Tegnap későn értem haza, és szokásaimmal ellentétben nem néztem már vagy két órája rá a hírekre. Aztán egy barátomtól kaptam egy SMS-t, hogy megérint-e engem, hogy meghalt Gorbacsov. Így tudtam meg, hogy már nincs köztünk az az ember, akinek a kelet-európai országok (köztük Magyarország) annyit köszönhetnek, és akiről én annyit sztoriztam mindenkori munkahelyeimen és baráti körömben. Az életem ugyanis úgy alakult, hogy tőlem független okokból többször is volt szerencsém találkozni s beszélni azzal az emberrel, akit gimnazistaként csodáltam.

A szakmai, politikai nekrológokat meghagyom az erre hivatottaknak, én inkább az emberre emlékeznék.

1989-ben érettségiztem, és mint a politikára fogékony fiatalnak szimpatikus volt a korábbi öreg bácsikhoz képest fiatal szovjet politikus, akit láthatóan kedveltek a nyugati világ vezetői. Ha jól emlékszem, még nem volt Gorbacsov első számú vezető, amikor Londonban találkozott vele Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök, és azt mondta róla, hogy ezzel az emberrel meg lehet egyezni.

Mi akkor a Madách Gimnáziumban csak annyit éreztünk, hogy egyre szabadabb a közeg, és tudtuk, hogy ez elsősorban a Gorbacsov-féle glasznosztynak és peresztrojkának köszönhető. Emlékszem, néztem a híradókban talán Sándor István bejelentkezéseit a szovjet–amerikai csúcstalálkozókról Genfből, Reykjavíkből és Máltáról, és eszembe nem jutott volna, hogy egyszer ezzel az emberrel én is fogok találkozni. Aztán néhány évvel később, 1995-ben, 24 évesen a Magyar Televízió moszkvai tudósítója lehettem, óriási lelkesedéssel és annál sajnos kevesebb felkészültséggel. Majd néhány hónap kemény munka, pár ellendrukker és sok segítő kolléga segítségével utolértem magam, és bátrabb lettem. Így jutottunk el egy konferenciára, ami a Gorbacsov-alapítvány épületében volt.

A sima forgatás végén az esélytelenek nyugalmával odafordultam az ott tárgyaló Barabás Jánoshoz, hogy nem kérdezné-e meg Gorbacsovot, hogy adna-e egy interjút a Magyar Televíziónak? A legnagyobb döbbenetünkre egy-két percen belül nyílt az ajtó, és ott ült velem, a 24 és fél éves, zöldfülű tudósítóval szemben a XX. századi történelem egyik legfontosabb alakja. Köpni-nyelni nem tudtam, szerencsére ott volt velem Géczi Gyula gyártásvezető kollégám, aki beregszászi származású révén elképesztően jól beszélt oroszul, és segített túllendülni a kezdeti izgalmon. Arra már nem emlékszem, hogy miről szólt a riport, de arra határozottan, hogy milyen emberi volt Gorbacsov.

Egy évvel később már gond nélkül bejutottunk hozzá, amikor dokumentumfilmet forgattunk róla az ellene kirobbantott puccs ötödik évfordulójára emlékezve. Utána még kétszer volt szerencsém találkozni vele. Először 2006 szeptemberében, amikor Vitézy Tamás vállalkozó egy konferenciát szervezett a horvátországi Primostenben az akkor 75 éves Gorbacsov tiszteletére, és engem kértek fel házigazdának, illetve egy évvel később, amikor részt vett a Horn Gyula 75. születésnapjára rendezett vacsorán, és ami előtt interjút készíthettem vele a Panorámának.

Nekem a legfontosabb emlékem a sok közül Budapesthez kötődik vele. A primosteni út végén átutazóban néhány órát itt töltött. Egy nagyon közeli magyar barátja, Zolcer János (aki készített egy olyan filmsorozatot vele, amiben Gorbacsov volt a házigazda, és a világ akkori legfontosabb vezetői voltak a riportalanyok) meghívta ebédelni Gorbacsovot. Mivel én vele voltam már az előző két napban is, ezért engem is elhívtak az ebédre, ami a Parlamenttel szemben, a Horgásztanya étteremben volt. Előtte sétáltunk a Duna-korzón, és az étterembe a pincérek legnagyobb döbbenetére Zolcerrel és a társasággal belépett Gorbacsov. Mi mást evett volna, mint halászlevet; mivel szintén véletlenül mellé ültettek, én mutattam meg neki, hogy mi az az Erős Pista, és rábeszéltem, hogy kóstolja meg.

Ott ült velünk egy ember a Horgásztanyán, ette a csípős halászlevet, és közben az asztalnál mindannyian azon gondolkodtunk akkor, 2006-ban, hogy nem biztos, hogy mindez megtörtént volna-e velünk, ha nem ő kerül 1985-ben abba a bizonyos pártfőtitkári székbe.

De nekem Gorbacsov örökre az a világférfi marad, aki nemcsak Reagennel, Thatcherrel, Kohllal tudta megtalálni a hangot, hanem a kezdő tudósítóval is, és aki ott, az étteremben a barátaival olyan közvetlenül sztorizott, és ette a halászlevet.

A politikai értekezéseket másra bízom, ezzel a szubjektív nekrológgal az volt a célom, hogy bemutassam az embert abból az időszakból, amikor még a korához képest aktív és agilis volt, hogy ne csak az a kép maradjon meg róla a fiatalabb generációnak, ami a tavalyi, szerintem méltatlan dokumentumfilmben volt látható.

A szerző az AMC Central Europe művészeti vezetője, a Magyar Televízió egykori moszkvai tudósítója (1995–1997).

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Mihail Gorbacsov és Radnai Péter. A fotó a cikk szerzőjének tulajdona)