A brexitszavazás idején egy bristoli egyetemi tanár ismerősöm azt jósolta, hogy ha az ország kilép az Európai Unióból, akkor győz a fasizmus, az angolok visszazuhannak az elveszett birodalom iránti nosztalgiába, Skócia és Észak-Írország pedig kiszakad az Egyesült Királyságból. Meglepetésemet látva hozzátette, hogy persze puha (soft) fasizmusra gondol, olyanra, amely nem terrorral, hanem antiszociális és nacionalista demagógiával tartja fenn magát. A brit demokráciában persze szívesen használnak erős kifejezéseket, Thatcher asszony és hívei nemcsak a Munkáspártot, de még a BBC-t is előszeretettel illették a „bolsevik” jelzővel. Andy Pollak ír újságíró és elemző pár napja Liz Truss miniszterelnöki kinevezése kapcsán tűnődött el azon, hogy az új kormányfő vajon rálép-e a „fasizmus útjára”. De a mértéktartó brit elemzők is egyetértenek abban, hogy az új kabinet több évtizede (mások szerint száz éve) a legjobboldalibb brit kormány, Liz Truss pedig „nagyon” vagy „radikálisan” jobboldali.

A magyar jobboldali portálokon ezt másképp látják. A kommentelők a kabinet etnikai sokszínűségén élcelődnek, és „kannibálnak”, „bokszosnak”, „kvótanégernek” nevezik az új minisztereket. Láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy egy magasan iskolázott, felső középosztálybeli akcentussal beszélő pakisztáni, kenyai, karibi ember minden további nélkül az elit tagja lehet, és bátran képviselhet jobboldali, akár brit nacionalista elveket is. A társadalmi ranglétrán messze a kelet-európai bevándorlók és a helyi munkások, kisemberek fölött áll. 

Normális esetben a baloldalt alapvetően a kapitalizmushoz és a társadalmi egyenlőséghez való viszony különbözteti meg egymástól. A brit konzervatívok határozottan a szabadpiac, a nagytőke oldalán állnak, őrzik a merev osztályrendszert és a jómódúak kiváltságait. Utoljára David Cameron kísérletezett az „együtt érző konzervativizmussal”, de a párt jobbszárnya a brexitszavazás kikényszerítésével és megnyerésével megbuktatta ezt a fajta modern jobboldaliságot. Utódai nemcsak a piacpártisághoz tértek vissza, hanem felélesztették a nacionalizmust is. Amely – például a magyar jobboldalisággal szemben – nem a már integrálódott állampolgárok között keresi az „idegent”, hanem az ország egykori birodalmi öntudatát próbálja meg újra eljátszani. 

Miközben milliók a téltől rettegve már a villanyszámlát sem tudják kifizetni és egyre súlyosabb a megélhetési válság, a jómódúak és a bankok adóját jelentősen, a tervek szerint 30 milliárd fonttal fogják csökkenteni. (Egy font kb. 450 forint.) A keveset keresők 7, a magas jövedelműek akár 1800 fontot is megspórolhatnak minden idők egyik leginkább antiszociális adócsökkentésével. Az új miniszterelnök ki is fejtette, hogy szerinte jót tesz a gazdaságnak, ha a sokat keresők az eddiginél kevesebb adót fizetnek. Kényszeredetten elismerte, hogy akik nem fizetnek adót, azokon az adócsökkentés nem segít, de szerinte ők is jól járnak, ha majd növekedni fog a gazdaság. Ez a neoliberális politika világszerte százmilliókat taszított szegénységbe, aláásta a II. világháború után kialakult szociális békét Nyugat-Európában, és biztos forrása minden populista, elitellenes mozgalomnak. Baloldali ésszel mindegy, hogy ezzel a programmal nők vagy férfiak, szőke angolok vagy fekete bőrűek nyomorítják meg a társadalmat.

Liz Truss kemény fellépést ígér a brexit máig vitás kérdéseinek elintézésében. Mivel az Írország és az Észak-Írország közti határ egyben uniós vámhatár is lenne, ami az ír sziget békéjét veszélyeztetné, az elvi vámhatár (bonyolult szabályozással) Észak-Írország és a brit sziget között húzódik. Ezt Boris Johnson a tőle megszokott kapkodással aláírta, amit aztán megpróbált visszacsinálni. Truss nem habozna széttépni az unióval kötött egyezséget, és helyreállítaná az Egyesült Királyság úgymond „teljes szuverenitását”. Számításai szerint az akaratgyenge és impotens uniós vezetés semmit sem tehetne ellene, különösen, ha a lengyel–balti blokk a britek mögé sorakozik fel. A von der Leyen–Borrell-féle társaságtól nem is várhatunk kemény válaszlépést. De az ír sziget fizikai megosztása újraéleszthetné a polgárháborút Észak-Írországban, amit az Egyesült Államok semmiképp sem fogadhat el. Nincs olyan washingtoni politikus, aki megfeledkezhet harminckét millió ír–amerikai szavazatáról. A brexit célja részben az volt, hogy az Egyesült Királyság kedvező szabadkereskedelmi kapcsolatot építsen ki az USA-val. Bizarr módon ez éppen a brexit ír fejezete miatt késik, és ha az amerikai ír lobbi érdekeit sértené, akkor nem is valósul meg.

Nacionalista, a régi gyarmati versengés lázát nem felejtő közönségének kegyét keresve Liz Truss eldöntetlennek ítélte a kérdést, hogy Franciaország barát vagy ellenség. Neki rövid távon talán mindegy. De 

Emmanuel Macron ráadásul öt évre, népi többséggel újraválasztott államfő, míg Trusst azok a konzervatív párttagok ültették a kormányfői székbe, akik három elődjétől is rövid úton megszabadultak már.

Liz Truss kemény oroszellenessége most belesimul a nyugati trendbe, de az ukrán háború nem fog örökké tartani, és az Európai Uniónak előbb-utóbb rendezni kell a kapcsolatait Oroszországgal. Truss a nukleáris fegyverek felhasználásának emlegetésével és szélsőségesen oroszellenes retorikájával erre aligha lenne alkalmas. A külpolitika iránt érdeklődő brit közvélemény azt sem felejti el, hogy moszkvai látogatása során félelmetes butaságokat mondott az ezeket vidáman leütő, öreg róka orosz külügyminiszternek. Az oroszok nagy-britanniai vagyonának tervezett teljes elkobzása veszélyes jogi precedenst teremthet, és a brit bankrendszerbe, jogbiztonsága vetett hitet is szétverheti.

Végül szólni kell arról, hogy a konzervatívok nacionalizmusa egyre kevésbé nevezhető „brit” jelenségnek. Az angolság, az „englishness” egyre divatosabb fogalom a szigetországban. A konzervatív párt tábora lényegében Angliára korlátozódik, Skóciában a lakosság 18 százaléka támogatja csak a torykat. A skótok egyre kevésbé érzik magukénak a hajdanvolt Brit Birodalmat, az ő céljuk egy független, vagy nagyon autonóm, a skandináv szociáldemokrata modellt követő skót állam. A magyar fogalmakkal szemben a nacionalista Skót Nemzeti Párt a Munkáspárttól is balra álló, a merev osztálytársadalmat meghaladni kívánó erő. Vele szemben a konzervatívok egyre inkább a vidéki Angliát, a bezárkózó, az osztálykülönbségeket elfogadó, a múlt iránt nosztalgiázó rétegeket képviselik. Liz Truss kormányában valóban van kenyai, iraki, indiai származású angol ember, de egyetlen londoni politikus sincs. Ez most a Szent György zászlós Anglia ideje és kormánya.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Liz Truss miniszterelnök nyilatkozatot tesz a Downing Street 10. előtt 2022. szeptember 8-án. Fotó: Dan Kitwood/Getty Images)