Index Vakbarát Hírportál

Petőcz András: Az „elítélt” író – a Salman Rushdie-ügy margójára

2022. augusztus 31., szerda 19:01

Augusztus 12-én megtámadták Salman Rushdie-t. Több késszúrással megsebesítették.

Mintegy két évvel ezelőtt Dúró Dóra képviselő ledarálta a Meseország mindenkié című könyvet, ezzel tiltakozva a megjelenése ellen.

Úgy tudni, Rushdie támadója nem olvasta az inkriminált regényt, ami miatt az írót „halálra ítélték” a muszlim vallás fanatikusai. Nem tudom, hogy a darálásról elhíresült képviselő olvasta-e a mesekönyvet, amit ilyen módon akart megsemmisíteni, azt remélem, hogy igen. Csak azért remélem, hogy legalább tudja, mit akar eltüntetni.

Bulgakov világhírű regényében, A Mester és Margaritában – ez egyébként Rushdie számára is minta és példa az író nyilatkozata szerint – a kézirat nem ég el. Ami egyszer megszületett, azt nem lehet elpusztítani. A Mester hiába tesz arra kísérletet, hogy művét semmissé tegye, nincs hozzá hatalma. 

A művek, a bennük megfogalmazott gondolatok itt vannak velünk, azokat elpusztítani nem tudja senki.

Az emberiség történetében volt már annyi minden. Könyvégetés, írók indexre helyezése, kéziratok vagy kinyomtatott művek darabokra tépése, mindez nem ér semmit. 

A gondolatnál nincs maradandóbb

Dúró Dóra akciójával a kötet kiadóját, valamint a szerzőket gazdagította. Ismeretlen és sokak számára érdektelen kiadványnak csinált reklámot, a példányszám az egekben, a nemzetközi érdeklődés soha nem látott mértékű. Terjednek a közösségi médiában a mémek meg az ironikus megjegyzések, hogy „bárcsak az én könyvemet is bedarálná végre valaki”.

Rushdie ügye persze nem ilyen egyszerű. Egy vallási vezető halálra ítélte az írót, és az ítéletet végre is akarják hajtani. Írót ítélnek el a regényéért, mert valakik úgy hiszik, az adott író meggyalázta a vallásukat, hitüket, prófétájukat. Ezért pedig büntetést érdemel.

Csakhogy az író számára ez nem büntetés. Ilyen értelemben vonhatunk párhuzamot a Meseország… és a Rushdie-ügy között. Az író számára ugyanis egyetlen büntetés létezik: ha nem vesznek tudomást arról, amit írt. Ha a munkája senkit nem érdekel. Az az egyetlen büntetés.

Megölhetik Rushdie-t. Nincs jelentősége. A gyilkost elfogják, börtönbe zárják. Egész életének vége, semmi értelmeset nem tett a világon, pitiáner gonosztevő, van belőle sok százezer. Rushdie és a könyve viszont megdicsőül. Kiemelkedik az átlagból, történelmi és irodalomtörténeti tényező lesz, amit újból és újból megjelentetnek, ha kell, titokban, illegálisan, szamizdatban, de előveszik, mert valamikor valakik el akarták pusztítani. Emiatt kíváncsiak lesznek rá az olvasók, mindig lesz olyan, aki tudni akarja, mit is rejt ez a kézirat, ez a könyv, mi is az oka, hogy az írót megtámadták érte.

Ugyanez a helyzet minden betiltott, pusztulásra ítélt művel, könyvvel. Minden olyasvalamivel, amiből hiányt képeznek, akár mesterségesen is. Ami hiányzik, az kell. Ami nincs meg, azt be akarjuk szerezni. Amire haragszanak, amit tiltani akarnak, arra kíváncsiak vagyunk.

Játsszunk el a gondolattal, mi történt volna, ha nem ítélik halálra a Sátáni versek szerzőjét. Tudomást szereztünk volna a könyv létezéséről? Érdekelt volna bárkit is Gibreel Farishta, Rekha Merchant, Saladin Chamcha, vagyis a regény hőseinek története? Egyáltalán, az író, Rushdie személye bárkit is megérintett volna?

Tény, hogy Rushdie olyan író, aki jelen van az angolszász irodalomban, regényei érdekesek, olvasmányosak, a divatos mágikus realizmus egyik képviselőjét tisztelhetjük személyében. A szakma, az irodalmi élet íróként tartotta számon, jó íróként, de igazán a világhírt éppen a Sátáni versek, egészen pontosan az ezért a regényért kirótt halálos ítélet hozta meg számára. Ugyanúgy, ahogy a Meseország… könyv esetében, itt is reklám lett a reakció, ami egyértelműen felhívja a figyelmet valamire, olyasmire, amit az adott könyvet támadók eltüntetni, elhallgattatni akartak. Vagyis mindkét eset kontraproduktív, öngól azoknak, akik azt gondolják – tévesen –, hogy ilyesmi eszközökkel lehet irodalmi művek, nyomtatott termékek ellen harcolni.

Óhatatlanul eszünkbe jut J. K. Rowling ismert ifjúsági sorozatának a Harry Potter és a Főnix Rendje című fejezete. Ebben senki nem hisz Harrynek, aki azt állítja, hogy Voldemort ismét megjelent, ismét támad. Valami egészen marginális lapban megjelenik vele egy interjú, itt elmondja, találkozott Voldemorttal. A lapot senki nem olvassa, a beszélgetés senkit nem érdekel. De a varázslóiskola egyik tanárának, Umbridge főinspektornak tudomására jut a megjelent cikk, veszélyesnek érzi, ezért kihirdeti, hogy az iskola tanulói számára „a Hírverő című sajtótermék birtoklása eltanácsolás terhe mellett tilos”. Intézkedésének meg is van az eredménye – mindenki Harry Potter interjúját olvassa. 

Nyugodtan mondhatjuk, a tiltás a legjobb reklám, sőt a tiltás az, ami lázadást szül, mert elgondolkodtat a tiltás miértjén, felhívja a figyelmet a tiltás értelmetlenségére.

Mondhatja bárki azt, hogy Rushdie megsértett egy bizonyos vallást, a vallás legfontosabb alapvetéseit és a prófétát, aki a vallást alapította. Nos, egy könyv, különösen egy regény senkit nem tud megsérteni, illetve ha valamit vagy valakit megsérthet, akkor az a valami vagy valaki nagyon bizonytalan, nagyon háttér nélküli. Nem gondolom, hogy egy néhány ezer, néhány tízezer vagy akár százezer példányban megjelenő szépirodalmi mű képes lehet vallási intézményeket lerombolni. Nem gondolom, hogy azon kívül, hogy Rushdie személyét és regényét világszerte ismertté tette ez az akció, a halálos ítélet és a merénylet, lenne bármi eredménye mindannak, ami történt.

Szeretném világossá tenni – nem a gondolat, a megszólalás szabadságáról van itt szó. Arról van szó, hogy maga az akció, a halálos ítélet meg a kivégzés értelmetlen és kontraproduktív. Reklámot csinál a szerzőnek, a művet nem semmisíti meg, ellenkezőleg, ismertté és vágyottá teszi.

Van még egy fontos szempont. Az, hogy műalkotásról beszélünk. Regényről, amelyben történetet mond el a szerző, amelynek hősei, szereplői vannak, akik élik a maguk életét. A regény, a történet a saját logikája szerint épül fel, az író megteremt egy környezetet, leírja a szereplők hátterét. A jó író az általa megteremtett világ logikája szerint mozgatja hőseit, márpedig Rushdie jó író. Vagyis a szerző nem pamfletet, nem publicisztikát, tudományos értekezést vagy esszét írt, hanem elképzelt egy eseménysort, amelynek valóságalapja bőven lehet és van is, és ennek az eseménysornak a logikája szerint építi fel a maga – olvasmányosnak szánt – történetét. 

A regény minden esetben fikció, és mint ilyen, nem büntethető

Beszélhetünk a sajtótörvény által biztosított kollektív és személyiségi jogok védelméről. Tény, hogy nagy nyilvánosság előtt nem sérthetek meg senkit büntetlenül, és közösségeket, vallási vagy nemzeti közösségeket sem gyalázhatok. Ha ilyesmi történik, annak jogi következménye lehet. Hosszan vitatkozhatunk azon, és ilyen vita újból és újból feltűnik, hogy hol van a sajtószabadság védelmének és az úgynevezett gyűlöletbeszédnek a határa, meddig lehet elmenni közösségek védelme tekintetében, hogy az ne sértse a szólásszabadságot. És az is tény, hogy publicisztikában, újságcikkben, vagyis direkt beszédben minden olyan megnyilvánulás, ami izgat, ami gyűlöletet kelt, megengedhetetlen. De a szépirodalmi mű, a regény nem direkt beszéd. Ott a hősök, a szereplők nyilvánulnak meg, megszólalásaik jellemzik őket, véleményük, szóhasználatuk nem a szerző véleménye, szóhasználata. Ha a hősöm a kocsmában csúnyán beszél, az nem én vagyok, hanem a hősöm, aki már nem színjózan.

Vladimir Nabokov amerikai író egyes szám első személyben írta meg híres regényét, a Lolitát. A főhős, Humbert Humbert egy tizennégy év alatti kislányt arra kényszerít, hogy a szeretője legyen. Maga a történet, az eseménysor nyilvánvalóan pedofília, mint ilyen, büntetendő. A regényírót mégsem lehet börtönbe zárni. Ő megírja annak a férfinak a történetét, aki ezt cselekedte – de nem ő, a regényíró cselekszi mindezt. Fontos különbség. Agatha Christie-t sem zárhatjuk börtönbe vagy végezhetjük ki a számtalan gyilkosságért, amit „elkövetett”.

Az író ír, műalkotást hoz létre, a műalkotásnak, a regénynek, az elbeszélésnek önálló világa van. Az általa megteremtett világ – jó esetben – megmutatja azt az ezerszínű valóságot, ami itt van körülöttünk.

 Rushdie sem tett mást, a Meseország… szerzői sem tettek egyebet. Olyan a valóságunk, amilyen, és ha a szépíró által megteremtett világ érvényes, kerek egész, vagyis életképes, akkor – bármit teszünk is ellene – itt van, és itt is lesz velünk. „Az alkotás a Teremtés metaforikus mása” – mondja Adorno. Ami egyszer megszületett, megteremtődött, az velünk él. 

„Kézirat nem ég el” – írja Bulgakov. Értelmetlen gesztus ítéletet hozni valami ellen valami olyasmi nevében, ami nem is szorul ilyesfajta támogatásra. Mert mi is egy író? – kérdezi Ottlik Géza. Válaszol is: „csak egy ürge”, aki elképzel és létrehoz valamit. És az a valami, amit létrehozott, olykor hat. Főleg, ha olyan „megbecsülést” kap, hogy be is tiltják, és a szerzőjét el is ítélik. 

A szerző író, költő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Salman Rushdie 2019. szeptember 26-án. Fotó: Johnny Louis / Getty Images)

Rovatok