Az energiahordozók terén Európa jelentős versenyhátrányt szenved Amerikához és Ázsiához képest is. A bajban mutatkozik meg, hogy tényleg léteznek-e Európában európai értékek.
2022 szeptemberében Amerikában a WTI kőolaj hordónkénti átlagára 83,8 dollár volt, Ázsiában az egyik legnagyobb mennyiségben vásárolt olaj, az Ural már csak 68,4 dollárba került, miközben az Európában irányadó típus, a Brent 90,6 dolláros áron forgott. Eközben az Egyesült Államokban a benzin kiskereskedelmi ára literenként 1,02 euró volt, míg a kínaiak 1,28 euróért, az uniós országok pedig átlagosan 1,78 euróért jutottak hozzá. Már ez is jelentős versenyképességi különbséget okozna, de az iparban és a háztartások ellátásában különösen fontos a gáz is: míg az amerikai piacot jellemző Henry Hub gáz ára szeptemberben 26,9 euró volt megawattóránként, Ázsiában a JKM 164,2 euróba került, Európában viszont a TTF gáz ára 203,4 euróra rúgott.
1. ábra: Az amerikai, európai és ázsiai tőzsdei gázárak alakulása (2019–2022)
Szeptemberben Európa Amerikánál és Ázsiánál is drágábban jutott hozzá az olajhoz, az üzemanyaghoz és a földgázhoz is, az energiaháború tehát meglepetésként érte, és azt minden fronton elvesztette. A megsemmisítő csapást az jelentette, hogy Amerika az uniós árakhoz képest 655 százalékkal olcsóbban jutott gázhoz Európánál. Bár Amerikával egy szövetségi rendszerben, közös háborús célokért küzd az unió, mégis be kell látni, hogy a harcoló felek igencsak egyenlőtlenül viselik a konfliktus költségeit.
A gazdasági hátország biztonságában – az energiafüggetlenséget az elmúlt időszakban sikeresen elérő – Amerikát találjuk, amely a világ pénzét adva, globális tőkemenedékként a gazdasági háború biztos mentsvára. Az eleső végvár viszont a magára maradó Európa, ahol a háborús tervgazdaság a mindennapok részévé válik.
Európának rá kellett jönnie, hogy állítólagos szövetségesei és állítólagos ellenségei is jelentős hasznot realizálnak a kiszolgáltatottságának köszönhetően:
a kétirányú „pénzszivattyú” valódi zéróösszegű játékként csoportosítja át az európai jövedelmeket más nagyhatalmakhoz.
A gazdasági sokk most a korábbi járványhelyzetnél is súlyosabb, ezért ismét mesterségesen kell lélegeztetni az európai gazdaságot. Erre azonban nem mindenki képes: több európai ország aggodalommal figyeli, hogy miközben például a szlovák miniszterelnök gazdasági összeomlást vetít előre brüsszeli támogatás nélkül, addig Németország különutas politikát folytatva, európai viszonylatban kiemelkedő gazdasági erejére támaszkodva egy rendkívüli mentőcsomagot jelent be saját vállalatainak. Ezt persze formálisan gondosan elválasztja a közpénzügyi helyzetétől, de valójában egy hatalmas árnyékköltségvetést készít. Jól mutatja Németország mozgásterét, hogy a 200 milliárd eurós új támogatási csomag (a 2021-es GDP 5,5 százaléka) bejelentésének hírére a német adósságköltség (tízéves kötvényhozam) nem romlott, hanem még csökkent is. Németország szinte egyedüliként képes így meghajlítani a gazdasági törvényszerűségek terét és ezt fel is használja arra, hogy az energiaválság kezelésére elsősorban egy brutális méretű eladósodással válaszoljon.
Németország ma (egyelőre) pénzügyileg bármit megengedhet magának, hiszen a pénzügyi piacok európai menedékének számít. Mivel a német gazdaság már méreténél fogva is alapvetően mozgatja a piaci folyamatokat, így egyértelműnek tűnik, hogy a német gazdaságpolitikának nemcsak az európai energiaválság kialakulásában, de megoldásában is kulcsszerepe van. Talán ennek felismerése lehetett az oka annak, hogy Németország korábban bejelentett álláspontja (nem hajlandó közös európai adósságkibocsátásra) mintha nyitottabbá válna, változóban lenne.
A német kancellár minapi bejelentése szerint ugyanis Németország immár támogatja az Európai Unió közös kötvénykibocsátását, igaz, csak egy feltétellel: a segítség csak kölcsönként, nem pedig támogatásként juttatható el a bajba jutott tagállamoknak. Ez is valami, egyes uniós országok tudniillik ma sokkal drágábban jutnak piaci forrásokhoz, továbbá gazdasági erejük sem engedi meg, hogy a némethez hasonló nagyságú támogatási csomaggal álljanak elő, mint azt Franciaország és Olaszország is hangosan jelezte már korábban. Ezzel úgy tűnik, hogy Berlin egyelőre elodázta egy, az Európán belül kialakuló belső „gazdasági polgárháború” előidézését, hiszen teljesen világos, hogy míg egyes forráshiányos országok érdemi uniós segítség nélkül nem képesek teljes gazdaságuk megmentésére, addig a gazdagabb tagországok gazdasági erejükből származó helyzeti előnyük kihasználásával (radikális piacszerzés) már-már az unió szétesését is előrevetíthetik.
Az ugyanis látszik, hogy egyes országok iparában a gázzal együtt elfogy a levegő, míg máshol fellélegezhetnek a cégek, mert van „gazdasági technológia” a lélegeztetésre. A kialakuló vákuumot pedig hamarosan más szereplők töltik be. Ez a kisebb közép-európai gazdaságokat két mechanizmuson keresztül gyengíti: gazdaságaik külföldi tulajdonúvá válhatnak, és ha ez nem lenne elég, a piacok és iparágak szerkezete is megváltozhat, koncentrálódhat, ahogy a nagy szereplők felvásárolják a kicsiket. A versengőbb lokális, nemzeti gazdasági szerkezetek helyett többségében nyugat-európai dominanciájú, koncentráltabb, a versenyt kiiktató piacszerkezetek jelenhetnek meg.
A verseny kiiktatása, a szabadság beszűkülése pedig visszafogja az innovációt és nemcsak az óriásvállalatok felé, de külföldi irányba is átcsoportosítja a hazai családoktól elvett jövedelmeket.
Ezzel az energiaválság okozta jelenlegi függő helyzetet újabb, jövőbeli, pénzügyi függőségre váltjuk át, a profitegyenlegünk pedig tartósan romlik, így akár jóval több tőkejövedelem áramolhat majd ki az országból, mint amit például uniós támogatásként Magyarország visszakap, a megkapott uniós források pedig döntően a hazai gazdaságban előretörő külföldi nagyvállalatokon keresztül juthatnak vissza a küldő országokba.
Érdemes megjegyezni, hogy a piaci konszolidáció – ami piaci koncentrációhoz vezet – az elmúlt évek kutatásai alapján képes leszorítani a bérjövedelmeket, emellett növeli a sérülékenységi pontok számát is a gazdaságban, hiszen a piaci erő mesterséges szűk keresztmetszeteket alakít ki (a hiányok és függőségek számos formájaként), valamint akadályokat gördít a piac működése elé, hogy elterelje a jövedelmek szabad áramlását és minél nagyobb szeletet hasítson ki magának a gazdaságból. Mindezt nem versengő teljesítménnyel, hanem az erőpozícióval való visszaéléssel. Ha az európai gazdasági versengés egy focimeccs, akkor ott most ököllel kezdik egymást ütni a játékosok, és a gyengébbek meglepetésére ezért most senki sem ad piros lapot, mert a szabályok váratlanul megváltoztak, a legerősebb játékos pedig nem leállítani próbálja az újdonsült bokszmeccset, hanem az új keretrendszerben igyekszik megnyerni azt.
Ebben a helyzetben központi koordináció nélkül a gazdaságok és gazdasági szektorok Európán belül három fő rendezőelv alapján szoríthatják – üthetik – ki egymást. A jelenlegi sokk aszimmetrikusan érinti az európai gazdaságokat, amit ráadásul a brüsszeli elhibázott szankciópolitika nem tompít, hanem inkább felerősít.
Amelyik kormányzatnak több pénze van, az jobban megerősítheti vállalatait, akinek olcsóbb energiája van, az versenyelőnyre tehet szert.
És ahol kisebb az energiaintenzív iparágak súlya, az jobban is jöhet ki a válságból. Az olcsó energia most közvetlenül és azonnal megjelenik a piaci sikerben, a talpon maradásban.
Ezen szabályok felismerése azért fontos, mert miközben számos irányból ütnek minket, senki sem fogja elárulni az új játékszabályokat, és ha a régi szabályokhoz tartjuk magunkat, akkor a földre kerülünk. Mivel az energiaválság túlélésében a mérethatékonyság és a piaci árazási erő sokat segít, az európai cégek rákényszerülnek egymás bekebelezésére, különben kiszorulnak a globális piacokról és helyüket olcsóbb energiával működő amerikai, illetve ázsiai cégek vehetik át. Ebben az esetben Európa a két világhatalom – Amerika és Kína – jövedelemtermelő gépezete lesz az új gazdasági hidegháborúban.
Most minden nemzeti vállalat veszélyben van: a kicsik, a közepesek és a nagyok is.
Amennyiben az uniós vezetés engedi, akkor egy birodalmi, versenyellenes logika mentén szerveződik újjá az európai gazdaság (látszólag spontán módon), ahol kis országoknak többnyire csak kis vállalatai lehetnek és elvész a mobilitás reménye, hogy a kicsi a teljesítményével egyszer naggyá válhat. A veszély azért is fennáll, mert a főáramú közgazdaságtan egyes ideológusai hajlamosak a nagyot, a monopolistát, a konszolidációt hatékonyság- és jólétnövelő értékként feltüntetni, amit támogatni érdemes (a neoliberális amerikai forradalom ezt a folyamatot engedte szabadjára és ezért próbálja az amerikai vezetés szavak szintjén most a monopóliumellenes küzdelemmel is letörni az inflációt).
Mivel az elmúlt évtizedekben az energia kérdése Európában megoldottnak tűnt, az energia mint tényező a közgazdasági modellekből is eltűnt költségalapú versenyképesség helyett tudásról és innovációról, és már egészen az innovációvezérelt növekedésről folyt a diskurzus. Az energiaválság azonban a szankciós felárral együtt egyfajta adót vetett ki a cégekre, amivel elvonja az egyébként növekedésre és fejlődésre fordítható jövedelmeiket. A következő években kényszerűségből ismét visszatér a világ az anyagi realitásokhoz és felismeri, hogy a munka, a tudás és a szellemi hozzáadott érték nem önmagában létezik, és fontos feltétele azoknak a kiszámítható és olcsó energia is. Ez egy újraindulás, ami lehetőséget teremt a gazdaságok újratervezésére is.
Becsléseink szerint 2023-ra a magyar vállalati szektorban fordulat állhat be és az energiaköltség akár meghaladhatja a munkaerőköltséget. Ezentúl nem a bérek, hanem az energia lesz a vállalatok elsődleges költségeleme, ezen a területen zajlik majd az európai verseny. A legtöbb ágazatban az a sosem látott helyzet áll elő, hogy az energiaköltség meghaladhatja a munkaerő költségét, így kevesebb jut a legjobb munkavállalók bevonzására, a családok megélhetésére. Különösen igaz lesz ez a gazdaság anyagi alapjait előállító szektorokra, legyen szó a nyersanyagok kitermeléséről vagy a mezőgazdaságról.
2. ábra: A magyar vállalati magánszektor energia- és munkaerőköltségének árbevételhez viszonyított aránya, illetve a munkaerőköltség energiaköltséghez viszonyított aránya
Ebben a környezetben az európai országok három főbb, eltérő támogatási stratégiát folytatnak. Egyesek a nagy újraindítás elvét követve engedik, hogy a válság új alapokra helyezze a hazai iparpolitikát, és attól várják a versenyelőnyt, hogy kirostálódnak a nem hatékony ágazatok. Ez teljes gazdasági szektorok elengedését, az ipar leépülését (dezindusztrializáció) jelenti. Ezen országok Joseph Schumpeter definíciójával azonosulva az innováció előretörését a „kreatív rombolástól” várják, illetve az innovációra is így tekintenek. Szerintük a gazdaságuk főnixmadárként, automatikusan születik majd újjá a poraiból. A másik szélsőség, Németország, paternalista szemléletben igyekszik általánosan, minden szereplőt megvédeni, a régi gazdasági szerkezetet megőrizni, a fájdalmaktól hitelfelvétellel mentesülni. És végül, a kettő között áll a pragmatikus, célzott hazai iparpolitika, amely igyekszik a két szélsőség között mozogva hatékonyan és célzottan intézkedéseket hozni, ott beavatkozva, ahol feltétlenül szükséges, és talán időt nyerve az alkalmazkodáshoz a vállalatok számára. Az energia mellett ugyanis az idő kérdése is előtérbe kerül most, amikor a gazdaságpolitika egyik fontos eszköze az azonnali, pusztító sokkok megszelídítése, azok kisimítása, a terhek elviselhetővé tétele, ami időbeli optimalizálást is jelent. Ezért látunk számos átmeneti intézkedést (árstop), mert a gazdasági kannibalizmus Európájában az nyer, aki tovább bírja, tovább őrzi a jólétét, a stabilitását, a pozícióit – vagyis a jelenlegi helyzet egy olyan bokszmeccsnek is tűnhet, ahol azt „falják fel”, aki előbb kerül a földre.
A magyar megközelítés tehát nem a terheket minimalizálja (mint a német az egész nemzetgazdaságukra vonatkozóan), mert erre csak korlátozottan képesek térségünk országai, hanem a pusztítást, a károkat előzi meg és csökkenti, és ezzel az átmeneti periódus túlélésének esélyeit növeli az egyének, valamint a vállalatok segítésével. Az állam nem szuperhős megmentő szerepében tetszeleg, hanem egy nagyon erős szövetséges partner kíván lenni.
Európa már a háborút és a szankciókat megelőzően is hátrányban volt a versenyképességét tekintve, e hátrány pedig most drasztikusan fokozódik. Az unióban a jelenlegi válságidőszakban sem látszik a teljes körű szolidaritás, ehelyett ismételten az a praktika mutatkozik meg, miszerint mindenki valaki mástól várja a segítséget. Ennek hatására egyes nemzeti iparágak teljesen eltűnhetnek, ami pedig megmarad, az is egyrészt külföldi tulajdonúvá, másrészt koncentrálttá válhat. Mivel ebben a válsághelyzetben az európai országok és vállalatok gyors megoldásnak a mérethatékonyság növelését és más vállalatok piacának megszerzését tartják, ezért nekünk, magyaroknak meg kell védenünk a hazai termelői kkv-szektorunkat és jelentősebb gyárainkat. Meg kell mentenünk őket attól, nehogy más országok „mentsék meg” őket. Ehhez
a középpontba a munkaerőköltség helyett az energiaalapú versenyképességet kell helyeznünk, amihez olcsó energiával történő önellátás szükséges.
Eközben sem szabad ugyanakkor feladnunk a fő gazdaságstratégiai célokat, de el kell fogadnunk, hogy a célzott állami iparpolitika ellenére is lesznek a sokszoros válsághelyzetnek nyertesei és vesztesei, de komolyan hiszünk abban, hogy a nyertesek idővel felemelik a többieket. Persze több lenne a nyertes, ha az európai gazdaság megmentésében, nem pedig a szankciók fokozásában és a még nagyobb károkozásban mutatnának koordinációt az uniós országok. Most ugyanis a válságkezelés európai szinten teljes káoszban, vadnyugati környezetben, túlélési ösztönök alapján zajlik.
A válsághalmaz egyedi, párhuzamos kezelése sem hatékonyan, sem olcsón nem fog menni. Bajban mutatkozik meg, hogy tényleg léteznek-e Európában európai értékek. Ha nincsenek, akkor az energiaválság és az ezt kísérő forradalom végül felfal mindannyiunkat.
A szerző közgazdász, az ötödik Orbán-kormány gazdaságfejlesztésért felelős tárca nélküli minisztere.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Széntüzelésű erőmű a németországi Lippendorfban 2021. május 21-én. Fotó: Jens Schlueter/Getty Images)