Száz éve, az 1922-es nyári választásokon jutott be először a Magyarországi Szociáldemokrata Párt az akkor Nemzetgyűlésnek nevezett parlamentbe. A Horthy-rendszer parlamentarizmusáról sok jót nem lehet elmondani. A választókerületek nyolcvan százalékában nyíltan, a jelöltet a bizottság előtt megnevezve kellett szavazni, ami a helyi hatóságok és a csendőrség felügyelete mellett biztos kormánypárti többséget eredményezett. Titkosan csak Budapesten, a peremkerületeiben és néhány nagyobb nagyvárosban voksoltak. Így a falu és a kisváros a kormánypárt birodalma volt, míg a szocdem és liberális ellenzék a nagyobb városokban szerzett annyi mandátumot, hogy a parlamentben mindig legyen néhány tucat ellenzéki képviselő. A szocdem képviselők szorgalmasan dolgoztak, küzdöttek, interpelláltak a t. Házban. Kéthly Annáról az a mondás járta, hogy egy férfi van a parlamentben, az is nő. Valódi eredményeket azonban nem tudtak elérni, jelenlétük csak az ellenzék pacifikálását, és a nyugati demokráciák felé a parlamentarizmus látszatát szolgálta.

Nem a véletlen műve, ha sokakat a mai helyzetre emlékeztet ez a száz évvel ezelőtti történet. Bár nyílt szavazás hivatalosan nincs, legfeljebb gyakori szabálytalanságként él a legszegényebb vidékeken, a magyar falu és kisváros tizenkét éve ismét a kormánypárt bevehetetlen impériuma. Az ellenzék ma is csak Budapesten és abban a néhány vidéki városban számíthat mandátumra, ahol a Horthy-korszakban nyerni tudott.

Legutóbb egy belső szocialista megbeszélésen a parlamenttől való távolmaradás melletti érvként hangzott el, hogy szegény Kéthly Annáék hiába ültek huszonkét évig a parlamentben, semmi jót sem értek el, és még az ország fasizálódását sem tudták megakadályozni. 

Kétségkívül megfontolandó érv, de én már a száz évvel ezelőtti hivatkozás miatt sem tudom elfogadni. A szocdem párt valóban nem tudott beleszólni az ország kormányzásába, nem tudta megállítani a nyilas uralomba torkolló ámokfutást. De közösséget teremtett több százezer embernek. A szakszervezetekkel együtt kiharcolt kisebb munkajogi eredményeket, komoly szociális, kulturális, sport- és ifjúsági szervezeteket tartott fenn, működtetett egy napilapot és sok időszaki újságot. Mivel felismerte, hogy a Horthy-rendszer keretei között nem tud kormányra kerülni, egyfajta alternatív társadalmat épített ki. A gyerek szocdem ifi lett, aztán párttag, a Vasasban sportolt, a Népszavát olvasta, jó könyveket kölcsönzött a munkás klubból, és ha megszorult, kevéske pénzt remélhetett a segélypénztárból. A kommunista hatalomátvétel lerombolta ezt a modellt, és a rendszerváltozás után divatba jöttek az úgynevezett „választási pártok”. Ez az Amerikából importált modell lassan, de biztosan megbukott nálunk. A Fidesz, ha nem is pártlogó alatt, vidéken visszaépített egy hasonló rendszert, amelyben az egyén egész élete a helyi hatalomhoz kötődik. Az ellenzéki pártoknak viszont nem sikerült olyan helyi bázisokat kiépíteni, amelyek a választásoktól függetlenül is társadalmi-kulturális közösségként működjenek. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy egyedül a Magyar Szocialista Pártnak vannak ilyen helyi közösségei. De ezek is inkább megmaradtak, mint újonnan keletkeztek, és mind létszámban, mind lehetőségekben folyamatosan gyengülnek. 

Természetesen jogosan merül fel az a kérdés, hogy egyáltalán kell nekünk szociáldemokrácia? Nem szeretnék itt ideológiai okoskodásba tévedni. A szociáldemokrácia végső soron mégis a saját munkájukból élők érdekeinek képviselete a mások munkájából hasznot húzókkal, a tőketulajdonosokkal szemben. Nem erőszakkal, mint a kommunisták tették, hanem a szakszervezetek bérharca és a parlamenti törvényhozás révén. A modern kapitalizmus legnagyobb csalása éppen a munkavállalói státusz felvizezése, álvállalkozóvá terelése. A „kata”, az Uber-taxizás, a „home office” körüli aktuális viták pontosan mutatják, hogy a szabad vállalkozás meséjével hogyan lehet kiszolgáltatottá tenni sok százezer embert. Az ételfutár, az Uber-taxis, az otthonról számlás alapon bedolgozó ember egy konkrét cégnek dolgozik, attól kapja a munkáját, és azé lesz a profit nagyobbik része. A tőke számára a jövőre nem gondoló fiatal az ideális munkaerő, aki nem lesz beteg, nem lesz nyugdíja, bármikor ejthető minden kompenzáció nélkül. 

Rövid távon jól mutat a hídfoglalás. De tartós megoldást a katás és minden más ál- és kényszervállalkozónak csak az jelenthet, ha visszatér a munkajog védelme alá. Lesz érvényes munkaszerződése, társadalom- és nyugdíjbiztosítását a cég fizeti, a felmondását törvény szabályozza. És ha saját munkaeszközeit használja, akkor azt megtéríti számára a munkaadó. Ezt egyénileg természetesen nem lehet elérni, hiszen a hagyományos foglalkoztatást Nyugaton és nálunk is folyamatosan leépítették, ebben kevés a különbség Brüsszel és a Fidesz között. Míg futott a gazdaság szekere, a rendszer alapvető igazságtalansága nem ütközött ki. De ahogy jön a válság, egyre többen jönnek rá, hogy névleg szabad egzisztenciából nincstelenné és védtelenné váltak.

A szociáldemokrácia feladata itt és most a munka és a tőke, a munkájukból élők és az őket dolgoztatók munkajogi szétválasztása lenne. Egyszerre kell harcolni a már munkaviszonyban levők jogainak bővítéséért és a kényszerből álvállalkozók munkajogi védettségének megteremtéséért. A kormány politikai cukorkaként osztogat, majd visszavesz adókedvezményeket, mint amilyen a kata is. Válság idején látszik igazán ennek a rendszernek az igazságtalansága. Tisztázott munkaviszonyra és az érdekvédelem újjászületésére van szükség. Tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. De egyedül így lehet megakadályozni a társadalom további szétszakadását és százezrek hirtelen elszegényedését.

Szociáldemokráciára nem nosztalgiából van szükség, hanem azért, mert a munkáját végző ember egyedül gyenge és védtelen az őt foglalkoztatóval szemben.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  A csepeli Weiss Manfréd-gyár dolgozóinak május 1-jei felvonulása az Oktogonon az Abbázia kávéház előtt  1919. május 1-jén. Fotó: MTI)