Lendvai Ildikó, az elmúlt három évtized egyik legokosabb és legrátermettebb szocialista politikusa nyilvános számadásra szánta el magát. Bevallotta: bánja, hogy 2009-ben elfoglalta az MSZP elnöki posztját, nagy hülye volt, hogy hagyta magát erre rábeszélni, mert látható volt, hogy a 2010-es választás az MSZP-nek „nem lesz nagy diadal”.

Fájdalmas élmény: tizenhat évvel azután, hogy Gyurcsány Ferenc az asszisztálása mellett módszeresen megsemmisítette a szociálliberális oldal hitelét, halálos csapást mért az MSZP-re, és megbuktatta a harmadik magyar köztársaságot, Lendvai Ildikótól erre a vallomásra futja. Lendvai Ildikó egyike volt annak a három vagy négy szocialista politikusnak, aki síkra szállhatott volna Gyurcsány Ferenc pártfelvásárlásával, szervezett hazudozásával, pult alatti kormányzásával, költségvetés-hamisításával, alkoholgőzös handabandázásával, rendőrterrorizmusával, reformtébolyultságával és hatalomhoz való őrjöngő ragaszkodásával szemben – ő azonban nem tett semmit. Nem mentette meg a baloldalt, veszni hagyta az örökségét, és szótlanul nézte végig a köztársaság felszámolását. Nem fordult szembe a konvergenciahamisító, azonosító jel nélküli rendőrökkel rohamoztató, szociopata hazudozóval – pedig ha megteszi, ha legalább ő, ha legalább Kovács László, ha legalább Horn Gyula akkor és ott nem a pártfegyelemre hallgat, hanem a nagyobb képet, az államrezont, a polgári demokrácia és a jogállam ethoszát, a hazugság, a csalás meg az erőszak minimális következményeinek a teljesülését tartja szem előtt, még ma is állna a köztársaság.

ez a következmények nélküli Magyarország kelt ki a záptojásból, amelyet Gyurcsány Ferenc kiköltött, és amelyet ő a személyes politikusi hitelének árán hallgatással és hazugsággal védelmezett, feláldozva mindent, amit valaha is fontosnak vélt. Amikor már minden felelősségteljesen gondolkodó magyar számára nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen helyes döntés Gyurcsány Ferenc lemondása volna, Lendvai Ildikó tudomásul vette, hogy az MSZP nem mutathat gyengeséget. 2006-ban Gyurcsány Ferencet felválthatta volna Bajnai Gordon vagy Kiss Péter, Kovács László vagy Lendvai Ildikó, és a köztársaság pusztán attól megmenekül, hogy legalább a leggyalázatosabb visszaélés-sorozatnak következménye lett – de nem: egész Magyarországnak végig kellett élnie, amint Gyurcsány Ferenc tíz körmével kapaszkodik a hatalomba, nem nyugodva addig, míg ki nem kényszeríti a 2010-es fülkeforradalmat. Ugyan honnan származik a Fidesz arra vonatkozó tudása, hogy miként kell erőből, minden közös értéket megtaposva politizálni? Hogy várhat a baloldalon bárki Orbán Viktortól komoly képpel konszenzuskeresést, amikor Gyurcsány Ferenc a köztársaság valamennyi közös értékét trükkök százait alkalmazva semmisítette meg? 

Lendvai Ildikó most azt bánja, hogy elvállalta a pártelnökséget, amikor már mindegy volt. Megakadályozhatta volna a nemzeti radikális fordulatot Magyarországon, megakadályozhatta volna az illiberális alkotmányozást, az autokrácia kiépülését és megszilárdulását, félreállíthatta volna Gyurcsány Ferencet 2006-ban, és akkor ma ő meg a magyarság egy szabadabb és erkölcsösebb országban élhetne, amelyben a legalapvetőbb következmények azért megvalósulnak. Nem sok baloldali és liberális politikust terhel személyes felelősség a mai Magyarország megszületéséért, Lendvai Ildikó feltétlenül az egyikük – és neki most annyi a mondanivalója, hogy hibázott, amikor elvállalta a szocialisták vezetését Gyurcsány Ferenc országelveszejtése után. Hisz a narcisztikus pojáca a saját pártjával sem tett mást, mint Magyarországgal: csődbe vezette és szétverte – előbb a hatalomból, aztán kívülről. Ma ez a Gyurcsány Ferenc arra büszke, hogy az MSZP egykori szavazótáborának fele az ő új pártjára szavaz, tehát az a sikerének tárgya, hogy minden második választóját elvesztette.

Nem bántanám már Lendvai Ildikót: idős asszony, akinek az alkalmassága a mai magyar baloldalon mindenkiét magasan felülmúlja – csak legalább ne állna ki ezzel. Ne pózolna azzal, hogy ő akkora formátum, aki belátja a múltban elkövetett hibáit, miközben még ma sem lát be semmit, amikor már minden rég elveszett. Tehetné azt, amit Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor: mondhatná azt, hogy Orbán Viktor túl hatalomvágyó, túl gátlástalan és túl agresszív volt – ők mindent jól csináltak, de nem lehetett mit tenni.

Lendvai Ildikó megbánta a nagy semmit, a képviseleti demokrácia és a jogállam magyarországi megbuktatását meg felvállalja. Még mindig nem mondja ki, mekkorát hibázott, pedig ma már nem köti a pártfegyelem, hisz a DK nem is az ő pártja, és amikor felállt a dilemma, maga is Márki-Zay Pétert választotta Dobrev Klárával szemben. Lendvai Ildikó egy utólag rossznak ítélt személyes karrierdöntést bánt meg, pedig 

Márpedig amíg ez a számadás nem zajlik le, amíg Lendvai Ildikó meg az egykori és a mai elvtársai mindent letagadnak, ami a maguk felelőssége az Orbán-rendszer létrejöttében, addig egy új baloldal felépítésére nincs semmi esély. Amíg nem történik meg a szembenézés a gyurcsányi örökséggel, amíg a múlt hazugság tárgya marad, addig a baloldali politikának sem jelene, sem jövője nincs.

Lendvai Ildikó ma már bizonyára tudja, hogy amikor Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédének végén megkérdezte tőle, hogy kell-e még mondania valamit, akkor erre mit lett volna érdemes felelnie. Ideje lenne, hogy nyilvánosan is kimondja. Egy jó kérdésre soha nincs túl késő helyes választ adni – Lendvai Ildikó legalább ennyi év után felismerhetné ezt, amikor már minden elveszett, amit a cinkosságával tizenhat éven át védelmezett.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Lendvai Ildikó 2021. június 14-én. Fotó: Gombkötő Emma / Index)