Bár tudományosan nincs megalapozva, Magyarországon a liberális értelmiség számára társadalomkritikai alap, míg a jobboldal számára mindig is legitimációs eszköz volt az unásig ismételt toposzra, a „magyar néplélekre” való hivatkozás. A magyar állam azonban egy testvérpár küzdelmében fogant, történelmét trónviszályok kísérték, a török három részre szakította, a monarchizmusra a liberalizmus, a fehérterrorra vörösterror lett a válasz, traumákból pedig bőven kijutott nekünk a 20. században is. Egy nemzet, amely sohasem volt igazán egységes, sohasem volt igazán nép sem, így annak lelke sem lehet; s ha van is, az pont olyan zaklatott, mint saját történelme.
Bármennyire fáj is kimondani (és sokan talán nem is értenek egyet vele), az első újkori nemzetegyesítő mégiscsak Kádár János volt, aki elsőként érzett rá arra, hogy a magyaroknak egy olyan alku kell, amelyben végre először nyertesnek érezhetik magukat:
elvégre a szabadságnak egy kis szeletéről lemondani nem nagy ár a biztonságos, kiszámítható és nyugodt életért cserébe! Bár még a Kádár-rendszernek is voltak belső kritikusai; rendezők, zenészek, punkok, asztaltársaságok s emberek, akik titkon jobboldaliak voltak, a nemzet mégis rég nem látott egységet mutatott. A tragédiáktól sújtott nemzet talaján kivirágzó új ember, a homo kádáricus azonban egyszer s mindenkorra ajtót mutatott a polgárságnak. A magyarok még mindig nem tudták, mi az identitásuk, viszont nagyon jól tudták, mik nem akarnak lenni: vesztesek, balekok, olyanok, akik nem kapják meg azt, ami jár nekik.
2006 ősze azért volt kiemelkedő jelentőségű a magyar történelemben, mert a regnáló miniszterelnök elkövette azt a hibát, ami a magyar emberek szemében az egyik legfőbb bűn; ez pedig nem saját erkölcsi tévedéseinek a ténye, hanem azok beismerése – ami által a nemzet jelentős hányada érezhette magát vesztesnek és baleknak.
Azóta viszont ismét a 20. századot éljük újra, és annak a fajta polgárságnak, amelyről Márai Sándor az „Egy polgár vallomásai” című regényében ír, nyomát sem látjuk. Orbán Viktor sosem hibázik, mert soha nem ismer be semmit, az emberek pedig ezt a helyzetet elfogadják. S még amikor látszólag téved is, és az emberek ezt a tudtára adják, tetteikből talán egy polgár motivációja köszön vissza? Dehogyis. 2006 óta két olyan tüntetés volt, amely egyáltalán összehasonlításra érdemes az akkor történt eseményekkel: az internetadó elleni tüntetés, amely az emberek pénztárcáját befolyásolta, és az úgynevezett rabszolgatörvény elleni tüntetés, amely meglepő módon szintén az emberek pénztárcáját befolyásolta.
Az imént leírtak alapján tehát a magyarok kétféle okból tesznek bármit is, ami messziről demokratikus jogaik gyakorlásának tűnik: azért, mert a pénzüknél akarnak lenni, vagy azért, mert nyilvános áldozati szerepre vágynak – illetve ezek valamilyen mértékű kombinációja.
Számomra a jelenlegi tanártüntetések azért figyelemre méltóak, mert bár a tüntető pedagógusok fő motivációja szintén a pénz, ez egyrészt mégsem pusztán kispolgári dacból fakad, másrészt pedig, lássuk be, több vesztenivalójuk van, mint amekkora esélyük arra, hogy követeléseik teljesüljenek. Ezek a tanárok azért gyakorolják demokratikus jogaikat, mert tudják, így helyes, mert tudják, egy polgár ezt tenné. Mert azok, akiket nap mint nap példaként állítanak a diákok elé: Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Ady, Márai – ugyanezt tennék. A magyar munkaerőpiac nem kedvez a pályakezdőknek, nem kedvez azonban a középkorú vagy idősebb pályaelhagyóknak sem. A tanárok, akik az utcákon tüntetnek, pontosan tisztában vannak azzal, hogy ott vannak mögöttük az életet elkezdeni képtelen fiatalok, és ott vannak utánuk a létminimum alatt nyomorgó kisnyugdíjasok, kiknek helyzete még az övékénél is rosszabb. Fizetésük nem jelentős, mégis, aki az elmúlt 100 év toronymagasan legnagyobb válságában az állam fenyegető leveleire fittyet hányva akár csak néhány hónapra is munkanélküliséget kockáztat, és lemond akár havi 200 000 forintról pusztán azért, hogy demokratikus jogait gyakorolja, az bizony polgár, méghozzá csupa nagybetűvel.
Sajnos, mint az elmúlt évtizedben minden tüntetésnek, ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja. Azoknak a pedagógusoknak, akik kiállnak az utcára tüntetni, országos viszonylatban gyakorlatilag mérhetetlen a száma, és még az ellenzéki fellegvárban, Budapesten is alacsonyabb a tüntetők száma, mint lehetne. Azoknak pedig, akik (az Orbán-kormány által már régóta tűzzel-vassal irtott és csorbított) sztrájkjogukat is következetesen gyakorolják, még alacsonyabb a száma. Félő, hogy a számok elmaradásának a félelem csak a másodlagos oka. A rendszerhű, esetleg még csak nem is szemellenzős, egyszerűen csak áprilisban a Fidesz–KDNP-re voksoló tanárok hoztak egy irracionális döntést, amely csak két opciót kínált számukra: a hangos tiltakozást és önnön meghasonlásukat, illetve a csendes tűrést és szenvedést. Ez az a réteg, amelyre most szemünket kell vetnünk! Ők azok, akiken múlik, hogy a magyar polgárság az identitáshamisítás süllyesztőjében eltűnik, vagy újjászületik és felemelkedik.
A szerző szociológus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)