Az igazán jó oktatási rendszer legnagyobb nyertesei a gyerekek. És sajnos ők a legnagyobb vesztesei is annak, ha hiányosságai vannak az oktatási rendszernek. Jelenleg sajnos az utóbbi helyzet áll fenn Magyarországon.
Ha nincs megfelelő számú és képzettségű tanár, és aki van, az pedig túlterhelt, akkor a gyermek nem kapja meg azt a személyes figyelmet, amire szüksége van, és nem kapja meg a lehetőséget a képességei kibontakoztatására. És ha ők nem kapják meg ezt az esélyt, akkor annak nagyon hamar az egész ország is a vesztese lesz. Hogy miért?
Mert lehet, hogy belőle lesz majd az orvos, aki kezel téged, az építész, aki a házadat tervezi, az asztalos, aki a bútoraidat készíti, a sportoló, akinek az olimpiai döntőjét eksztázisban tombolod végig, az autószerelőd, a kedvenc éttermed szakácsa, a pszichológusod, az unokád kedvenc tanára és így tovább.
Lehet… Ha óvodától kezdve, az általános, közép- és szakiskolán át egész az egyetemig elégséges számú jó pedagógus áll mellette, és megkapja a lehetőséget a fejlődésre.
Hogyan hat a nemzetgazdaságilag kiemelt fontosságú ágazatokra, mint a gyógyszer- és vegyipar, a tanárok elfogyása? És hogyan hat mindez az ország szuverenitására?
A Mathias Corvinus Collegium tanuláskutató intézetének vezetője mondta egy előadásában (2020-ban), hogy tény az, hogy „a jobb gimnáziumokba magántanári felkészítés nélkül nem lehet bejutni, ami végtelenül igazságtalan”. Tehát azoknak van esélye, akik olyan családba születnek, amelyik olyan anyagi helyzetben van, hogy telik magántanárra. Hány leendő Karikó Katalint veszítünk el azért, mert nem közép- vagy felső osztálybeli, tehetősebb családba születik. Hosszú távon pedig mindez a társadalom szétszakadásához, szegregációhoz vezet.
Mindez azért is igazságtalan, mert a magyar emberek, szülők és nagyszülők keményen dolgoznak, és becsülettel befizetik az adóforintokat, amiből jutnia kellene arra, hogy a gyereküknek legyen tanára.
Fájóan hiányzik az, hogy a mindenkori kormány teret és forrást biztosítson arra, hogy az oktatáskutatók és a terepen dolgozó tanárok egy asztalhoz üljenek, és megfogalmazzák a magyar oktatás stratégiáját, kijelöljék a közös célokat a kutatási eredmények és a terepen tapasztaltak alapján. És hiányzik az, hogy odaüljön az asztalhoz a kormány egy olyan tagja is, akinek súlya van a döntéshozatalban, és gondoskodjon a stratégiai célokhoz szükséges emberi, tárgyi és anyagi erőforrások előteremtéséről.
Orbán Balázs írta a Mandiner tavaly év végi számában, hogy fel kell zárkóznunk a fejlett országok elitklubjához, amihez a négy legfontosabb lépés közül az egyik az, hogy elsősorban a humán tőkébe, azaz főleg az oktatásba és a tudásintenzív ágazatokba érdemes fektetni. A labdarúgást hozta példaként, mondván, hogy ha a Bajnokok Ligájába akarunk bekerülni, akkor akkora költségvetésre van szükség, amekkora a rendszeresen ott szereplő csapatoké.
Orbán Viktor mondta az MCC 2021-es évnyitóján, hogy „a magyar szellemi élet embereinek […] állapota és teljesítőképessége Magyarországon […] nemzetstratégiai kérdés. Ezen belül is a tehetségek felkarolása […] a magyar nemzet egyik legnagyobb kihívása és erőforrása is egyben.” Ha ez ekkora erőforrás, akkor miért nem tesz meg mindent a jelenlegi kormány ennek kiaknázásra?
A stratégia fő irányvonalai tehát megvannak. Már csak a tettek hiányoznak! Azok viszont nagyon! Tekintsék partnernek a szakembereket, a pedagógusokat, és dolgozzunk tovább együtt a részleteken.
Ezért (is) nagy a mi – egyházi intézményekben tanító tanárok – felelősségünk. Ne feledjük, hogy a „legkisebb testvéreink” között ott vannak a saját gyerekeink és saját diákjaink mellett a többi iskolák diákjai. Mindannyiukért ki kell állnunk.
Tudom, hogy ez nehéz. Tudom, hogy akár még félünk is. Én is vagyok néha így. Kapaszkodjunk abba a jótanácsba, ami a legtöbbször hangzik el a Bibliában: „Ne féljetek!”
Inkább égjetek és világítsatok!
A szerző a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanára
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images)