Az ukrajnai háború hírözönében kevesen figyeltek fel arra, hogy május közepén Washingtonban bejelentették: az Egyesült Államok nem támogatja Tajvan függetlenségét. Ned Price külügyi szóvivő szerint a pekingi vezetés Kína egyetlen törvényes kormánya, és az USA 1979 óta következetesen az egy Kína elvhez tartja magát. Ez utóbbi alapvetően igaz, de a különböző washingtoni adminisztrációk elég rugalmasan értelmezték az egy Kínán belül Tajvan szerepét. Joe Biden elnök tavaly ősszel még arról értekezett, hogy „Tajvannak kell eldöntenie, függetlenedni akar-e Kínától”. Innen jutottunk el addig a mostani egyértelmű mondatig, hogy az USA nem támogatja a sziget függetlenségét. (Miközben úgymond hozzájárul Tajvan önvédelméhez.)
Ez az irányváltás azt mutatja, hogy az ukrajnai háború messze a hadszíntéren túl is kihat a geopolitikai folyamatokra.
Már az orosz invázió első napjaiban felmerült annak a lehetősége, hogy az oroszok mintájára Kína is lerohanhatja Tajvan szigetét. Számos érv és ellenérv hangzott el a szakértői vitákban, de maga a pekingi vezetés szavakban nem reagált a találgatásokra. Az orosz invázió napján mindenesetre kínai harci gépek repültek be Tajvan légterébe, egy amerikai romboló pedig keresztülhajózott a tajvani szoroson. Április végén pedig Peking biztonsági szerződést kötött a kicsiny Salamon-szigetek kormányával, amely ausztrál és amerikai félelmek szerint kínai hadi tengerészeti bázis létrehozását is engedélyezheti a Csendes-óceán déli részén. Hongkong politikai beolvasztása után és az őszi pekingi pártkongresszus előtt a kínai–tajvani viszony önmagában is izgalmas lehet, de az ukrajnai események még jobban ráirányítják a figyelmet. (Itt olvashatják Tajvan budapesti nagykövetének írását e speciális viszonyról.)
A mostani amerikai bejelentés az egy Kína elv megerősítéséről és a tajvani függetlenség elutasításától több irányban is fontos üzenet. Elsődleges címzettje nyilván a Kínai Népköztársaság. Washington a tajvani status quo elismerésével is arra szeretné biztatni Pekinget, hogy ne segítsen Oroszországnak a szankciók megszegésében. Tajvan jelenlegi, függetlenségpárti vezetésének pedig úgy szól az üzenet, hogy fogja vissza magát, bízza az Egyesült Államokra érdekeinek védelmét és általában a politikáját. Feltehetően értenek az üzenetből azok az európai országok is, amelyek – élükön Litvániával – előreszaladtak Tajvan részleges elismerésével, és stréberkedésükkel gyanút ébreszthettek Pekingben a Nyugat Tajvan-politikájával kapcsolatban. Washington vállalja Tajvan védelmét, de jelezni akarja, hogy a sziget sorsa az ő és Peking nagy játszmájának egyik eleme.
Az ukrajnai konfliktus elhúzódásával és Kijev szédületes iramú nyugati felfegyverzésével egyre többen látják úgy, hogy ez részben a Nyugat és Oroszország proxyháborúja, ami persze nem csökkenti az ukrán ellenállás jelentőségét. Mások ezen is túlmennek. Bonnie Glaser, a washingtoni German Marshall Fund vezető Kína-szakértője a Nyugat és Kína proxyháborújaként értékeli a konfliktust, amely összezárja egyrészt az Egyesült Államokat és Európát, másrészt a Kínai Népköztársaságot és az Oroszországi Föderációt. Annyi bizonyos, hogy a háború kitörése máris kihatott nemcsak Washington Kína-politikájára, de még Tajvannal kapcsolatos üzeneteire is. Az ukrajnai háború alkalmas arra is, hogy a Nyugat lemérje a kínai–orosz viszony szakítószilárdságát, India, Pakisztán és más középhatalmak hozzáállását a konfliktushoz. Washington ugyanakkor úgy látja, hogy a tajvani status quo megbontása most nem érdeke, és megelégedne azzal, ha Peking a bizonytalan jövőbe tolná ki az egy Kína elv gyakorlati érvényesítését.
Magam uniós bürokrataként kétszer is jártam a szigeten a helyi kormányzat meghívottjaként, és egy biztonságpolitikai szemináriumon is részt vettem. Tajvan nagyon rokonszenves sziget, a hagyományos kínai kultúra, az egzotikus természet és a modern városi civilizáció harmonikus egységbe olvad rajta. Minden megvan benne, ami a kínai szárazföldön megtalálható, az ottani zsúfoltság és rohanás nélkül. De a szárazföldhöz, a Kínai Népköztársasághoz való viszony annyira meghatározó, hogy két, mereven szemben álló politikai táborra osztja a közéletet. A zöld színt használó demokraták elvben baloldaliak, a kék nacionalisták pedig jobboldaliak lennének. De ezt felülírja, hogy a zöldek a sziget függetlenné válását, a kékek antikommunista múltjuk ellenére a szárazfölddel való majdani újraegyesülést és addig is a gazdasági kapcsolatok elmélyítését támogatják. (Noha az elmúlt években mindkét oldal radikalizmusa mérséklődött.) A Kínai Köztársaságnak nevezett Tajvan és a Kínai Népköztársaság kapcsolatát a helyi szóhasználat szorosközi (Cross-Strait) viszonynak nevezi.
A szigetet több mint huszonhárommillió ember lakja, gazdasága virágzó, demokráciája a nemzetközi standardok szerint az Egyesült Államokénál is fejlettebb. De mindez együtt sem változtat azon a tényen, hogy jövője végső soron mégis Peking és Washington akaratától függ.
Nem véletlen, hogy az ukrajnai orosz invázió hallatán mindenkinek Tajvan is eszébe jutott. Világunk ismét két erőközpont köré kezd rendeződni.
Tajvan esetében mást mond az érzelem és mást az értelem. Biztos akadnak olyanok, akik szerint szorgalmas és tehetséges lakói megérdemlik, hogy maguk döntsenek a jövőjükről, de Kína nem tárgyalóasztalon kreált államocska, hanem négyezer éves múltra visszatekintő, birodalomnyi ország. Területi integritásának megkérdőjelezéséhez vagy vaknak, vagy nagyon vakmerőnek kell lenni, és ma erre komoly hatalom nem vállalkozhat. A status quo fenntartása minden más megoldásnál biztonságosabb, és hogy meddig tart, azt majd kipörgi az idő.
A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Egy ukrán harckocsi a kelet-ukrajnai Szeverodonyeckben 2022. május 18-án. Fotó: Yasuyoshi Chiba / AFP)