Puzsér Róbert A transzneműség meghamisítása címmel szeptember 23-án jelentetett meg véleménycikket, melyben az első mondatától kezdve túlzásokkal, ok-okozati viszonyok keverésével vagy direkt félreértelmezve manipulál – jobb esetben csak nem érti, miről ír. Nem volt ideje, esetleg nem volt hajlandó leülni tényleges transz emberekkel beszélgetni a témáról, mielőtt tollat ragadott volna.

Elemezzük hát e művet, és talán kezdjünk el egy olyan gondolkodásra buzdító párbeszédet, amelynek végén ugyan nem kell, hogy mindenben egyetértsünk, de talán valamivel jobban megértjük, mi is a transzneműség meghamisítása.

„Transzneműnek lenni az egyik legsúlyosabb emberi dráma, ami egy életben előfordulhat” – írja. Nos, kinek mi jut, ki mit él át drámaként élete során. Van, aki háborúban veszti el mindenét, menekülnie kell, van, aki éhezésben veszti el a gyermekét, vannak nemierőszak-áldozatok, modern kori rabszolgaság, természeti katasztrófák, balesetek, bántalmazás, millió életre szóló, állandó szenvedést okozó betegség. Van, akinek az örökké áskálódó szomszéd az emberi tragédia netovábbja.

Véleményem szerint a transzneműség ugyan járhat drámai következményekkel, de ez nagyon egyszerűen megszüntethető vagy akár csak enyhíthető lenne, ha a társadalom viszonyulási pontja (tolerancia, megértés, elfogadás…) áthelyeződne. Erről szól minden jogegyenlőségi mozgalom a vallási toleranciától a faji, származási kérdéseken át a női jogokon keresztül – és igen, a 20. század második harmadától a melegjogokig, amíg eljutunk Puzsér Róbert témájához, az igazi fétishez, a transzneműek kérdéséhez. 

Sajnos már az első bekezdésben megjelenik írásában egy félreértés. Mint írja, a transzneműség „rendellenesség, amely elől sokan az öngyilkosságba menekülnek”. Többek között például az Academy of Pediatrics 2019-es cikkében közölt, egyesült államokbeli felmérés valóban sokkoló számokat mutat. A megkérdezett transznemű fiatalok majd 85 százaléka jelentett öngyilkossági gondolatot élete során. Azonban ez nem a transznemű létre, hanem a megjelenő pszichológiai stresszre – beleértve a bántalmazást és diszkriminációt – vezethető vissza. Vagyis a magasabb öngyilkossági számok a társadalmi kivetettségből, a folyamatos megaláztatásból és ellehetetlenítésből ered, nem a transz identitásból.

Most már nem a feketéktől kell a nyilvános WC-ben rettegni, hiszen a szegregáció megszűnt, épp a transz nők a predátorok. Most nem attól kell tartani, hogy a kisebb térfogatú aggyal rendelkező női miniszterelnök majd a hormonjai hatására rossz döntést hoz, ne adj’ isten háborút indít a szomszédja ellen, hanem hogy a Netflixen transzneműt bemutató sorozat majd a gyerek agyába sulykolja a gondolatot, hogy ugyan már ugorjon be délután egy gyors nemváltásra a sebészetre.

Nincs itt szó az identitáspolitika által megszállt, „ünneplésre rendelt áldozati csoport”-ról sem, ahogy Puzsér úr első és elrettentő példaként hirtelen előkapta Conchita Wurstot, mert hát mégiscsak egy szakállas férfi a színpadon női ruhában a legjobb mumus! Conchitát nem transz nőként ünnepelték, hanem – mint ahogy Puzsér úr is helyesen írja – homoszexuális előadóként, aki egyébként magát soha nem adta ki transzneműnek. Pontosan a társadalmi nem abszurditását mutatta be azzal, hogy vegyítette a hiperfeminitást a maszkulinitással. 

Ha már mindenáron Eurovíziós előadót keresünk, nyúljunk vissza 1998-ba, amikor a valóban transznemű izraeli Dana International nyerte meg a fesztivált. Sajnos nem találtam Puzsér úr akkori gondolatairól írást, de lehet, hogy túl fiatalok vagyunk, az internetkorszak előtti esemény, talán meg sem történt. Vagy simán csak nem illene bele a transzidentitás piedesztálra emeléséről elképzelt világképbe egy valóban transz előadó.

A szakállas drag queen után egy ugrással azonnal a „férfiből nővé transzformálódott” Révai Tímeára ugrunk, akit a saját lánya néha apának szólít, mintha ettől Tímea megszűnne transz nőnek lenni. Puzsér felteszi a kérdést, hogy „Miért szólítja őt a tizenhárom éves kislánya néha apának?”. Valóban, mi is csodálkoznánk, ha egy műsorban Puzsér úrra „zsörtölődő kismackóm”-ként utalnának, bár lehet, hogy a kedvese így nevezi otthon. Így teljesen érthető, ha a cikk figyelemfelhívó címére az íróval közösen felkapjuk a fejünket. De talán ezt a trükköt egy újságírónak kell legkevésbé magyarázni. Az azonban nem világos, hogy a cikket jegyző Vay Blanka címválasztása, avagy egy transz nő apaként való megnevezése bántja-e valójában Puzsért.

Az apaság/anyaság ténye nem szűnik meg a tranzícióval, így amíg egy családi környezetben 13 év után teljesen normális módon még mindig apának szólítják Tímeát, én megkockáztatom, élete végéig is néha kimondására kerül ez a szó majd, az nem jelenti azt, hogy „szeretne még kicsit férfi maradni”. Így a saját tranzícióját következetesen képviseli, nem kel fel egyik reggel apaként, másnap Tímeaként.

Pontosan ezen van a hangsúly, amelyet Puzsér Róbert teljesen félreért, vagy mivel nem illik bele az elképzelésébe, csak mellőz. A tranzíció mindenkinek a sajátja. Nincs előírás, hogy mikor kell elkezdeni, mivel kell indítani, mik a lépések, milyen gyorsan kell haladni és mi az elérendő végcél. Az is kérdés lehet, hogy kinek és mikor mondom el, ha egyáltalán megosztom az információt. Rengeteg tényező van a folyamatban, legyen az anyagi, családi, környezeti, tudati vagy egyszerűen magához a személyhez kötött elképzelés, amit komfortosnak érez.

Lehet, hogy nekem nem tetszik, ha valakiből az irodában hirtelen Kovácsné lett, de nem fogom következetesen Gizikének nevezni, hacsak nem ezt kéri.

Egy újabb ugrással, maradva az oly liberálisnak beállított 444-vonalon, átléptünk a Pécs Pride-ról szóló cikkre. Ezen idén nekem is volt szerencsém részt venni, így személyesen beszerzett helyi tapasztalatok alapján tudok nyilatkozni arról, hogy mi történt, miről is szólt valójában a „Mindkét anya nő! Mindkét apa férfi!”.

Ugyan Puzsér úr cikke eredetileg a transzneműségről szólt volna, de ha már volt szakállas drag queen, akkor keverjük már ide a homoszexualitást is. Mint írja: „Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nemcsak transzneműekre, de homoszexuálisokra és leszbikusokra is vonatkozik.” Ha ezt sikerült leírni, talán jobb lett volna egyszer újra elolvasni. Így megértette volna, hogy ez egyáltalán nem vonatkozik a transzneműekre, kizárólag a meleg párokra, valamint az örökbefogadásért vívott küzdelmükre. A Kétfarkú Kutya Párt aktivistája fricskaként, az Alaptörvény századik update-jére való reakcióként dobta be a szólamot. Bizton állíthatom, hogy az ott jelen levők egyike sem vizualizált egy családot, amelynek egyik vagy mindkét tagja transznemű szülő lenne. Az író megállapítása akkor lenne helytálló, ha a tömeg „Az anya férfi IS lehet, az apa nő IS lehet” szlogent kántálta volna.

Sajnálom, hogy Puzsér úrnak a Pécs Pride-ról szóló cikk kapcsán egyből egy hat hónappal ezelőtti cikk ugrik be, és még mindig azon őrlődik, hogyan hívhat egy tranzíción keresztülmenő nőt a saját gyereke apának. Ráadásul pár sorral lejjebb ő maga írja le, hogy az apa férfi, az anya nő Alaptörvénybe illő mondatra válasz a „feleselésnek beillő szöveg”. Tehát valójában nagyon is érti, miről van szó, csak talán még hiányzott a karakterszám, hogy teljes legyen a cikk.

Végül aztán csak eljutunk a fő gondolat megfogalmazásához, vagyis hogy tulajdonképpen az író csak és kizárólag azért emeli fel a szavát, hogy ne akarjon a liberális értelmiség egy emberi krízist – amelyet konzekvensen rendellenességnek nevez – fétissé tenni, hiszen ezzel csak a jobboldalnak, Orbán Viktornak, sőt a putyini propagandának ad muníciót! Mintha a propagandához valóban szükség lenne bármiféle alapra, ahogy azt az elhíresült, négykérdéses „gyermekvédelmi népszavazás” tragédiája is mutatja.

Valójában ez lehet az, amiben alapvetően félreérti a transz emberek küzdelmét az elfogadás, tolerancia, sőt hovatovább a jogegyenlőségért folytatott harcban, miközben lássuk be, sokszor maga a puszta létezésünk is megkérdőjelezhetőként kerül bemutatásra. Magyarországon tulajdonképpen az állam – minden előzetes társadalmi vagy politikai párbeszéd nélkül – egyszerűen törvényileg korlátozta a nemváltást, annak ellenére, hogy ennek jól bejáratott és logikusan felépített menete volt. De ehhez egy évek óta rendeleti kormányzás alatt élő országban a magyar béka már rég hozzászokott. Csak kívülről látszik, hogy forr a víz.

A szerző transzaktivista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Szabó Réka / Index)