésbé képzett szavazók Marine Le Pent támogatták, addig Macron továbbra is a liberális városi elitek bajnoka. A nagyvárosok Franciaországa a periférián és vidéken élőkkel szemben? A kiváltságos nyugdíjasok Franciaországa az alacsony bérű munkavállalók Franciaországával szemben? A felsőbb rétegek Franciaországa az alulról jövők Franciaországával szemben? Dióhéjban ez lenne az első törésvonal a sok közül, amelyekre a szavazás rávilágított.
Beszélnünk kell a rendkívül aggasztó kulturális, sőt talán etnikai szakadékról is. A szekularizált, keresztény identitását elvesztett Franciaországban a választások világossá tették egy muszlim szavazótábor egyértelmű létezését. Milyen ironikus, hogy miközben egyesek megkérdőjelezték az iszlám baloldaliság fogalmát (a politikai iszlám és az interszekcionális baloldal közötti, a munkavállalók helyett sokkal inkább a kisebbségekért aggódó összefonódást), a muszlimok 69 százaléka a baloldali Mélenchonra szavazott az első fordulóban. A migrációval küszködő országban, ahol a nagy lakosságcsere-elmélet kísért,
a választások eredménye alátámasztja a franciák etnikai hovatartozás szerinti megosztottságának erősödését.
Más szóval ez az állampolgárságon alapuló francia univerzalizmus szöges ellentéte. Vajon visszafordítható-e ez a folyamat? Képesek lesznek-e a franciák egységet alkotni egy közös nemzeti identitás körül? Ez jelenleg felettébb kétséges.
Mindez pedig átvezet a történelmi múlthoz való viszony kérdéséhez. A választások eredménye ugyanis arra is rávilágított, hogy a franciák mintha lemondtak volna a múltjukról és a történelmükről. Eric Zemmour (a kívülálló jelölt, politikussá avanzsált újságíró), aki nyíltan a francia identitás kérdését tűzte zászlajára, az első fordulóban a szavazatok alig hét százalékát szerezte meg. Franciaország a nyugat-európai országok többségéhez hasonlóan úgy tekint történelmére, mint egy múzeumi tárgyra. Franciaország inkább szemléli a múltját, ahelyett hogy folytatná.
Végül ott van a legitimitás körüli megosztottság az ideológiailag monolitikus establishment és a lakosság nagy része között, amely nem ismer magára sem a médiában, sem a politikusokban. A franciák Marine Le Penre szavazó 42 százaléka egyszerűen nem létezik a médiában. Véleményük legfeljebb akkor jelenik meg, amikor az egységes és hegemón médiakaszt épp démonizálja. Sokatmondó, hogy a francia média túlnyomó többsége,
még a jobboldalinak mondott médiumok is Macronra való szavazásra buzdítottak, és gyakorlatilag esélyt sem adtak Le Pennek, hogy elmagyarázza programját.
Ehelyett megbélyegezték, és a fasizmus rémével fenyegettek, a végeredményt tekintve nem eredménytelenül. Ráadásul a francia választási rendszer (szigorú többségi rendszer arányos súlyozás nélkül) olyan parlamentet eredményez, amely semmiképpen sem tükrözi az ország politikai sokszínűségét. A legutóbbi törvényhozás során Le Pen az első fordulóban a szavazatok 21 százalékát, a másodikban pedig 34 százalékát gyűjtötte be. Ennek ellenére pártjának az 577 képviselői helyből mindössze hat jutott, azaz kevesebb mint másfél százalék. Ez magyarázza a francia választók fokozódó távolmaradását és kiábrándultságát.
Ezek a választások tehát megerősítették azt, amire sok megfigyelő már korábban is figyelmeztetett: Franciaország egy széttöredezett, atomizált ország, ahol az egymással szemben álló lakosok között az egyazon országhoz való tartozás jelenti az egyetlen közös pontot. Erre Jérôme Fourquet politológus 2019-ben hívta fel a figyelmet A francia szigetvilág című, mérföldkőnek számító esszéjében. Írása részletesen bemutatta azokat a lappangó törésvonalakat, amelyeket a mostani választások felszínre hoztak.
Múlt vasárnap – egyértelmű győzelme ellenére – Macron inkább tűnt gondterheltnek, mint lelkesnek, miközben a közönsége visszafogottan ünnepelte. Figyelmeztető előjele, ha nem is jóslata ez annak a példátlan társadalmi feszültségnek, amely a következő ciklusra várhatóan jellemző lesz Franciaországban, és emlékeztet az elnök vállán nyugvó hatalmas felelősségre. Múlt vasárnap senki sem nyert igazán. Az elkövetkező években Franciaországnak azonban sok vesztenivalója van.
A szerző a Mathias Corvinus Collegium Európai Tanulmányok Központjának vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Emmanuel Macron francia elnök támogatóival ünnepel Párizsban 2022. április 24-én, miután a szavazófülkékből kilépők megkérdezésén alapuló felmérések alapján ő nyerte meg a francia elnökválasztás második fordulóját, győzelmet aratva jobboldali szuverenista kihívója, Marine Le Pen felett. Fotó: MTI / AP / Christophe Ena)