A vita folytatódik. Mondjuk a magunkét.

Neveket sorolunk, és közben azon morfondírozunk, hogy a másikunk által idecitált név íróé, vagy amatőré-e. Lazán megkérdőjelezzük kollégáink hitelességét, gondolatban ledilettánsozunk egy-két szerzőtársat, talán csak azért, hogy kissé elégedettebbek legyünk saját magunkkal.

Csipetnyi gúnnyal ilyennek láthatjuk önmagunkat, ha tükörbe nézünk.

A rendszerváltás idején, egészen pontosan 1990-ben, amikor – emlékezetem szerint – megújult a Tokaji Írótábor, volt egy kimondott, vagy inkább kimondatlan célja ezeknek az összejöveteleknek. A szervezők ugyanis létrehoztak egy kuratóriumot, vezetőséget – talán tizenvalahányan is lehettünk benne, már nem tudom pontosan – azzal a felkiáltással, hogy a legkülönbözőbb törekvések és stílusok képviselői találkozzanak egymással. Magam is kurátor lettem. Azért esett rám a választásuk, mert az akkori Magyar Műhely szerkesztőjeként az experimentális – tehát „avantgarde” – irodalmi stílus képviselője voltam. Nagyon sokan és sokfélék voltunk együtt itt, a Tokaiji Írótábor vezetőségében. Az Újholdból Lakatos Istvánra emlékszem, de jelen volt Radnóti Sándor is, aki a Holmit képviselte, és jelen volt Székelyhidi Ágoston is, aki pedig a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja volt. Kurátor volt még Pomogáts Béla, aki mind az emigrációs, mind a határon túli irodalmat jól ismerte. A szervezést az akkori titkár, Sáray László látta el. Az akkori Kuratórium pontos névsorára ma már nem emlékszem, de mintegy 10 éven keresztül benne voltam, és minden évben – lehetőség szerint – meg is jelentem Tokajban. Volt olyan év, amikor a rendszerváltás utáni Magyar Hírlap számára kellett készítenem ismertetőt, vagy éppen előzetest az Írótáborról, erre kért meg a kuratórium. Emlékeim szerint a Hírlap, amelyik akkor inkább liberális lapnak számított, nagyon bőven, olykor két egész kolumnában számolt be az eseményről.

A célja az Írótábornak a találkozás, a beszélgetés volt. Vagyis minden stílusirányzat, minden fontosabb irodalmi műhely, törekvés legyen jelen, és ezeknek a képviselői üljenek közös asztalhoz, vagy éppen csak fussanak össze az akkori szállásunk, a frissen átadott tokaji kollégium folyosóján. Nézzünk egymás szemébe, köszönjünk egymásnak, váltsunk szót. Igyunk meg egy pohárka bort, ha úgy alakul. Lássuk azt, hogy a másik is emberből van. Ha ennyit észreveszünk, mármint hogy a másik is emberből van, akkor talán kialakulhat valamiféle párbeszéd. A rendszerváltás utáni Tokajnak ez volt az ideája, ez volt a célja. Valami ilyesmi.

Mondják, hogy az irodalom magányos műfaj. Persze, így is van. Ugyanakkor a legmagasabb szintű kommunikáció is. A magányos beszélget a másik magányossal. Kellenek a helyek, ahol szót értünk egymással. 

Összes szakmai barátságom a közös alkotóházi vagy írótábori találkozásoknak köszönhető, akár itthon, akár külföldön. És mindegyik ilyen típusú találkozással gazdagodtam, jobban értettem, egészen pontosan, jobban megértettem, mi is a dolgom a világban alkotóként, vagy éppen olvasóként. Volt olyan alkalom – nem Tokajban, hanem egyéb táborozás vagy alkotóházi együttlét idején – amikor Utassy Józseffel vagy Csurka Istvánnal váltottam szót, de beszélhettem a Nobel-díjas Saramagóval, és barátságot alakíthattam ki Kertész Imrével is. Mindennek az alapja a beszélgetés – ami csakis közös térben lehetséges. És a közös térben közösen eltöltött idő segíthet egy nyugodtabb közélet megteremtésében is.

Tokaj erre is jó. Erre is jó lehet.

A szerző író, költő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: L. Simon László József Attila-díjas író, az írótábor elnöke beszédet mond az 50. Tokaji Írótábor megnyitóján Tokajban 2022. augusztus 22-én. Fotó: Vajda János / MTI)