Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora hosszabb interjút adott, amelyben azzal a keserű jóslattal él, hogy az általunk ismert civilizáció néhány évtizeden belül biztos bukásra van ítélve. 

Az energia, a nyersanyag, az élelmiszer hiánya és másfelől a megállíthatatlan túlfogyasztás a kutató szerint nem a századunk végén, hanem már a század közepén is katasztrófához vezet. Amit e cikk olvasóinak a többsége is megérhet még a saját életében. Lehet, hogy Gelencsér a felelősségünkre figyelmeztetve túloz, de sajnos nincs a levezetésének olyan eleme, amely eleve hibásnak tűnne. Globális, uniós, hazai kormányzati és egyéni szinten egyaránt rossz és még rosszabb döntésekkel siettetjük a véget. Messze meghaladja a tudásomat, hogy érdemben értékeljem állításait. Egy mondata ragadta meg a figyelmemet, amely olyan egyszerű igazságot mond ki, amelyet a magyar közéletben kevesen mernek megfogalmazni. Az összes megújuló energiából „a vízerőműnek a legjobb az energetikai hatásfoka”, mondja. És szakmailag igényesen le is vezeti, hogy miért. Bár műegyetemi diákként magam négyesre vizsgáztam vízépítéstanból, nem venném a bátorságot, hogy szakmai magyarázkodásba bocsátkozzam. Politikusként és közíróként azonban egyre biztosabban érzem, hogy 

a politikai erők a vélt népszerűségért elárulták a hozzáértőket, és az elfogult média segítségével bemocskoltak mindenkit, aki az ellenvéleményt képviselte.

A vízlépcsőt ellenzői a kezdetektől a sztálinizmus jelképének, tervezőit a sztálinista terror képviselőinek állították be. Érdemben senki sem beszélt arról, hogy a gondolata először 1905-ben, majd komolyabban a harmincas évek végén merült fel, amikor az első bécsi döntéssel a Duna északi fele is visszakerült Magyarországhoz. Mosonyi Emil 1942-ben kezdte kidolgozni a nagymarosi vízlépcső terveit. „Sztálinizmusát” mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kommunista időkben eljárás indult ellene, az akkori Nyugat-Németországba költözött, és döntő része volt a Rajna–Majna–Duna-csatorna zsilipjeinek megtervezésében. A vízépítők nemzetközi díját (Mosonyi Award) is róla nevezték el, legutóbb norvég, kínai, amerikai szakemberek nyerték el. Amennyire tudom, a világhírű magyar emberről elnevezett, nagy presztízsű díjat magyar ember sose nyerte el. A másik fő „sztálinista” Mistéth Endre, a bős–nagymarosi mű társtervezője volt. Ő a magyar polgári demokrácia egyik legtehetségesebb politikusa lehetett volna, hiszen mérnökemberként 1947-es bebörtönzéséig, kisgazda színekben építési miniszter volt. Nyolc év börtön és hosszú rendőri felügyelet után kezdhetett a szakmájában dolgozni. Meghurcolása, mellőzése, majd a rendszerváltozás utáni megrágalmazása jól mutatja, hogy a magyar műszaki és tudományos értelmiség java miért undorodik a politikától.

Harminc év távlatából, saját emlékeim és a nemrég elhunyt Moldova György Ég a Duna! című, kiváló riportkönyve alapján elkeserítő visszaidézni, hogy milyen primitív, de annál kártékonyabb hazugságokkal sikerült félrevezetni a magyar társadalmat. Egy vízi erőmű létesítésénél mindig felmerülnek környezeti és természetvédelmi problémák, amelyeket normális országokban megvitatnak, és lehetőség szerint megoldanak. Dél-Németországban és Ausztriában összesen 38 dunai vízi erőmű működik, de kevesen hiszik, hogy ez a két ország messze elmarad mögöttünk például a környezet védelmében. A nagymarosi mű az eredeti maketteken egyáltalán nem tűnt szörnyetegnek, tájképileg kevéssé lett volna feltűnő, mint a most sorra épülő Duna-hidak. A Bősig belépcsőzött Duna medre az utolsó vízlépcső után szükségszerűen süllyed, ami közrejátszik a Duna–Tisza elsivatagosodásában. Ami messze nagyobb károkat okoz az élővilágban, mint amit a nagymarosi lépcső jelentett volna. A Duna vízlépcső alatti, magyar szakasza nehezen, olykor aligha hajózható, ezért is önti el útjainkat annyi kamion, a környezetszennyezés négykerekű szimbóluma.

Ma, amikor mindenki az energiahiányról beszél, szinte őrjítő visszaolvasni azokat az okoskodásokat, melyek szerint hazánknak nincs is szüksége több áramra. Magyarország az erőmű megépítésétől való visszalépésért már 1998-ig több pénzt fizetett ki kártérítésre és helyreállításra, mint amennyibe a mű befejezése került volna. Az elmaradt hasznot pedig dr. Mészáros Csaba mérnök számolta ki tavaly. 

Amikor Magyarország egyoldalúan felmondta az államközi szerződést, úgynevezett „jogászok” biztosra mondták, hogy az ENSZ, az EU, a hágai bíróság és általában az egész világ mellénk áll a szlovák féllel szemben. Látjuk, mekkora butaság volt ebben hinni. Más „szakértők” azt bizonygatták, hogy a szlovákok úgyse tudják megépíteni a bősi lépcsőt, kilopják belőle a betont, „papírtigris” csak az egész. Szinte vicces látni, hogy a korabeli sajtóban, és egyáltalán nem csak a jobboldaliban, milyen lenézés, kultúrrasszizmus tombolt a szlovákokkal szemben. Bős bizony nem papírtigris, ma is működik, áramot termel, és a szlovák (jórészt magyarok lakta) oldalon igazi természeti paradicsom jött létre. Az ember zöld szíve szinte virul, ha Pozsonytól elbiciklizik akárcsak Dunacsúnyig is. A Szigetközzel pedig sajnos pontosan az történt, amit megjósoltak azok, akikre senki sem hallgatott.

Mostanában sokan nosztalgiáznak a rendszerváltozás körüli évekről. A fiatalság emléke persze mindig szép. De sajnos az új demokráciával együtt akkor alakult ki az is, ami miatt a társadalom sohasem tudott igazán örülni neki. A vízlépcsőügy modelljévé lett annak, hogy a szakmai érveket mindig felülírja a politikai akarat. Az ilyen kérdésekben mindenkinek el kell köteleződnie, és ha nem akar légüres térbe kerülni, akkor csakis a maga táborának kell engedelmeskednie. Aki más véleményt képvisel, mint a megmondó brigád, az kártékony ellenség, egész életműve, ahogy mondani szokás, megy a kukába. Minden politika, és szakértőként csak az él meg a piacon, aki propagandistának áll. Sztálinista, kommunista, náci az, akit a média éppen kinevez annak.  

Apám alapmondása minden helyzetre az volt, hogy „navigare necesse est”, hajózni pedig kell. Bős óta ez nálunk úgy igaz, hogy vagy kell, vagy nem kell, mindig az ideológiai megszállottak és a korrupt haszonlesők játszmája dönti el a dolgot.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Aktivisták tiltakoznak különböző környezetvédő csoportokkal összefogva az Erzsébet hídon. A megmozdulásban részt vevők a Roosevelt tértől a Duna-korzón, az Erzsébet hídon, a Gróza Péter rakparton, valamint az Ybl Miklós téren át a Lánchídig élőláncot alkotva tiltakoztak a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen 1988. október 3-án. Fotó: Cser István / MTI)