A középiskolájukat a rendszerváltás környékén befejezők számára a felnőtt élet egyet jelent az ország első három szabad évtizedével. Milyenek voltunk és mit adott nekünk ez a három évtized? Az osztálytalálkozók beszélgetései, volt osztálytársaink sorsa legalább olyan sokat mondanak az ország történetéről, mint a szakértők és az adatsorok. Gondolatok egy kutatás kapcsán.
Jó hrminc éve még nem tudtuk, mi vár ránk. A ballagódalokat énekelve bizakodtunk és féltünk. Búcsúztattuk az iránymutatások szoros kényelmét, az engedelmeskedés és a lázadás édes, fájdalmas táncát. Örök barátságot ígérve búcsúztunk iskolai barátainktól, messzebb léptünk a családtól, nekiindultunk a nem is tudtuk, mibe. Mi voltunk a ballagás főszereplői – azonban a kedves szülők, vendégek és kollégák is egy új, ismeretlen világba léptek ki akkoriban. Mindenki életét felforgatta a régi összeomlása, és a romjain épülő új.
1990 táján a felnőtt világba lépők voltak leginkább szinkronban a változással. Lelkesen vártuk a szabad, de védelem nélküli, nagybetűs életet.
A korábbi nemzedékekkel ellentétben nem szilárd falakat kellett elfogadnunk vagy áttörnünk. A pályát folyamatosan átrajzolták, a szabálykönyvet játék közben írták.
Az is gyakran változott, kivel is vagyunk egy csapatban, és ki ellen játszunk. Az idősebbek ezt felfordulásként élték meg, nekünk ez volt a természetes, hiszen ebbe nőttünk bele.
Volt, akit jól megnyomott a hirtelen jött felelősség, a biztonsági háló hiánya, mások pedig élvezték és kihasználták, hogy a kopott betonplafonok helyett az égbolt a határ. Hol a szerencsén, hol a leleményességen, hol a rátermettségen múlott, kinek jut az álomállás, álomautó, és ki az, aki valahogy mindig a vesztes csapatban találta magát. Illúziókat adtunk bölcsességért. Volt, hogy rendben volt az üzlet, máskor komoly felárat kellett fizetnünk, mert átvert minket egy megbízhatónak tartott barát, egy korrektnek tűnő főnök, egy tisztességesnek tűnő üzletember vagy egy reménykeltően mosolygó politikus. Persze hamar kitanultuk a világot. Sokszor hamarabb és könnyebben jött a rutin, mint azoknak, akiknek felnőttként kellett újrakezdeniük az életüket.
Persze hiába a nagy felfordulás, az élet nagy alapprogramja ugyanúgy fut. Először jött a kötelékek nélküli fiatal felnőttkor tombolása. Aztán a fesztiválszezonból hirtelen átsodródtunk a pártalálás, a pénzkeresés világába. Innentől elég kötött volt a pálya. Egyszer fenn, egyszer lenn. Család, gyerek, autó. Ment a taposómalom, néha becsapott a ménkű. Olykor-olykor jött egy nagy lehetőség, egy visszautasíthatatlan ajánlat – kinek itthon, kinek külföldön. Lassan lecseréltük az első kocsit, az első lakást, van, aki az első családját is. Alakult a karrier, megnyílt az orvosi kórlap. Nagy vonalakban ugyanaz az élet, mint szüleink idején, csak már nagyobb, nyitottabb és szélesebb a világ.
Szerencsések voltunk vagy kibabrált velünk a sors? Elégedett lenne-e életünkkel, döntéseinkkel a harminc éve ballagó énünk? Megmaradt-e bennünk a hülyén röhögcsélő fiatal, megvan-e még az őszintén álmodozó nézésünk? Tudunk-e annyit továbbadni a gyerekeinknek, amennyit mi kaptunk otthon? Sikerült-e megtörnünk pár régi átkot, mennyire tanultuk meg, hogy mi irányítjuk az életünket, és nem fordítva?
Ezekre a kérdésekre keressük a választ. Azért ezekre, mert ha Magyarország rendszerváltás utáni történetét szeretnénk megérteni, akkor az a legfontosabb kérdés, mi is történt az itt élőkkel. A válság, a nemzetközi trend, a kormányváltás fontos körülmény, de nem a serpenyő és a láng a legfontosabb, hanem a hús az olajban. Mi sült ki belőlünk? Mi lett az osztálytársainkkal, mi lett azokkal, akikkel együtt tomboltunk az iskolai bulikon? Mennyire élünk más életet, mint a szüleink?
Majd a jövő eldönti, hogy a szabadság első nagy nemzedékévé válunk, vagy pénz, hatalom és dicsőség dolgában meghúzódunk a rendszerváltó generáció szélárnyékában.
Az azonban biztos, hogy mi voltunk a kilencvenes évekkel átalakuló ország első kísérleti felnőtt nemzedéke. A később jövők azt az ösvényt járják úttá vagy hagyják ott dacos lázadással, amerre mi kezdtük kitaposni az ismeretlent. Érdemes megérteni, eddig mi is történt, mert a táv jelentős része még előttünk van.
Az 1987 és 1993 között érettségizők, szakmai vizsgát tévők sorsát térképezi fel a Mathias Corvinus Collegium Integet a múlt – Ilyenek voltunk: 30 év kérdőíve című kutatásával, amely ide kattintva érhető el. Az eredményekről a kutatáshoz kapcsolódó osztályok, iskolák rájuk vonatkozó egyedi elemzést is kérhetnek.
A szerző az MCC Közgazdasági Iskolájának vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!