A választási és a katonai győzelmeknek egy közös vonásuk bizonyosan van Kelet-Európában: a győztesek nyomában azonnal megjelennek az utcaneveket és emléktáblákat átfestők. Így történt ez az ukrajnai Melitopolban is, amelyet már az invázió első hetében elfoglaltak az oroszok. A százötven ezres lakosú városban, amelynek elődjét még Grigorij Patyomkin, Nagy Katalin cárnő kegyence alapította, az új vezetés az egyik utcát Pavel Szudoplatovról nevezte el. Az utcanév mellé hamarosan emléktábla került, ünnepélyes leleplezéséről az orosz tévék is beszámoltak. A név a magyaroknak talán nem mond sokat, de a posztszovjet térségben és a második világháború iránt érdeklődő nyugati közvéleményben egyaránt jól ismert. 

Pavel Szudoplatov Melitopolban született 1907-ben, ukrán apától és orosz anyától. Hosszú, kalandos élete összesűríti mindazokat az ellentmondásokat, amelyekről Kelet-Ukrajna történelme és jelene szól. Szudoplatov a forradalom gyermeke volt, tizenkét éves korában megszökött otthonról és beállt a Vörös Hadseregbe. Két évvel később átigazolt a híres-hírhedt Csekába, ahol egy idő után a külföldi akciókra állították rá. Sikerült beépülnie a nyugati ukrán emigrációba, és színlelt barátságba került Jevhen Konovaleccel, az orosz és lengyel megszállók ellen küzdő ukrán nacionalisták parancsnokával. 1938-ban Rotterdamban egy doboz csokoládét ajándékozott neki, amelybe bombát helyezett el. A bomba a távozása után szinte azonnal felrobbant és megölte Konovalecet. A merénylet után Szudoplatov hidegvérűen kisétált a pályaudvarra és elutazott Párizsba. Ez a vakmerő tette megalapozta hírnevét a szovjet szolgálatoknál – és gyűlöletessé tette személyét az ukrán nacionalisták körében.

Két esztendővel később ő szervezte meg a mexikói emigrációban élő Lev Trockij meggyilkolását. Itt is a célszemély környezetébe való beépüléssel dolgozott. Az általa kiválasztott merénylő, Ramón Mercader Trockij egyik titkárnőjének lett a szeretője. Így jutott be az erőddé alakított villába, ahol a nevezetes jégcsákánnyal megölte Sztálin legtehetségesebb vetélytársát.

1940-ben Szudoplatov egy hidegvérű gyilkos volt, akinek tetteit az sem mentheti, hogy áldozatai is sok ártatlan ember életét kioltották. Ennyiért feltehetően még az oroszok oldalára átállt melitopoli városvezetés sem tisztelné meg az emlékét. De miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a csokoládésdobozzal gyilkoló ügynökből az antifasiszta ellenállás egyik vezetője lett. A szintén véres előélettel rendelkező Viktor Abakumovval együtt ő szervezte meg a több millió embert megmozgató partizánmozgalmat. Számos szabotázsakciót rendezett meg a nácik ellen, lehetetlenné téve, hogy a megszállók zavartalanul használhassák a megszállt területek infrastruktúráját. Az orosz történészek szívesen emlegetik, hogy míg a német hírszerzést, az Abwehrt magasan képzett tisztek vezették, addig a szovjet oldalon egy-két elemi osztályt végzett emberek vették fel velük a versenyt. 

Nemzetközi ismertségét azonban nem a partizánharcokkal, hanem a Németországban és más nyugati országokban működő szovjet hírszerzés koordinálásával szerezte. Ezt a hatalmas és titokzatos hálózatot a történészek Rote Kapelle, azaz Vörös Zenekar néven tartják számon. Hivatásos szovjet kémek, antifasiszta érzelmű értelmiségiek, egy-egy információval, „fülessel” bedolgozó kisemberek és ünnepelt színésznők tartoztak hozzá, akik persze egymásról sem tudtak. Apró morzsaként megszerzett értesüléseiket dolgozták össze a hálózat vezetői. Magyarok is tartoztak közéjük. Svájcban a magyar térképész Radó Sándor, „Dóra” volt az egyik puzzle-összerakó. Bár maga később tagadta, a források szerint a Berlinben ropogós csárdással hódító Rökk Marika is a szovjet ügynökök közé tartozott. Nyilván csak annyit kellett tennie, hogy továbbadta, amit neki a részegen dicsekvő német katonatisztek elmeséltek. A náci filmipar legnagyobb sztárjai, Olga Csehova és valószínűleg Zarah Leander is a szovjeteknek dolgoztak.

A második világháború után Szudoplatov az atomtitok megszerzésével tett felbecsülhetetlen szolgálatot a Szovjetuniónak. Hivatásos szovjet ügynökök mellett itt is antifasiszta érzelmű nyugati értelmiségiek segítették, nem is mindig tudatosan az információikkal. Ezt követően a szovjetellenes ukrán partizánmozgalom felszámolásával bízták meg. Minden valószínűség szerint elsősorban ezért érdemelte ki az új melitopoli városvezetés tiszteletét. Ezzel máris a mai konfliktus mélyére jutottunk. A nácik kivonulása után hátramaradt ukrán partizánok 1945-ig a hitleri rendszer kiszolgálói voltak. Ahhoz a Bandera-mozgalomhoz tartoztak, amely több millió ukrajnai zsidó és orosz ember meggyilkolásában segédkezett a náciknak. De a szovjet csapatok bevonulása, különösképp a nagy éhínség és a sztálini terror emlékével terhelten, érthetően ellenállásra késztetett sok ukrán embert. A mai háborús hírek mögött ezt a tragédiát is látni kell. Melitopol új polgármester asszonya maga is a városi tanács tagja volt az oroszbarát ellenzéki párt képviseletében. Az oroszok bevonulásával egy régi, sokfordulós, véres játszma újabb epizódjának az élére állt, amelynek a Szudoplatov utca a jelképe is lehet.

„Hősünket”, ha annak nevezhetjük, 1953-ban Sztálin halála után a hírhedt Berija embereként letartóztatták. Megkínozták, de nem vallott, őrültnek tetette magát, és így sikerült elkerülnie a halálos ítéletet. Tizenöt évet töltött börtönben, és csak 1968-ban szabadult. Fogsága alatt megírta a gerilla-hadviselés módszertanát. Noha fogvatartói, Hruscsov és később Brezsnyev is részesei voltak a sztálini megtorlásoknak, Szudoplatovnak minden próbálkozása ellenére a szovjet időkben sohasem bocsátottak meg. Paradox módon csak 1992-ben rehabilitálták, nyilván második világháborús szolgálatai miatt. Emlékiratai 1994-ben oroszul és angolul is megjelentek, és a műfajon belül világsikernek bizonyultak. Soha addig nem jelent meg ennyire belső és valódi információkat tartalmazó könyv a titkolódzásra hajlamos szovjet–orosz hírszerzésről.

Pavel Szudoplatov nyolcvankilenc éves korában, 1996-ban halt meg Moszkvában. Feltehetően maga sem gondolta, hogy huszonhat esztendővel a halála után személye ismét heves indulatokat szít fel abban az ukrán–orosz városkában, ahonnan tizenkét éves korában megszökött. Története tökéletes példája egy erkölcsi dilemmának, amely napjainkban is tragikusan aktuális. A nácizmust Európa keleti felén az a sztálini Szovjetunió győzte le, amely maga is súlyos bűnöket követett el. Maga Szudoplatov is hidegvérű gyilkos volt, de ugyanakkor fontos részese a nácizmus legyőzésének, a náci haláltáborok felszabadításának, a hitleri őrület földbe döngölésének.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Keystone / Hulton Archive / Getty Images)