A Magyar Ateista Társaság kampányt indít annak érdekében, hogy az őszi népszámláláson minél többen deklarálják magukat vallástalannak vagy ateistának. Örömmel olvastam ezt a hírt. Isten léte vagy nemléte a filozófia egyik alapkérdése, amelyről Nobel-díjas tudóstól a gondolkodni kezdő kisgyerekig mindenkinek van vagy lehet véleménye, de a földi életben a végső bizonyosságig senki sem jut el. Igazán üdítő, hogy az egyre laposabb, egybites közéleti viták között egyszerre megjelenik egy olyan téma, amely a filozófia örök és kimeríthetetlen alanya, Isten körül forog. Igaz, a szervezők nem filozófiai vitát kezdeményeznek, csak a vallástalanok érdekképviseletét akarják megerősíteni. De a kampány így is alkalmas lehet arra, hogy milliók elgondolkozzanak azon, hogy a napi megélhetésen és a politikai vitákon túl mit gondolnak Istenről, vallásról, egyházról. 

Mert a három természetesen nem ugyanaz. Isten, a Legfőbb Lény, a Teremtő személye tisztelhető ösztönösen, mindenféle vallás nélkül. Elfogadhatunk egy vallást a rá épülő e világi szervezet, azaz a földi egyház nélkül. És lehetünk buzgó, kritikus vagy éppen lázadó tagja valamelyik egyháznak. Ezért van, hogy a lakosság hitét kutató felmérésékben különféle kategóriákba próbálják beleilleszteni a megkérdezettek viszonyát Istenhez, valláshoz, egyházhoz. Az Eurobarometer három kategóriával dolgozik, az Istenben hívő, a valamilyen szellemi erőben, lélekben hívők és a mindenfajta ilyen hitet elutasítók csoportjával.

A felmérés egyértelműen cáfolja azt az állítást, hogy a harminc-negyven esztendei, kommunistának nevezett rendszer különösebb hatással lett volna az emberek legbelső hitbeli elköteleződésére.

A 26 uniós tagállamon belül, a kis Málta mellett, Románia a leghívőbb ország, lakóinak 92 százaléka hisz Istenben, és csak egy százaléka ateista. Sajátos módon a magyar médiában nemigen jelenik meg az a tény, hogy keleti szomszédunkban élnek a legbuzgóbb keresztények. A legkevésbé hívő ország az ugyancsak kommunista befolyás alatt állt Csehország, 16 százalék Istenben hívővel és 37 százalék deklarált ateistával. Hiába éltek sokáig egy államban, a szlovákok sokkal vallásosabbak a cseheknél (65-13 az arány), vagyis a politikai rendszer szerepe a hitben sokkal szerényebb, mint sokan állítják. 

A kettő nem mond ellent egymásnak, hiszen vannak kulturális keresztények, akik a vallási tételekben nem hisznek, de a keresztény kultúrkörhöz tartozónak érzik magukat. Az Istenben hívők aránya egyébként Magyarországon, Ausztriában és Németországban lényegében ugyanannyi (45-44-44), ami arra utal, hogy legalábbis ebben a kérdésben hasonlók a hagyományaink.

Ilyen mélyen személyes témánál illendő a magam meggyőződését is megvallani. Hiszek Istenben, sokgenerációs római katolikus családban nőttem fel, és a földi egyháznak erősen kritikus, de elszakadni nem óhajtó tagja vagyok. Akárhányszor szembe találkozom a katolikus egyház bűneivel, mulasztásaival, megalkuvásaival, mindig arra a végtelen gazdagságra gondolok, amellyel a kereszténység az emberi kultúrát gazdagította. Sokszor még a botrányosnak, istentagadónak tartott műalkotások is a kereszténység megkerülhetetlen hatását jelzik.

Rám tehát a népszámlálásnál nem számíthatnak a Magyar Ateista Társaság aktivistái. De nagyon fontosnak tartom, hogy szabadon kampányoljanak, és senki se próbálja kiközösíteni, megrágalmazni őket. A kereszténység egyik alaptanítása szerint a hit Isten ajándéka. Ezért a saját hitünkkel dicsekedni és másokat a hitetlenségükért kárhoztatni végeredményben eretnekség, az illető Isten helyett maga kívánja ezt az „ajándékot” osztogatni, vagy másoktól megtagadni. 

Ferenc pápa úgy fogalmazott, hogy jobb egy ateista, mint egy álszent katolikus. Az egyszeri falusi plébános mondása szerint pedig a keresztény ember úgy aránylik a „jó keresztényhez”, mint a madár a jómadárhoz. Minél maga mutogatóbb valaki a hitében, annál jobban gyanakodhatunk a szavai hitelességében. A hétköznapi életben egyre általánosabbá válik a kettős nevelés. Az ateista, vallástalan szülők egyházi iskolába íratják a gyereküket, a munkahelyükön a politikai elvárásnak engedve hívőnek mutatják magukat, miközben a gyerek pontosan tudja, hogy hazudnak, alakoskodnak. Ez egyszerre rombolja a saját és a gyerek személyiségét, és az egyház hitelességét is roncsolja. Hiszen a hit valóban Isten ajándéka, és nem az iskolaigazgató, a polgármester vagy az államtitkár nyomása osztogatja. (Persze vannak szabad szellemű, kiváló egyházi oktatási intézmények is.)

Az ateisták az állam és egyház szétválasztását is szorgalmazzák. Teljesen igazuk van, ez politikai, alkotmányos kötelessége az államnak. De hívőként még jobban szeretném, ha maguk az egyházak küzdenék le magukban a mindenkori hatalomnak, világi ideológiáknak való megfelelés, alkalmazkodás rossz hagyományát. A kereszténységnek, különösen a katolicizmusnak egyetemessége okán semmi köze sem lehet a nacionalizmushoz, a jobboldalisághoz, egyik vagy másik nép többiek fölé helyezésének. „Isten előtt minden ember egyenlő”. Ez a gondolat kétezer esztendeje forradalmian új volt, annál szomorúbb, hogy sokan még ma sem fogadják el tiszta szívükből. Pedig ezekben az esztendőkben kivételes szerencsénk van azzal, hogy Ferenc pápa személyében valóban a keresztény humanizmus képviselője a katolikus egyház feje.

A népszámlálás alkalmat ad arra, hogy ne csak rutinból, félvállról vagy megfelelési kényszerből valljuk meg a világnézetünket. Egy rosszkedvű kor mókuskerekében taposva is szánjunk időt arra, hogy a világ mégiscsak legfontosabb kérdésein, életünk eredetén és értelmén is elgondolkodjunk.  Ez lenne a legszerencsésebb, önmagunkat gazdagító pillanat. A legszomorúbb pedig az lenne, ha az ateista kezdeményezésből is politikai gyűlölködés, a hideg polgárháború újabb fejezete keletkezne.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

 (Borítókép:  AFP PHOTO / ARMEND NIMANI)