Az április 3-i választás történelmi volt. A NER valószínűleg nemcsak ’22-t, hanem ’26-ot is kipipálta. Hacsak nem történik valami nagy nemzetközi kataklizma – amire egyébként komoly esély mutatkozik –, Orbán jó pár évre mentesül a belpolitikai feladatoktól.
Az ellenzék csak matematikailag létezik, és úgy is alig.
A kormányfő nemcsak kétharmados választási győzelmet aratott, de háromharmados lélektanit is. A 2018-as vereség után még akkora erkölcsi tőke maradt az ellenzéknél, hogy százezres tömeg vonult utcára. Ilyenre most sem szándék, sem igény nem mutatkozott. Az összefogás megsemmisült. Az elemzőket és a közvéleményt azóta is a legjobban az a kérdés foglalkoztatja, hová tűntek a Jobbik-szavazók. Ezért ebben az írásban ennek a rejtélynek a nyomába eredünk. (Itt kell megemlítenem, hogy nem egyszerű számomra a Jobbikról írni, pláne a lehető legobjektívebben, hiszen már egyetemi szervezetként alapítója voltam, aztán tizenkét évig az elnöke. Talán ezt hívják érzelmileg befolyásolt állapotnak, amiért bár elnézést kérek, de vállalom.)
A Jobbik minden bizonnyal 2015-ben, a tapolcai időközi választás után volt a csúcson, 2018-ban pedig – egy viharos és vitatott – néppárti folyamat után elérte legjobb választási eredményét. A Fidesz újabb kétharmada miatti sokk és az ellenzéki térfélen eluralkodó összefogás-pszichózis azonban olyan gravitációt képezett, amellyel nem tudtam mit kezdeni, és lemondtam. Sajnos a Jakab Péter vezette párt szintén nem tudott, de ami itt lényeges: már nem is akart kitérni a beolvadás elől. A vezetőség valószínűleg úgy gondolta: amit nem tud megakadályozni, annak az élére kell állni, és így lett a Jobbik elnökéből az összefogás ökle. Mindenkit kisöpört, elüldözött, hogy a DK-hoz vezető vörös ösvényhez a párt stabil hátterét bebiztosítsa. Akik ma a Jobbikot támogatják, ennek a politikának váltak a támogatóivá vagy cinkosaivá. Három–öt százalékra tehető a „jakabinusok” száma a kutatások szerint . Ez a szavazóbázis három nagyobb csoportból áll. Az első a megmaradt szervezetek és a még működő infrastruktúra által elért törzsbázis, akiknek napi szintű érzelmi kapcsolódásuk van a párthoz, így azzal együtt sodródnak. A második olyan logólojális szavazók, akik nem foglalkoznak politikával, nem követik az eseményeket, de az életük egy pontján ilyen-olyan okokból Jobbik-szavazók lettek, és történjék bármi, azok is maradnak. (Az ilyen szavazók létezésére szociológiai bizonyíték az MSZP, amely már ciklusok óta csupán tartalom nélküli márkahűség.) A harmadik csoport pedig olyan, jobbára alsó középosztálybeli szavazókból áll, akiket Jakab Péter meg tudott szólítani a maga harsány, egyszerű és agresszív kommunikációjával. Ennek a társadalmi kilátástalanságban élő rétegnek a Jobbik-elnök dühös felszólalásai egyfajta érzelmi elégtételt biztosítottak. Azt élték meg, hogy ez a fiú a nevükben pörköl oda Kövér Lászlónak. Jakab rendre hivatkozik is erre a jelenségre a saját politikai tevékenysége igazolásaképp, mondván, ő csak beviszi a nép hangját az Országgyűlésbe. Amit elfelejt, hogy ez a réteg nem a nép, csak a nép egy része, méghozzá a jelek szerint nagyon szűk része. Ez a három csoport valószínűleg már nem fog tovább morzsolódni, és akár hosszú évekig biztosíthat politikai pszeudolétet a párt megmaradt képviselőinek.
A pártból 2018-ban kiváltak Toroczkai László vezetésével saját, radikális politikai formációt hoztak létre, amely a választásokon hat százalékot szerzett, és egyes kutatások szerint napjainkra a legerősebb ellenzéki párttá erősödött. Az ásotthalmi polgármester szerint árulást követtem el, amikor 2017-ben arról beszéltem, hogy a kormányváltás érdekében kész lennék koalícióra az LMP-vel és a Momentummal. (Az MSZP-t és a DK-t egyébként kategorikusan kizártam.) Ez azonban már a történelem sűrűjébe vész, hiszen az utódom alatt a Jobbik az összefogás részese és Gyurcsány Ferenc legbiztosabb szövetségese lett. Ilyen előzmények után érkezett a Mi Hazánkhoz a Jobbik jobb- (és szélsőjobb-) szárnya, de leegyszerűsítés lenne ezt a tábort egészében a párt 2018-as szavazóihoz csapni. Egyrészt a nemzeti radikális tábor egy része már akkor sem a Jobbikra szavazott, mivel számukra a néppártosodással járó nyitás megemészthetetlen volt. Ők akkor vagy nem szavaztak, vagy a Fideszre adták a voksukat. Másrészt a Mi Hazánk a valódi szélsőjobbos szubkultúra azon rétegét is meg tudta szólítani, amelyet a Jobbik még a legradikálisabb időszakában sem akart. Végül olyanok is támogatták Novák Elődéket, akik soha nem is voltak Jobbik-szavazók, politikai identitásuk szerint nem is feltétlenül azonosulnak ezzel a világgal, de a Covid miatti frusztráltságuk révén itt találtak politikai menedékre.
Jakab Péter a választások éjszakáján emlékezetes videóban rontott neki Márki-Zay Péternek. A videó stílusa és időzítése felért egy politikai öngyilkossággal, ami nagyszerűen mutatta meg, hogy a kommunikációs képességek bizonyos esetekben nagyon nem korrelálnak a politikai képességekkel. Ha azonban félretesszük a videóval kapcsolatos esztétikai és morális szempontokat, az a helyzet, hogy a Jobbik elnökének volt igazsága. Ugyanis a Jobbik 2018-as szavazói közül valószínűleg százezres nagyságrendben szavaztak át Orbánra, és ennek részben a közös miniszterelnök-jelölt kommunikációs ámokfutása volt a kiváltó oka. A kampányban döntő kérdéssé vált a béke vagy háború, és ebbe MZP nagyon ügyetlenül és ütemtelenül lépett bele. Nem mentség, de fontos megjegyezni, hogy emiatt nem csupán jobbikos, de más ellenzéki szavazók tömegei is átmenekültek a NER falain belülre. Meggyőződésem szerint ez volt a választás döntő pontja.
Az ellenzék évekig azt hitte, hogy a bizonytalanok tömegei fognak majd orrbefogva Orbán ellenében rájuk szavazni,
de április 3-án nem csupán a bizonytalanok, hanem a saját szavazóik egy jelentős része is – közte számtalan jobbikossal – orrbefogva szavazott át Orbánra. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy MZP ezeknek a szavazóknak csak az utolsó lökést adta meg, a terepet Jakab parizerkampányának sivársága és végül a DK-paktum döbbenete készítette elő.
A 2018-as Jobbik-támogatók jelentős része nem volt törzsszavazó. Volt, akit a néppártosodás politikai ajánlata, volt, akit a legerősebb ellenzéki párt vonzereje hívott oda, vagy ami a legvalószínűbb, mindkettő egyszerre. Olyan szavazókról beszélünk, akiknek nem volt stabil kötődésük a párt felé. A Jobbikra adták a voksukat, de igazából a kormányváltásra szavaztak. Ezek az emberek ’18 után a legkülönfélébb pártpreferenciákkal ugyan, de az összefogás biztos támogatói lettek. Ők tehát nem az ellenzék, csak a Jobbik számára vesztek el 2022-ben. Valószínűleg az összes pártnál landolhattak ilyen szavazók, de az összefogás egybemosó jellege miatt utólag már elég nehéz az azonosításuk. Az idősebb korosztályt minden bizonnyal a DK söpörte be, mint a legerősebb párt stafétáját átvevő politikai közösség, a fiatalabbak pedig a Momentum és a Mindenki Magyarországa Mozgalom körül kerestek maguknak új reményt.
Talán csak néhány tízezren, de léteznek olyan 2018-as Jobbik-szavazók is, akiknek az elmúlt években sem a gasztropopulista Jobbik, sem a faj- és vírusvédő Mi Hazánk, sem a nemzeti-feudális NER, sem a retrofúziós O1G-koalíció nem kínált elfogadható alternatívát. Gondoljunk a Bencsik János vagy Varga-Damm Andrea vezetésével meghirdetett pártokra! Ezek a politikai hontalanok a harmadik út és a centrum délibábjai között reménytelenül vándorolva végül vagy leszavaztak a két nagy közül arra, amelyiktől kevésbé volt hányingerük, vagy dobtak egy protestcsontot a Kutyáknak, vagy érvénytelenül szavaztak, vagy otthon maradtak.
A kérdésre tehát – hová tűntek a Jobbik-szavazók – a válasz így hangzik: mindenhová.
Talán nincs még egy olyan politikai közösség az elmúlt évekből, amelynek szavazói ennyire szerteszét vándoroltak volna a szélrózsa minden irányába. A Mi Hazánktól a Kutyapártig. Ha a népen egy sokféle érdekkel, értékkel és céllal rendelkező sokaságot értünk, a 2018-as Jobbik valóban néppárt volt. 2010 után a vezetésemmel két cikluson keresztül volt képes tartani a pozícióit a Fidesztől és a baloldaltól egyaránt függetlenül. Aztán 2018-ban ez a lehetőség elveszett, én lemondtam, és – az LMP-hez hasonlóan – ezt az autonóm politikai stratégiát felszámolta a társadalomban dúló, XX. századi hideg polgárháborús hangulat. Ezzel pedig megindult a néppárt elnéptelenedése, jó időre elveszett a valódi pluralizmus és a többpárti demokrácia esélye. Talán nem örökre…
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Jakab Péter 2021. október 23-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)