Néhány nappal ezelőtt strasbourgi beszédében Ursula von der Leyen megnevezte azokat az országokat, amelyeket mielőbb szeretne az Európai Unió tagjai között látni. Az uniós tagságra régen váró nyugat-balkáni országokat csak így, egyenként nem részletezett tömbként említette. Három ország érdemelte ki azt, hogy az Európai Bizottság elnöke név szerint is megnevezze őket: Ukrajna, Moldova és Grúzia. Érdekes és fontos névsor, sokat elárul arról a jövőről, amely felé ez az uniós vezetés irányítaná Európát.
A három ország három karakteres kérdésben hasonlít egymáshoz. Mindhárom területén vannak olyan területek, enklávék, amelyek orosz ellenőrzés vagy befolyás alatt állnak, s amelyeket ezek az országok akár fegyveresen is szeretnének felszabadítani. Így
felvételükkel az Európai Unió még mélyebben beleássa magát egy olyan hidegháborúba Oroszországgal, amelyből bármikor igazi háború is lehet.
Igaz persze, hogy az Európai Unió már korábban is felvett egy, részben idegen hatalom által megszállt országot. Ciprus úgy lett uniós tagállam, hogy területének közel negyven százaléka felett egy másik állam gyakorolja a hatalmat, immár negyvennyolc esztendeje. Ez sem zavarja az uniót abban, hogy úgy tegyen, mintha a Ciprusi Köztársaság az egész sziget ura és egyetlen képviselője lenne. Egyéni ízlésünkön múlik, hogy ezt erkölcsi kiállásnak vagy álszentségnek tartjuk. Így a politikai érdek Ukrajna, Moldova és Grúzia esetében is felülemelkedhet azon a klasszikus elven, hogy az állam azonos a hatalmában tartott földterülettel.
Mindhárom ország meglehetősen fejletlen gazdaságilag. Egy főre jutó GDP-jük egyhatoda-egyhetede az Európai Unió átlagának. GDP és általában a gazdasági fejlettség tekintetében olyan európai országok is megelőzik őket, amelyek különböző okokból nem szerepelnek von der Leyen kedvencei között. (Szerbia, Törökország és Belarusz nemzeti összterméke is magasabb a fenti hármasénál.) A legszegényebb uniós tagállam, Bulgária GDP-je közel a háromszorosa a „hármak” közül első helyen álló Grúzia teljesítményének. Ilyen kiáltó különbség mellett a bővítéssel az uniós kohéziós politika a mai formájában értelmét vesztené. És ebbe nem számolom bele Ukrajna újjáépítésének és költségvetésének sok száz vagy ezer milliárdos támogatását, amelynek egy részét persze az ország uniós tagsága nélkül is vállalnunk kellene.
Ukrajna, Moldova és Grúzia belső politikai viszonyait tekintve is hasonlít egymáshoz. Moldovában és Grúziában letartóztatták a korábbi államfőt, Ukrajnából mindkét volt elnök elmenekült az országból, miután utódjuk hazaárulónak nyilvánította őket. Vagyis a politikai demokrácia legalapvetőbb kritériuma, a hatalom békés átadása-átvétele a választásokon vesztes és nyertes politikai erők között egyik országban sem működik.
Ez a bővítési terv egészen nyilvánvalóan politikai megrendelésre, az Oroszország elleni front előretolására született.
Ez önmagában nem baj, hiszen a Közös Piacnak indult szervezetet több alkalommal is politikai okokból bővítették. Voltaképpen a gazdag „alapító atyák”, Nyugat-Németország, Franciaország és a Benelux államok is részben a kommunista veszély elhárítása céljából vették fel hatodikként a balra húzó, a koldusszegény Déllel terhelt Olaszországot. A politikai szándék – a kommunista veszély leküzdése, a szovjet befolyás mérséklése, a stratégiai fekvés – indokolta Portugália és Görögország felvételét is. És természetesen a volt szocialista országok felvételébe is belejátszottak politikai szempontok részint a nyugat-európai kormányok, részint Washington részéről. Eddig azonban legalább törekedtek arra, hogy gazdaságilag, politikailag és civilizációs szinten az uniós átlag irányába araszoló országok kerüljenek felvételre, hosszas tárgyalások után. És bár a bővítések egyértelműen a Nyugat stratégiai érdekeit szolgálták, amúgy helyesen, nem jelentettek direkt fenyegetést Oroszországra.
Ursula von der Leyen sem név szerint, sem utalásképp nem említette Törökországot. Azt az országot, amely 1950-ben lett az Európa Tanács tagja, 1963-ban a Közös Piac társult tagja és 1999-ben az Európai Unió tagjelöltje. Uniós parlamenti képviselőként, majd bizottsági tisztviselőként magam is tárgyaltam a csatlakozással foglalkozó török politikusokkal. Törökország sohasem volt könnyű dió, a csatlakozással kapcsolatban mindkét oldalon voltak fenntartások, előítéletek, nehéz feltételek. Egy nagy, büszke országról van szó, amelyben a birodalmi öntudat legalább olyan élő, mint Angliában.
De az elmúlt évekig senki sem mondta ki, hogy Törökországnak nincs helye az Európai Unióban.
Ez az ország a NATO második legerősebb tagállama, fejlett gazdasága ezer szállal kötődik Európához, civilizációja erős, infrastruktúrája működik. Demográfiai szempontból prosperál, ontja magából a fiatalokat, a születéskor várható élettartam két évvel magasabb a magyarországinál. Bármilyen közhely, a jövő országa. Igen, Erdogan elnök rendszere sok tekintetben megsértette a demokratikus normákat. De a három kedvezményezett országban ilyen normák nem is igen léteznek. Ha az Európai Unió szigorúan venné a demokráciakritériumokat, akkor mind a négy ország felvételével várna a jobb időkre. Ha viszont stratégiai, geopolitikai okokból bővítene, akkor mindenképp Törökországot preferálná. Hiszen biztonságpolitikai szempontból Törökország pluszerőt hozna, nem is keveset mindannyiunknak, míg e három ország Európa forrásait kérné magának. Persze akik úgy döntöttek, hogy kitaszítják Oroszországot Európából, azok megtehetik ugyanezt Törökországgal is. Az európai közvélemény jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy a kontinens hosszabb távú érdekeit érvényesíteni tudja.
Silvio Berlusconi egyszer azt javasolta, hogy az Európai Uniót három országgal kellene bővíteni: Oroszországgal, Törökországgal és Izraellel. Ezt akkor sokan viccnek vagy butaságnak tartották, bevallom, magam is. Ma egyre jobban úgy látom, hogy Shakespeare-rel szólva: „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ha ez a három ország, talán nem is formális tagként, de szoros partnerséget alakítana ki az Európai Unióval, akkor Európa valóban a világ első számú gazdasági és politikai hatalma lenne. De könnyű kitalálni, kik azok, akiknek az érdekeit ez annyira sértené, hogy igen hatékonyan küzdenek ellene.
A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke felszólal az Európai Parlament strasbourgi épületében 2022. szeptember 14-én. Fotó: Philipp von Ditfurth / picture alliance / Getty Images)