Az emberiségre már megint egy olyan kor hajnala virrad, melyben az önérzetesen megvallott önzést, pogányságot és aljasságot sem megvetés, sem felháborodás nem övezi. A szociáldarwinizmust újracsomagoló kurzus futószalagjainak véleményszakmunkásai nem győzik hangsúlyozni, hogy a történelmet mindig is érdekek írták, hogy a cél mindig is szentesítette az eszközt, és hogy az erősebb kutya a világ rendje szerint üzekedik.
Természetesen lehet így látni a történelmet, legfeljebb nem ártana mellé elismerni, hogy a világot nem az evangéliumi Krisztus, hanem a hatalommal és erőszakkal kísértő Antikrisztus uralja, ez pedig így törvényszerű, tehát így helyes és jó. Erre a fokú következetességre persze nem futja a keresztény fundamentalistákat játszó cinikus trollok tollából. Lelkiismeretről és civilizáltságról tudomást sem vesznek, pedig a múltra visszatekintve akár észre is vehetnék, hogy pusztán az önérdekre meg a nyers erőre épített hatalom soha nem volt tartós.
Így bukott meg az Arany Horda, így bukott meg a Harmadik Birodalom, és így bukott meg a Szovjetunió is, amint elemésztette ideológiai tartalékait, és felszámolta a maga küldetését. Egy uralmat csak érvényesebb szellem konzerválhat, mint a zsákmány vonzásának meg a gyomor korgásának filléres kocsmabölcselete.
Amit az erő jogát ünneplő barbárok képmutató, süket dumának tekintenek, az maga az ethosz, amely mindig több, mint a hatalmat megszervező érdek – egyedül ez tarthat fenn egy közösséget, egyedül ez működtethet egy társadalmat.
Ha pusztán önzés és önérdek érvényesül, annak a következménye csakis csőd lehet.
Hiába ábrándoznak a libertáriusok egy olyan jövőről, amelyben mindent a profitéhség mozgat, mert ennek a napja soha nem jön el, ez a szellemiség ugyanis már azelőtt elpusztítaná a környezetét és önmagát, hogy megszületne. A klímaapokalipszis veszélye épp azért ilyen fenyegető, mert ma már nemcsak a korszellem diktálja egyre nyíltabban az önérdek előjogát, hanem az algoritmusok és tőzsdei grafikonok mentén szerveződő gazdaság és politika is a legrövidebb idő alatt realizálható legnagyobb haszonra hajt.
Nem csoda hát, hogy hallatlanul rokonszenves a szememben Annalena Baerbock német külügyminiszter kategorikus kijelentése: „Ukrajnát támogatjuk. Nem érdekel, mit gondolnak a választóim.” A tömegdemokráciák korában ez a kijelentés közbotrány, melyet a reklámokkal önnön megistenüléséhez szoktatott fogyasztó az arcára mért ökölcsapásnak érezhet. Mégsem ő a létezés mértéke? Mégsem az ő kénye-kedve az univerzum egyetlen célja? Minden hazugság volt? Hát persze hogy hazudtak neki, és elég kínos, ha csak most jön rá. Az üzletemberek meg a politikusok célja soha nem az ő boldogsága volt. Az előbbiek mindig is a pénzére, az utóbbiak meg mindig is a szavazatára vadásztak – soha semmi más nem érdekelte őket. Önző indítékkal addig aljasították, míg ennyire könnyű lett az arcába hazudniuk, és rászedniük őt. Ezt a gyalázatos működést törte meg egyetlen pillanatra a német külügyminiszter, amikor kijelentette, hogy ő márpedig azt teszi, amit helyesnek tart, legfeljebb az állampolgárok majd megbüntetik érte a következő választáson.
Mi mást tehetnének ennek nyomán a hazai trollkurzus romlott sajtómunkásai, mint hogy diadalmas gesztusok kíséretében leleplezik a politikust, aki pofátlanul gondol valamit a világról, aminek előzetesen nem mérte fel a tetszését. Úgy mutogatnak rá, mint a népfelség elárulójára: hogy merészel fittyet hányni a populizmus alapvetésére, mely szerint minden hatalom forrása a választók elvtelen kiszolgálása?
Mellesleg kérdem: mikor fordult elő az elmúlt ezer évben, hogy Németország egy háborús konfliktusban akárkivel szemben Oroszországot támogatta? Most miért is kellene ennek történnie? Azért, hogy olcsóbb legyen a gáz ezen a télen? Felháborító: hogy merészel egy politikus tovább nézni és tervezni, mint a következő télig? Honnan veszi magának a bátorságot, hogy úgynevezett elvekhez kötődjön, és ne a puszta hatalomhoz, amelyhez majd felméri és kiszolgálja a közhangulatot?
Így kellene működnie a politikának, ahogyan Annalena Baerbock előadja magát: ez az ő álláspontja, mert meg van győződve arról, hogy ez így helyes, akinek meg nem tetszik, az majd nem szavaz rá, és kész.
Nem fogja pusztán a hatalom megőrzéséért az épp népszerű politikát folytatni. Így kellene működnie a demokratikus versenynek: a választóknak különböző elveket valló politikusok között kellene választaniuk pusztán a tetszésre hajtó közvélemény-szédelgők helyett, akik semmihez nem kötődnek, csakis a sikerhez. Éppen a tömegigény kényszeres kikutatása és annak minden egyéb szempontot nélkülöző kiszolgálása aknásítja el a huszonegyedik századi politikát, a populisták pedig már nem is elégszenek meg a maguk populizmusával: világtörvénnyé óhajtják avatni, és a nép ellenségének bélyegeznek mindenkit, aki nem tekinti szentírásnak a közvélemény pillanatnyi státuszát. Olyan társadalmakkal, melyek tagjai nem hajlandók elfogadni a rossz híreket, egyetlen vezető sem lehet őszinte többé – és ezért ráadásul csakis magukat okolhatják. Az emberiségnek vissza kell fordulnia az intézményes önzés és a világot formáló tetszés ösvényéről, amíg nem késő.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Annalena Baerbock. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)