Fél esztendeje, amikor az oroszok bombázni kezdték Kijevet, a magyar társadalom döbbenettel fogadta a szomszédunkban zajló háború hírét. Az előző hónapokban sok vidám mémet láttunk a Kreml hosszú asztaláról, és komoly elemzéseket hallhattunk az úgynevezett „vörös vonalról”, amellyel Vlagyimir Putyin próbálta visszatartani Kijevet és a Nyugatot az ukrán NATO-tagságtól. Kevesen gondoltunk reális lehetőségként arra, ami februárban aztán mégis megtörtént, s arra végképp nem, hogy hat hónap múlva nemcsak folyik, de eszkalálódik is a háború. Azóta nagyon sokan meghaltak Ukrajnában, közel tízmillióan elmenekültek az országból, és egyre több a rom, a szétrombolt infrastruktúra. Ezt látva semmi meglepő sincs abban, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb része békepárti lett. A szankciók nyilván fájnak az oroszoknak, de bizonyosan fájnak nekünk is, és Ukrajna újjáépítése, gazdasági csődjének kezelése rendkívüli teher lesz az Európai Unió népeinek. A nukleáris fenyegetés puszta gondolata tovább erősíti azt a meggyőződést, hogy a háborúnak véget kell vetni.
Néhány napja egy prágai központú, nyugati értékrendű intézet egy olyan felmérést publikált, amely szerint a magyarok mindössze tizenöt százaléka nevezhető „ukránbarátnak”, a többiek részben vagy egészben – úgymond az orosz propaganda hatására – „oroszbarátok”. Némiképp hasonló, egyharmados–kétharmados arányt mutattak ki magyar felmérések is. Ezeknek a felméréseknek az a legnagyobb hibájuk, hogy meglehetősen rugalmasan értelmezik az „oroszbarát” fogalmát.
A magyarok túlnyomó többsége az Európai Unió tagja akar maradni, alapvetően a nyugati kulturális és civilizációs mintákkal azonosul. De egyszerűen nem hisznek abban, hogy a Nyugat és Ukrajna mindent megtett a konfliktus megelőzéséért,
és nem gondolják, hogy csak és kizárólag, száztíz százalékig egyedül Putyin elnök tehet az eszkalációjáért. Ferenc pápától a nem nyugati világ legtöbb vezetőjéig amúgy mások is valahogy így látják a helyzetet. Viharos történelmünket ismerve természetes, hogy a magyar társadalom nagy része egyszerűen békét akar. És azzal is tisztában van, hogy más nagyhatalmaknak is van gyakorlatuk a kisebb népek elleni agresszióban.
Nagyon úgy tűnik, hogy a háború eszkalációját mostanában nem lehet megállítani. Ilyen körülmények között talán illuzórikusnak tűnik azon elmélkedni, hogy melyek a magyar békecélok Ukrajnában. De ha másért nem, akkor belpolitikai okokból érdemes elgondolkodni azon, miért és milyen békét szeretnénk. A háború megítélése tovább élezi azt a szinte hidegháborús hangulatot, amely a megmaradt ellenzék és a fideszes vagy a politikából kiábrándult tömegek között feszül. Az ellenzék tavasszal nagyon sok szavazatot vesztett azért, mert nem ismerte fel a magyar társadalom eredendő békevágyát. Az Orbán–Putyin-párhuzam paródiába hajló erőltetésével még a komolyságát is elvesztette sokak szemében. Ezért úgy gondolom, hogy az ellenzéknek inkább érdekében állna reálisabban gondolkodni a háború és béke kérdéseiről.
Két kérdésben azonban maximálisan egyet kell értenünk Ukrajnával, és ez nem „ukránbarátság”, hanem elemi kötelezettségünk. Időnként nyilvánosságra kerül egy olyan ötlet, hogy Kárpátalja vagy annak egy része térjen vissza Magyarországhoz. A magyar társadalom ezt leginkább humorosan fogja fel, nem hisz annak realitásában. De amikor az ukránok élet-halál harcot vívnak a területeikért, akkor nem szabad félvállról vennünk az ilyen ötletelést. A kormánynak, a politikai életnek és a médiának világossá kell tenni, hogy a magyar–ukrán határon nem kívánunk változtatni, provokációnak tekintjük ezt a felvetést. Csak a magyar kisebbség jogainak a tiszteletben tartását várjuk el.
Hasonlóképp fontos annak deklarálása, hogy számunkra prioritás Ukrajna függetlenségének megőrzése. Szerintem Putyin nem is akarja helyreállítani a Szovjetuniót, de akár akarja, akár nem, ez ellentétes lenne az elemi magyar érdekekkel.
Egy független, semleges Ukrajnában vagyunk érdekeltek, amelynek határait – némiképp Ausztriához hasonlóan – a nagyhatalmak garantálják.
Ukrajna határai a múltban folyamatosan, hullámzásszerűen változtak. Ha nem tudatos békeszerződés rögzíti az újakat, akkor a háború újból és újból kiújulhat. Európa pedig a klímaváltozás, a kínai gazdasági kihívás, a migráció és a demográfiai válság helyett ismét az ukrán konfliktusra pazarolja el az erőforrásait.
A fentieket axiómaként elfogadva azt is érdemes megfogalmazni, hogy milyen békét szeretnénk. Fájdalmas veszteség lenne az orosz kultúra kincseinek a betiltása, az orosz emberek megbüntetése. Nem érdekünk sem Ukrajna, sem Oroszország megalázó veresége, gazdaságának teljes tönkretétele, lakóinak tömeges migrációja. Még kevésbé érdekünk, hogy a tajvani szoros körüli feszültség fegyveres vagy kvázi fegyveres konfliktusba csapjon át, és Moszkva Peking kényszerszövetségese legyen benne. Mindennap veszélyesebb világban élünk, és az ukrán háborúval párhuzamosan egyre több újabb válsággócban dördülnek el a fegyverek. A béke elmondhatatlanul nagyobb érték lenne, mint mondjuk Donyeck státusza, amely békeszerződés nélkül amúgy a jövőben úgyis újabb háborúkat robbanthat majd ki.
Az „ukránbarátok” csekély számára az is magyarázat lehet, hogy a magyar és az ukrán nép nemigen ismeri egymást. A magyarok összes szomszédunk közül az ukránokról tudnak a legkevesebbet. Az ukránok jelentős része viszont – az Orbán-kormány kioktató stílusa, Kárpát-Ukrajna múltja és az ukrán–ruszin viszony tisztázatlansága miatt – nem barátja a magyaroknak. Türelemmel és jó szándékkal lehet változtatni ezen, de amíg tart a háború, addig erre kevés a lehetőség. Mi, magyarok területileg és etnikailag komoly áldozatokat hoztunk a békéért. Természetesen az ukrán nép és az őt felfegyverző Nyugat, illetve Oroszország dolga eldönteni, akarnak-e békét és milyen feltételekkel. De múltunk ismeretében van erkölcsi jogunk kimondani, hogy mi békét és békeszerződést akarunk.
A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Laurel Chor / SOPA Images / LightRocket / Getty Images)