Az elmúlt hetek legfontosabb politikai témája a pedagógusok helyzete kapcsán kialakult tüntetéssorozat, amely – függetlenül attól, hogy mi van még benne – mindenképp bevonul azon közéleti események sorába, amelyek valamiféle változtatásra, reakcióra kényszerítették a NER-t. Nyilván a bejelentett fizetésemelés célja, hogy egyrészt kifogja a demonstráció vitorláiból a szelet, másrészt a saját oldalon azt lehessen mondani a tüntetést folytatókra: ezeknek már semmi sem elég; és az is igaz, hogy az infláció lényegében elporlasztja az egészet, de ettől a tény még tény marad. Orbán Viktor a brüsszeli és világpolitikai játszmák Olümposzáról kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani a szomorú magyar ugarra. A NER megijedt. Ez az esemény pedig olyan fehér holló, amely mindenképpen elemzésért kiállt. Íme öt megjegyzés a pedagógustüntetésekhez.
A 2022-es választások óta értelemszerűen a nemzetközi viharok kerültek a közéleti érdeklődés fókuszába. Az ellenzéknek már keserű kenyere sem maradt, a hírekbe pedig csak az újabb és újabb belső konfliktusokkal volt képes bekerülni. Ez a NER számára nagyon kellemes belpolitikai klímát teremtett, elég volt az ellenzéket félholt állapotából félélővé felrugdosni, és energiáit a sokasodó nemzetközi kihívásra összpontosíthatta: a háborúra, az inflációra, a stabilitását biztosító két transzfer, az olcsó orosz gáz és az uniós források kiesésére. Az ellenzék gyengesége, belpolitika tespedtsége azonban elkényelmesíthette a kormányzatot, és ilyenkor menetrendszerűen érkezik a hiba. Már a kata kivezetése is borzalmas módon történt, és jelezte, hogy a kormánynál súlyos észlelési problémák alakultak ki a hatalmas győzelem után, ám akkor még megúszta a Fidesz.
A Kölcsey tanárainak kirúgása viszont már túl sok volt. Mint ahogy a nagy tüzek mindig, ez is egy kis tűzből indult. Egy tanügyi szerviens elérkezettnek látta az időt, hogy orbánabb legyen Orbánnál, és móresre tanítsa ezeket az „izgága, libsi” várnépeket. Ezzel pedig elkövette a legsúlyosabb kormányzati hibát a választások óta. Mártírokat adott az amúgy fékezett habzású és társadalmilag csak mérsékelten támogatott oktatási tiltakozásnak. Szándéka ellenére a tüntetések legfontosabb gyutacsát éppen ő szolgáltatta: az erkölcsi erőfölényt. Ez pedig nagyon sok embert vitt utcára, akikben persze nemcsak a morális felháborodás buzgott, hanem tudat alatt a növekvő árak, az energiaválság és a várható szociális krízis személyes élménye is. A tanárok ügye egy réteg belső problémájából a tiltakozások kovásza lett. Ebben a helyzetben gyors és váratlan lépés lett volna, ha valamelyik főúr, akár maga a nádor korrigál, és visszahelyezteti a tanárokat az állásukba, elismerve, hogy túlkapás történt. De tényleg,
mi történt volna, ha Orbán bejelenti: ki fogják vizsgálni az ügyet, és végül megszüntették volna az elbocsátó határozatokat? A tüntetők ünnepeltek volna pár napot, aztán hazamennek, hogy egy klasszikust idézzek.
Pont, amire a Fidesznek most szüksége lenne. De erre a NER belső logikája nem ad lehetőséget, és ez lett a második súlyos hibájuk. Nincs esély váratlan gesztusokra, azt ez a rendszer nem az erő, hanem a gyengeség jeleként azonosítja, az pedig összezavarná a hűbéri láncot. A fentiek mindenképp intő jelek. A hatalmi túlkoncentrációra épülő rendszerek legnagyobb kockázata ugyanis mindig három dolog: az alsóbb szinteket eluraló kiskirályok ellenszenves volta, a felsőbb vezetői eszköztár beszűkülése és megmerevedése, végül a szociális válságból kialakuló általános rossz közérzet. Itt mindhárom egyesült.
Azt beszélik, a kormányüléseken maga a miniszterelnök a gátja minden oktatási reformjavaslatnak. Hogy így van-e, nem tudjuk, de talán sokakban felmerült már a kérdés, Orbán miért ennyire érzéketlen az oktatáspolitikát illetően. Mi ez a zsigeri ellenállás benne? A politikai cselek és manipulációk nagy mestere miért nem játszotta, játssza el legalább, hogy aggódik az ágazatért? Az egész nagyon fura, mert mintha direkt sugározná a szektorral kapcsolatos ellenszenvet. Ez pedig szembemegy a józan politikai megfontolással. Amikor jelenleg minden fillért élére kell állítani, nyilván más a szituáció, de ő a konjunktúra idején sem kezelte prioritásként a területet. Bőven elég volt, hogy a parlamenti vitákban el tudták mondani, Gyurcsány alatt még rosszabb volt.
Mi áll ennek az egésznek a hátterében? Talán valami személyes sértettség? Esetleg tart attól, hogy az igazi alternatíva nem a pártoktól érkezik majd, hanem az egyetemekről, ahogy annak idején ők is? Vagy az egész oktatás körüli hercehurcát valami sorosista beavatkozásnak véli? Egyszerűen nem érdekli az egész, hiszen a „német gazdaság összeszerelő udvara” iparfejlesztési koncepcióhoz a jelenlegi állapotok is kielégítők? Netán tudatosan hagyja eszkalálódni az egészet, abban bízva, a pedagógusokat úgysem övezi olyan széles szimpátia? Talán Pintér Sándort akarja kicsit lefoglalni, meggyengíteni, valamiféle belső, számunkra ismeretlen okból folyó sakkjátszma részeként? Nem tudni. De egyvalami biztos: Orbánnál valami becsípődött. És ez még okozhat neki kellemetlen meglepetéseket.
Komoly vita alakult ki Molnár Áron színművész szereplése körül, aki a tüntetések fő ceremóniamestere. A kritikák egy része jogtalan, hiszen a színművész-aktivista-rapper első közéleti klipje éppen az oktatás helyzetéről szólt még 2018 előtt, az ügyet pedig azóta is folyamatosan képviselte, hordozta. Nehéz lenne azzal vádolni őt és noÁr nevű mozgalmát, hogy ne lennének hitelesek a terület fejlődéséért vívott harcban. Az már más kérdés, hogy a noÁr által képviselt liberális-progresszív ideológiai irányzat mennyiben képviseli az oktatási ágazat egészét. Nyilván nem. Ha elfogadjuk, hogy ezek a tüntetések pártok és ideológiák felett állnak, céljuk pedig az oktatásra fordított anyagi és szellemi erőforrások növelésének kivívása, akkor
a demonstrációt szervezőknek mindent meg kell tenniük, hogy elkerüljék az értékrendi szektásodást. Ezzel ugyanis éppen a kormányzat kedvelt nótájára kezdenek el táncolni, és elriasztanak olyanokat, akik viszont az alapvető célokban egyetértenének.
Nézzük már végig az elmúlt tizenkét év tüntetéseinek történetét! Voltak hasonló nagy demonstrációk és voltak hasonló fontos ügyek? Voltak. Mi történt az összessel? Elhalt. Miért? Mert rendre sikerült egy-egy politikai vagy ideológiai kisebbségnek kisajátítania, ezzel elveszítve az ügy hitelességét. Tételezzük fel, hogy én is megjelennék a színpadon. Mi történne? Sokan úgy éreznék, nem erre a műsorra váltottak jegyet. Jobb is ezért, ha nem vagyok ott, megosztó lenne a jelenlétem, és ezzel ártanék az egésznek. Áronnal az a baj, hogy ez rá is igaz. Hiába tesz bele tényleg elképesztően sok energiát, munkát, és csinálja jól a színpadi show-t, egy bizonyos szint felett ez már nem számít.
A hazai tüntetéseknek – beleértve a mostaniakat is – ugyanis az a rákfenéjük, hogy már a legelejétől körbelengi őket a politika szaga. Sokan érzik úgy, hogy a tüntetésnek csak tárgya az adott ügy, de nem célja. Az ugyanis valami más: adott esetben politikai érdek. Amivel az égvilágon nem lenne semmi gond, csak akkor mondjuk ki: ez egy oktatásról szóló tüntetés, amit egy liberális-progresszív értékrendű kör szervez, és ők szolgáltatják az üzeneteket. Ez így lenne korrekt, és akkor nem kellene csodálkozni, ha az nem mindenkinek van a kedvére. (A Második Reformkor Alapítvány is kénytelen volt elfogadni, amikor online népszavazást kezdeményeztünk a külföldi magyarok levélszavazásáért, de voltak szervezetek, amelyek személyem miatt nem akarták támogatni.) Vagy ha nem ez a szándék, ha tényleg nagyobbra akarjuk nyitni a teret, ha tényleg csak az ügy számít, akkor meg legyünk bátrak, és Áron mellett férjen el a színpadon Puzsér Róbert, Hont András meg mások is, akik mindenféle híreszteléssel ellentétben szintén szeretnének jobb oktatást és nagyobb fizetést a pedagógusoknak.
Magyarország legsúlyosabb ágazati problémája ma az oktatás. Itt gyorsan és valami nagyot kell tenni, mert rövid, közép- és hosszú távon is katasztrofális helyzet alakulhat ki. Az alulfinanszírozottság, a tanárhiány, a rossz tankönyvek, a szükséges szabadság hiánya, a kormányzati nyomás, az infrastrukturális problémák és a többi nehézség mind-mind megoldásért kiált. A tüntetések okozta puskaporos lélektani helyzetben talán nem ildomos beszélni a tanári karról, de kénytelen vagyok. Mert a tüntetések, a kirúgott tanárok mártíromsága, az egykori diákok és tanárok érzelmes Facebook-posztjainak tengere most egy idealizált állapotot festenek le a tanári karról, de az az igazság, hogy az ugyanolyan állapotban van, mint a magyar társadalom egésze. Rosszban.
Ha majd lesz egy felelős kormány, amely valóban szeretne XXI. századi oktatást, és tenni is hajlandó érte, annak fel kell készülnie, hogy vele szemben a legnagyobb ellenállást éppen az érintett pedagógusok fogják kifejteni. Merthogy látványos fizetésemelésre és a pálya tekintélyének helyreállítására szükség van, ez nem kérdés, de ettől még nem lesz korszerű oktatásunk. Ahhoz korszerű tanárképzés is kell, és a tanári állományt egyszerre kell majd nagyon tisztelni, nagyon óvni, nagyon megfizetni, de egyúttal nagyon komoly elvárásokat is megfogalmazni feléjük. Persze ez evidens, de ne lepődjünk meg, ha akkor majd lesznek tanárok, akik ezt kikérik maguknak.
Az oktatásban ez a hideg polgárháborús helyzet hasonló folyamatokat indíthat el, mint ami az egészségügyben már jó ideje zajlik. Az egészségügyben ugyanis, aki csak teheti – sőt sokszor még az is, aki nem tehetné –, menekül a magánszolgáltatók felé. Tudja, hogy egy szimpla orvosi találkozóért több tízezer forintot kell fizetnie, egy esetleges beavatkozásért meg több százat, mégis, akárhogy is, de kifizeti. Az államiban ugyanis nem érzi magát biztonságban.
Élünk tehát egy nagy kollektív hazugságban az állami egészségügyi rendszerről, miközben a gyakorlatban annak egyre nagyobb részét már a magánszektor bonyolítja le. De mi más lenne fontosabb az egészségünknél? Nos, a gyermekeink jövője, és ezért ugyanez várható az oktatásban is.
A felsőbb osztályok után a középosztály is elkezdi keresni közoktatásban tanuló gyermekei számára a magánszektort. Már nemcsak nyelvtanulás céljából, hanem teljes egészében. Ezt a folyamatot most még elfedi a feltőkésített egyházi iskolák felszívóereje, de előbb-utóbb utat tör magának. Hacsak nem történik valami komoly változás. De történhet? Aki idáig eljutott, az kimarad egy dobásból, és kezdje el újra olvasni a második pontot…
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)