Egy interjúnál mindig kérdés, hogy egy hosszabb szövegből mi is kerül a végleges változatba, így nem kifejezetten Bródy János általam csak nagyon hézagosan ismert gondolataira szeretnék reagálni, hanem egy általánosan elterjedt történelemszemléletre, ami elsősorban a magyar politikai paletta baloldalára jellemző. „Úgy tűnik, a harmadik világháború küszöbén vagyunk, és megint a rossz oldalon állunk”, mondják sokan. Ez a magyar történelmet és a jelen helyzetet értelmezve is a történelmi tények és jelen korunk valóságának felfogására való nagyfokú képtelenséget mutatja.

Bármely világháborúban a legjobb „oldal” a semleges, azaz ha egy ország nem keveredik be az öldöklésbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az 1941-es Magyarország is akkor járt volna legjobban, ha valami csoda folytán ki tud maradni a két világháborúból, ezen vitatkozni aligha lehet. Arról viszont lehet, hogy volt-e „rossz oldal”? 

Mégis miben? Hosszan nem fogom fejtegetni, de a Monarchia és Németország a szabadság minden fokmérőjében messze Oroszország felett állt. Pár évvel korábban Szerbiában brutális körülmények között mészárolták le az ország királyát. Míg Erdélyben a román bakák a román trikolórt is lengetve vonulhattak a háborúba és 2170 román oktatási nyelvű népiskola volt Magyarországon, Oroszországban, az oroszok által 1812-ben megszállt román többségű Besszarábiában egyetlen román iskola sem volt. De Románia és Szerbia is fényévekre volt a nemzetiségi jogok terén az „elnyomó” Magyarországtól, nem is beszélve a Monarchia más részeitől. Ettől még volt magyarosítás, a magyar választási rendszer és a Monarchia felépítése is lehetett volna ideálisabb (ezekben van magyar felelősség), de hol van román, szerb, orosz oldalon bármilyen erkölcsi fölény? Bár az még nyugatabbra is kérdéses, Franciaországról is beszélhetnénk akár, vagy megkérdezhetnénk az íreket és megannyi más népet, mit gondoltak a Brit Birodalomról. Morálisan nem tekinthető jobbnak a másik oldal, igaz, katonaliag erősebbnek bizonyult. Egyébként Magyarország ott állt, ahol a Monarchia részeként állhatott, választási lehetőség nem volt. A legnagyobb illúzió ez, a választás szabadsága. Nagyon túlbecsüli az a magyar lehetőségeket, aki azt gondolja, a kor magyar elitje képes lett volna megakadályozni az első világháborút. 

bár ezt azért ilyen tisztán csak történelmi távlatból látjuk. A kor embere pontosan úgy a „ködben” volt, mint mi ma. Voltak éleslátók persze, sajnos általában nem a magyar politikai elit csúcsain. De a kor legéleslátóbb embereinek is erős kétségeket vetett fel a sztálini Szovjetunió is morális szempontból, különösen a legsúlyosabb náci bűnök előtt. A háború elején nemcsak Budapesten, de Helsinkiben, a megszállt Baltikumban és Kelet-Lengyelországban is a nagyobb gonoszt keleten látták. 

A nyugati szövetség által ránk kényszerített trianoni „béke” után a megnyomorított országtól eleve igazságtalan tisztánlátást várni. Akit megalázott, tönkretett, szétszabdalt egy nemzetközi rend, az azért kevésbé hajlamos a védelmére. Mégis milyen választása volt Magyarországnak? Ha a nagy képet nézzük, szinte semmilyen. Ha 1941-ben kimaradunk a háborúból, akkor 1942-ben vagy legkésőbb 1943-ban – így vagy úgy – belekényszerít minket Németország. 

 Ha a németellenes oldalt választjuk, Jugoszláviával együtt számolják fel a magyar államiságot 1941 áprilisában. Választás az azonnali és biztos megszállás és a hintapolitika között volt 1941 tavasza után. Igen, a sokat átkozott hintapolitika hozott még három „szabadabb” évet. Szörnyű évek voltak ezek, de el lehet képzelni, hogy német (és nem kizárt, román) megszállással hogyan járt volna az ország. Nehéz feltételezni, hogy a pusztítás kisebb lett volna. Azt is, hogy 1945 után az ország megkapja etnikai határait, hiszen Csehszlovákia és Jugoszlávia német áldozat volt. Talán a Partiumban lett volna kiigazítás, ha Románia a vesztes oldalra kerül. Többet aligha várhattunk volna szomszédainktól és a nagyhatalmaktól. Nem a revíziós politika vagy morális vakság, esetleg gonoszság vitte háborúba Magyarországot. Az, hogy a kor elitje (amelyet szintén bőségesen lehet jogos kritikával illetni) mit tesz vagy nem tesz, csak a katasztrófa méretét csökkentette vagy növelte volna. Magyarország földrajzi helyzetében kódolva volt, hogy a háború részese lesz. Aki Európában a második világháborúból kimaradt, a peremeken élt: a portugálok, spanyolok, svédek, írek. Svájc meg szerencsés volt, Hitler tervezgette lerohanását, de nem jutott el odáig, bár a Tannenbaum hadművelet terve 1940-re készen volt. 

Nos, egyértelműen és nagyon határozottan nem Oroszország oldalán. Nem tökéletes a Nyugat. A nemzetiségeit keményen elnyomó, nagyon korrupt, de most életéért keményen és hősiesen küzdő Ukrajna sem az, főleg magyar szemüveggel nem az. De itt Oroszország az agresszor, 2022-ben teljesen egyértelműen, ráadásul hagyományos erőit tekintve messze nem egy olyan félelmetes gépezet, mint a náci Németország volt. Melléállni nemcsak morális csőd, de stratégiai hiba is lenne. Oroszország nyerhet ugyan területeket, de hosszabb távon stratégiai vereséget szenved, ez nem kérdés. Ma Magyarország nem is áll Oroszország oldalán. Ez egyszerűen nem igaz. Részesei vagyunk nyolc szankciós rezsimnek, sok milliárd forintnyi segély jutott már el Ukrajnába, katonák gyógykezelését ajánlottuk fel, a sor még hosszan folytatható. Az, hogy közben tárgyalunk a gázellátásról Oroszországgal, más dolog. Egy kormányzat felelőssége, hogy az ország működjön, de senki nem akar ezek után hosszabb távon az orosz gáz foglya lenni. 

Hogy közvetlen fegyverszállításokkal igyekszünk nem belekeveredni az orosz–ukrán háborúba, és igyekszünk megtenni mindent, hogy ne eszkalálódjon? Menjünk vissza a gondolatmenet elejére: „bármely világháborúban a legjobb oldal a semleges, ha egy ország nem keveredik be az öldöklésbe.” Aki ezt vitatja és morális érveket puffogtat, még nem látott háborút.

Utolsó gondolatként nem tudok nem reagálni az „Európai nemzetek egyenrangú tagja" kitételre. Nem vagyunk egyenrangú nemzet Európában, nem is lehetünk, amíg Európa nagyot nem változik. Kétmillió magyar másodrendű polgárként él, más európai nemzetek kényére-kedvére bízva. Ukrajna ezt tegnap is bebizonyította, de más szomszédaink is folyamatosan bizonyítják. Nem, nem vagyunk egyenrangúak, érdekeinket 102 éve ignorálják ebben az Európában, az EU csak minimális feloldását hozta nagyon mély igazságtalanságoknak, azokról a kettős mércékről nem beszélve, ahogy a nagy nyugati nemzetek ma is kezelik a keleti tagállamokat. Nem csak minket, mindenkit.

Nem kétlem, hogy Bródy János elhiszi, amit mond. Igen, a magyar közvélemény egy része elhiszi ezt. Nagyjából annyi valóságalapja van annak, amit gondolnak, mint hogy a jobboldali kánon alapján sokan hiszik, hogy Mackensen hadserege megvédte volna Erdélyt 1918 őszén, csak Károlyi Mihály „előre megfontolt hazaárulás okán” nem hagyta. És még folytathatnám a mítoszok felsorolását mind a két oldalon. Az egyébként sokszor minimális szinten sem végiggondolt címkék hihetetlenül jellemzőek a magyar közéletre, amiért nagy kár.

Mítosz, hogy a magyar „jobboldal” vitte két háborúba az országot, az is mítosz, hogy a magyar „baloldal” Trianon okozója. Sokan nagyjából egy képregény szintjén gondolkodnak erről a korról, ami baj. A valóság apró elemei benne lehetnek időnként a toposzok mélyén, de sokkal nagyobb erők dolgoztak az elmúlt bő száz évben a Károlyiknál, Kunoknál, Horthyknál vagy Gömbösöknél, és sokkal nagyobb erők dolgoznak ma is Magyarország vezetőinél. A nagy folyamatokon nem tudunk változtatni, a mindenkori politikai elit annyit tehet, hogy kihozza a maximumot a szűkös lehetőségekből. Se többet, se kevesebbet.

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Az orosz hadsereg harckocsijai 1943-ban. Fotó: Bettmann / Getty Images)