A „mi lett volna ha” értelmetlen kérdés, de a történelem iránt érdeklődők mindig szeretnek eljátszani vele. Én meg merem kockáztatni, hogy ha még Angela Merkel lenne Németország kancellárja, akkor Oroszország nem vagy legalábbis nem ilyen brutális formában támadta volna meg Ukrajnát. Az invázió előtti feszült hónapokban pedig az Egyesült Államok megfontolta volna Vlagyimir Putyin figyelmeztetéseit és biztonsági igényeit. Bizonyítékom persze nincs rá, de Merkel tizenhat esztendős kancellársága alatt számos hasonló válságot kezelt békés kimenettel. Bár szigorú megszorításokkal, de Görögország nem jutott államcsődbe, némi területi vesztességgel, de Ukrajna és Grúzia megőrizhette szuverenitását, amibe NATO-tagságuk jegelésével Oroszország is beletörődött, folytatódott a Balkán uniós integrációja, és Törökországgal is sikerült kompromisszumra jutnia. Ennek fényében bizarr látni, hogy távozása után néhány hónappal máris sokan kárhoztatják állítólagos megalkuvását, az autoriter vezetőkkel szembeni engedékenységét.
Keménykedéssel kétségkívül jobban lehet a CNN-ben szerepelni. De ma olyan hírek és fenyegetések cikáznak körülöttünk, amelyek elképzelhetetlenek lettek volna a merkeli tizenhat esztendő alatt. Nukleáris háború lehetőségének lebegtetése, fél évszázada nem látott gazdasági stagfláció, a fűtő- és üzemanyagok hiánya, fegyverkezési láz, súlyos élelmiszerhiány és a sok évtizede békepárti német közvélemény lassú, de érezhető militarizálódása. Néhány hónappal Angela Merkel távozása után
Európa alapjaiban megváltozott, és szorongóbb, veszélyesebb kontinens lett. Közvetlenül természetesen Putyin Ukrajna elleni inváziója miatt. De közvetve Oroszország elszigetelésének folyamata miatt is, amelyet Merkel, amennyire tehette, mindvégig fékezni igyekezett.
Mai kritikusaitól érdemes megkérdezni, szerintük ki az, aki Európában, európaiként jól jár a merkeli détente-politika bukásával, a jelenlegi válságos és nyomasztó helyzettel.
Angela Merkel, aki mindvégig saját hazája és a nyugati demokráciák érdekeit képviselte, összes politikusi partnere közül Barack Obamával alakította ki a legbarátibb viszonyt. Annak ellenére hogy eleinte idegenkedett Obama harsány stílusától, és azt is sértésnek vette, hogy az amerikai titkosszolgálat lehallgatta a mobiltelefonját. Az Egyesült Államokkal fenntartott szövetségesi viszony prioritás volt számára. Prioritás, de nem szolgalelkű, stréber túllihegés. Geopolitikájának alapjait többször megfogalmazta: szövetség az Egyesült Államokkal, partnerség Oroszországgal és jó kereskedelmi kapcsolatok Kínával. A nagy menekültválság idején pedig megmutatta, hogy egy politikus kereszténységét nem a kamerák előtti ájtatoskodása és a papokhoz való dörgölődzése, hanem embersége, segítőkészsége bizonyítja.
Magyarországon ma mindenki az ukrán háborúra figyel, pedig hazánk számára legalább olyan fontos kérdés a Merkel utáni Németország geopolitikájának alakulása. A német egység 1870-es megvalósítása óta a német keleti politika, a nevezetes Ostpolitik alapvetően két iskolát követett. Bismarck kancellár jó kapcsolatokat ápolt Oroszországgal, már csak a potenciális orosz–francia barátság ellensúlyozására is. Ekkorra esett a kiegyezés utáni Magyarország látványos fejlődése, amelynek külpolitikai hátterét részben a Berlin és Szentpétervár közti béke biztosította. Bismarck bukása után II. Vilmos császár az oroszellenes vonalra tett. Készséggel belevitte országát a cári birodalom elleni háborúba, és biztatása nélkül az Osztrák–Magyar Monarchia sem mert volna egyszerre háborúba lépni az antanthatalmakkal és Oroszországgal. Így jutottunk el Trianonig és a Bibó-féle kisállami nyomorúságig. Ezt követően a vilmosi militarista politikát immár ideológiai szintre fejlesztő náci Németország második világháborúja a hidegháborút és hazánk szovjet megszállását eredményezte.
A hidegháború oldódásában, az enyhülésben döntő szerepet játszottak a (nyugat)német szociáldemokrata kancellárok, Willy Brandt és Helmut Schmidt. Magyarország a kezdetektől haszonélvezője volt az új Ostpolitiknak. Az akkori NSZK már a hetvenes évektől egyik fő gazdasági partnerünk lett, 1990 után pedig legfontosabb szövetségesünkké lépett elő. Némi leegyszerűsítéssel elmondható, hogy
az elmúlt százötven évben a német–orosz viszony alakulása döntően befolyásolta történelmünket. Békés Ostpolitik esetén prosperáltunk, német–orosz háborúk és hidegháborúk idején szenvedtünk, nélkülöztünk.
A német belpolitikába és a hárompárti berlini koalíció külpolitikai irányváltásába érdemben természetesen nem tudunk beleszólni. De ettől még érdemes megfogalmazni a magyar külpolitika érdekeit. Magyarország egy gazdaságilag minél erősebb és keleti politikájában minél békésebb Németországban érdekelt.
Amikor Barack Obama tudomására jutott, hogy Merkelnek nem tetszik az ő harsány, némiképp populista stílusa, figyelemre méltó megjegyzést tett. „Egy német vezető részéről nagyon egészséges a demagógia elutasítása”, mondta. Ez nagyon bölcs megjegyzés. Benne van az a felismerés, hogy a történelmi múlt a mai politikusok mozgásterét, retorikáját is befolyásolja. Az Egyesült Államok sohasem állt háborúban Oroszországgal, ráadásul az amerikai tévékben még egy elnöknek is harcolnia kell a percekért, ott tehát a harsányság és a túlzás alapkövetelmény. Kelet-Európában tízmilliók haltak meg német vagy orosz fegyverektől, s egy rossz mondat egy berlini tévécsatornán tucatnyi kis országban okoz pánikot vagy indokolatlan örömet.
Angela Merkel annak idején éppen abban a Donyeckben vett részt intenzív orosz nyelvtanfolyamon, amely most a válság egyik központja és tétje. Részben lengyel származású keletnémetként számára az „Ost” nemcsak „politik” volt, hanem személyesen megélt, emberi valóság. Sajnos pontosan ez a megélt és megértett valóság hiányzik azokból a politikusokból, akik az új hidegháborúba vezetnek bele minket.
A szerző az MSZP alelnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!
(Borítókép: Angela Merkel 2021. szeptember 7-én. Fotó: MTI / EPA POOL / Clemens Bilan)