1992-ben, október 23. és 25. között Csehszlovákia mintegy 40 kilométeres szakaszon, a saját területén korábban kialakított mesterséges betonmederbe terelte az addig az országhatárt jelentő Dunát, hogy a Bősnél megépített vízerőművel áramot termeljen. Az eredeti Duna-mederbe a mindenkori vízhozamnak csak a töredékét bocsájtották, így azóta az érintett szakaszon a hajózás is a mesterséges csatornában történik. A Duna medrében a vízszint napokon belül több métert süllyedt, a területen található szigetközi és csallóközi mellékágrendszerek folyószakaszainak 70 százaléka teljesen kiszáradt.
Az eltelt 30 évben a bős–nagymarosi erőműrendszer néven elhíresült konfliktust sem jogi, sem környezetvédelmi szempontból nem tudták rendezni. A részleges rehabilitáció költségei óriásiak.
A Pozsony alatti Duna-szakaszra építendő erőműrendszer ötletét a II. világháborút követően kezdték műszakilag kidolgozni. A terv politikai felkarolását különböző célok motiválták. A legmeghatározóbb az volt, hogy a Szovjetunió a hidegháború éveiben minél nyugatabbra akarta tolni vízi flottáját a Dunán, emiatt szorgalmazta a Pozsony alatti Duna-szakasz hatalmas tóvá történő felduzzasztását. Csehszlovákia a szovjet elvárásokat kihasználva csak olyan tervet fogadott el, amelyben saját területére terelheti el a határfolyót, a Dunát. Az 1970-es években a magyar politikusok a külön utat célozgató magyar gazdaság szovjet és csehszlovák ellenzőit próbálták kárpótolni ezzel a Magyarország számára előnytelen – már a Rákosi-korszak legfelsőbb vezetői által is gazdaságtalannak tartott – építkezéssel.
Vízügyi szakemberek által régóta tanított tény, hogy vízi erőművet a hegyvidéki folyók nagy esésű szakaszaira érdemes telepíteni. A trianoni békediktátum megfosztotta Magyarországot a magas hegyeitől és az energiatermelés szempontjából hasznosítható folyószakaszoktól.
A mai Magyarország területe gyakorlatilag alkalmatlan gazdaságosan üzemelő vízi erőművek építésére,
és ezen a természetföldrajzi tényen csak a Szovjetuniónak az 1950-es évekbeli grandiózus természetátalakító munkálatai változtattak. A Dunára és a Tiszára építendő erőművek tervét a vízépítők a sztálinizmust meglovagolva tudták elfogadtatni. Hazánkban a Duna síkvidéki folyó, kis eséssel. Emiatt terveztek egy úgynevezett felvízcsatornás erőművet, hogy a folyót több 10 kilométeren keresztül egy mesterséges csatornában vezetik csaknem vízszintesen, majd ahol visszavezetik az eredeti mederbe, az ott kialakult jelentősebb szintkülönbséget kihasználva termelik az áramot. A bősi erőműnél 21 méteres szintkülönbséget tudtak így elérni.
A bős–nagymarosi erőműrendszer eredeti, közös magyar–csehszlovák terve két erőművet és a hozzá tartozó duzzasztókat irányzott elő a Duna-kanyarban és a Győr feletti Szigetköz térségében, egymástól mintegy 150 km-re. Szigetköznél a duzzasztót és az áramot termelő erőművet kettéválasztották. Szigetköz legfelső részén, magyar területen, Dunakilitinél épült a duzzasztómű, felette egy nagy kiterjedésű, több mint 200 millió köbméteres, Pozsonyig terjedő tározót alakítottak ki. A tározóból a Dunát egy új, mesterséges betonmederbe terelték, hogy a folyó Szigetköz és Csallóköz mellékágrendszereit elkerülve, mintegy 30 kilométeren keresztül a szlovák oldalon folyjon, és a Bősnél felépített erőmű áramfejlesztő turbináit elhagyva csak Szapnál térjen vissza az eredeti mederbe. A betonmedret úgy tervezték, hogy az elvágjon 3 csallóközi, magyarok lakta települést a környezetétől.
150 kilométerrel lejjebb, Nagymarosnál, a Duna-kanyarban a duzzasztót egybe akarták építeni az erőművel. Ennek az alsó duzzasztónak a tározója a méterekkel megmagasított, kibetonozott és leszigetelt Duna-meder lett volna, melynek hossza mintegy 100 km, azaz ez a tározó a tervek szerint csaknem Győrig terjedne. A tározó vízszintje a Duna-kanyar fölött a házak magasságát is meghaladta volna.
A Dunára épülő erőműkomplexum tervezése az 50-es évek közepétől felgyorsult. Az erőmű létesítményeiről az első megállapodást 1958-ban írták alá, de amíg 1977-ben megszületett a magyar–csehszlovák államközi szerződés, addig itthon magas szinten többször felvetődött, hogy a beruházás túlzottan megterheli a nemzetgazdaságot, környezeti károkat okoz, és elsősorban más országok érdekeit szolgálja.
A szerződés felülvizsgálatát az MSZMP Politikai Bizottsága már 1981-ben elrendelte, és javasolta az építkezések elhalasztását. 1983-ban az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács megállapította, hogy az erőműrendszer terve nem számol az ökológiai hatásokkal. Ugyanebben az évben
az MTA nem publikus állásfoglalása szerint az erőműrendszer tervei nemcsak ökológiai, hanem gazdasági és energetikai szempontból sem támaszthatók alá.
A 80-as évek közepétől Magyarországon egyre erőteljesebbé vált a mű ellenzőinek hangja, akik a 80-as évek végén tömegeket mozgósítottak tüntetéseiken. Ennek ellenére az építkezést folytatták, sőt több ízben fel is gyorsították. Ebben sajnos 1986-tól az osztrák építőipari cégek és a munkálatokra garanciát vállaló osztrák kormány is segítségére volt a magyar pártvezetésnek és a vízügyi lobbinak. A nagy méretű társadalmi tiltakozás hatására a magyar kormány 1989 májusában leállította a nagymarosi erőmű építési munkálatait. Majd júliusban a dunakiliti építkezést felfüggesztette, októberben pedig az országgyűlés határozott a nagymarosi vízlépcső elhagyásáról. 1991-ben Szlovákia elkezdte az előkészületeket, hogy a dunakiliti duzzasztómű üzembe helyezése nélkül is megvalósítsa a Duna elterelését, az úgynevezett „C” variánssal, míg a magyar fél az 1977-es államközi szerződés közös megszüntetését kezdeményezte. A magyar kormány 1992 májusában felmondta az államközi szerződést, hivatkozva a térségben élők érdekeire, a több millió ember szükségletét kielégítő, Szigetköz alatti ivóvízkincs védelmére, és a várható súlyos ökológiai, természetvédelmi károkra. Szlovákia 1992. október 23-án megkezdte a Duna egyoldalú elterelését, ami az elmúlt évtizedek legjelentősebb és hosszan kiható környezetpusztítását eredményezte.
A Duna elterelése, Szigetköz kiszáradása egész Magyarországot megdöbbentette, de már akkor is és azóta is élesen eltérnek a vélemények arról, ki tekinthető felelősnek Csehszlovákia jogsértő lépéséért. A mindvégig az erőműrendszer felépítéséért és üzembe helyezéséért küszködő vízépítő lobbi, a károkat leginkább megszenvedő, elkeseredett helyiek többsége, a szakértelemben nem mindig jeleskedő média leginkább az 1990-es évek elejétől nagy befolyással bíró környezetvédők egy részét hibáztatta és hibáztatja ma is. Ennek oka, hogy a nagymarosi erőmű építésének megakadályozásában fő szerepet játszó Duna-mozgalom meghatározó tagjai és kormányzati tanácsadói az 1991-ben elkezdett egyoldalú szlovák építkezést „papírtigrisnek” nevezték, mondván, hogy Szlovákia csak látszatmunkálatokat folytat, és sem pénzügyi fedezete, sem műszaki kapacitása nincs az építkezés befejezésére. A Duna egyoldalú elterelését nem csak az építmények gyenge állaga miatt tartották elképzelhetetlennek, hanem azért is, mert a Duna határfolyó, így annak elterelése a békeszerződések megsértését jelentette volna. A tények megcáfolhatatlanok, a Dunát féltő, akkori szakértők súlyosan tévedtek: a „papírtigris” nagyon is valóságosnak bizonyult, a nemzetközi jog pedig nem sokat törődött a békeszerződések megsértésével vagy a környezeti károkkal.
Közvetlenül a Duna elterelése előtt az Európai Közösség próbált közvetíteni Magyarország és Csehszlovákia között. Sikertelenül, a Csehszlovák fél, majd jogutódja, Szlovákia semmilyen általa elfogadott megállapodást nem tartott be. 1993-ban a két fél közösen a hágai nemzetközi bírósághoz fordult. Szlovákia azt remélte, hogy a bíróság kötelezi Magyarországot, hogy megépítse a nagymarosi duzzasztót és erőművet, míg Magyarország abban bízott, hogy a kirívó környezeti kár, valamint a párizsi békeszerződés megsértése miatt Szlovákiát kötelezik arra, hogy az eredeti mederbe terelje vissza a Dunát.
Az 1997-ben meghozott hágai per döntése egyik félnek sem kedvezett, és gyakorlatilag helybenhagyta a meglévő állapotot: ítéletében kimondta, hogy amit nem építettek meg, azt nem kell megépíteni, de a meglévő építmények tovább üzemelhetnek, és a felek állapodjanak meg az erőmű működtetéséről és a környezeti károk mérsékléséről.
Szigetköz kiszáradása és különösen a hágai per semmit nem mondó ítélete után sokan úgy vélték – és sajnos ma is tévesen ezt hiszik –, hogy jobb lett volna valamilyen kompromisszumos megoldással elejét venni a Duna egyoldalú, csehszlovák elterelésének. Magyarán jobb lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően Magyarország Szlovákiával közösen tereli el a Dunát Dunakilitinél (csak igazából az nem érthető, mi lett volna ebben a kompromisszum?!). E vélemény hívői szerint ez esetben a magyar területen lévő dunakiliti duzzasztóból annyi vizet engedhetnénk a Duna-mederbe és Szigetközbe, amennyit csak akarnánk. Elképzelhető ez? Biztosan mondható, hogy nem! Ha magyar részvétellel terelik el a Dunát az eredeti tervben szereplő Dunakilitinél, akkor nagyobbak lennének a környezeti károk, nagyobb területű ártér, több mellékág esett volna a tározóépítés áldozatául, és emellett a későbbiekben nem lett volna jogi alapunk több vizet követelni. Jól hangzó, de hamis vízügyi blöff, hogy akkor Dunakilitinél kezünkben lenne a víz „kulcsa”, azaz annyi vizet engednénk az Öreg-Dunába, amennyi jólesne. Ugyanis ha egyoldalúan több vizet engednénk a Dunába az egyezményekben leírtaknál, akkor szerződést szegnénk, ami ellen Szlovákia bírósághoz fordulhatna, sőt végső esetben ugyan úgy elterelhetné a Dunát Dunacsúny felett, mint azt 1992-ben tette, vagy legalábbis zsarolhatná vele a magyar kormányt. Ha az Antall-kormány nem bontotta volna fel a vízlépcsőszerződést, és magyar részvétellel tereltük volna el a Dunát, a nagymarosi erőművet is meg kellett volna építenünk, amely duzzasztóról lezúduló víz turbulens áramlása tönkretette volna a mederágyat az alvízi szakaszon, elpusztítva ezzel a szentendrei sziget ivóvízbázisát, amely Budapestet látja el ivóvízzel. A nagymarosi duzzasztó 9 méteres duzzasztási szintje miatt meg kellett volna emelni 120 km hosszúságban az árvízvédelmi töltéseket felfelé. A felduzzasztott víz alá került volna több sziget, víz alá kerültek volna és elpusztultak volna az ártéri ligeterdők.
A bős–nagymarosi erőműrendszer ügyében 1992-ben csak rossz és még rosszabb között lehetett választani, és 30 év távlatából, a megváltozott nemzetközi környezetvédelmi normákat tekintve is bizton állítható, hogy az akkori kormányzat a kisebbik rosszat választotta.
Joggal vethető viszont az akkori kormányzati szakértők szemére, hogy nem túl sok előrelátásról tettek tanúságot, és félretájékoztatásukkal („papírtigris”) a csehszlovák fél kezére játszottak, mert a tévesen informált magyar kormányzat nem kezdte el időben a nemzetközi tiltakozást és lehetséges jogi fellépéseket. De az is szemére vethető az Antall kormánynak és tanácsadóinak, hogy az elterelés nyilvánvaló előkészületeit látva nem vonták katonai felügyelet alá a helyi vízügyi igazgatóságot, így az az elterelés alatt végig együttműködött a szlovák vízügyesekkel, többek közt a folyó betöltéséhez használt 1 köbméteres betonkockák jelentős részét magyar területről szállították az eltereléshez. Emellett a nemzetközi jogot sértő folyóelterelés miatt hajózási zárlatot is elrendelhetett volna az akkori kormányzat, nyomatékosítva ezzel az eltökéltségét.
Nem sokkal a hágai per ítélete után a Horn-kormány titkos tárgyalásokat folytatott Szlovákiával, hogy Magyarország mégis megépítse azt, amire a hágai per döntése nem kötelezte: a dunakanyari duzzasztót és erőművet. A kiszivárgott szerződéstervezet olyan nagy felháborodást okozott, hogy a Horn-kormány akkori koalíciós partnere kihátrált a paktum támogatásából, míg a Duna Charta az 1998. februári nagyszabású tüntetésén a rendszerváltást követő legnagyobb tömeg vonult ki az utcára. A közelgő választásokon a Fidesz került hatalomra, amely ragaszkodva a rendszerváltás egyik pillérének számító vízlépcső-ellenességhez, elvetette bárminemű duzzasztó építését a Dunán.
Az elkövetkező csaknem 2 évtizedben kisebb intenzitással és szakaszosan, nem túl sok eredményt felmutató szakértői tárgyalások folytak Szlovákiával, miközben a szigetközi mellékágrendszer vízpótlását a Dunára épített fenékküszöb és a mellékágrendszerbe épített számtalan bukó, szűkítő segítségével az Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság egy 2015 nyarán kiadott közleménye szerint hosszú távon megoldotta. Emiatt is okozott a környezetvédők között felháborodást, amikor
2015 őszén egy belső levelezés nyilvánosságra hozatalakor kiderült, hogy az Igazságügyi Minisztérium részéről Baranyai Gábor miniszteri biztos nem publikus tárgyalásokat folytat szlovák szervekkel, hogy a két ország közt régóta húzódó konfliktust lezárják.
A felháborodást egyrészt a nyilvánosságra került dokumentumban található célok okozták (pl.: „a kérdéskört a lehető legkisebb nyilvánosság mellett kell lezárni”, „céljuk a status quóhoz minél közelebb álló megoldás kidolgozása”), valamint hogy a később kiszivárgott előzetes műszaki tervek alapján az körvonalazódott, hogy a megállapodás keretében Szigetköz térségében az ökológiai rehabilitációra és a fenntarthatóságra hivatkozva, 4 keresztgát építésével létrehoznák a Duna legsűrűbben duzzasztott szakaszát, úgy, hogy a szlovák fél érdemben nem juttatna lényegesen több vizet a Duna medrébe. Baranyai Gábornak végül nem sikerült javaslatát kormányzati szinten elfogadtatni, 2020-ban megvált a feladatkörétől, és uniós tisztségviselőként Brüsszelbe távozott.
30 év távlatából már jól látszódnak az okok, amelyek miatt a rendszerváltás környékén a tömegek a bős–nagymarosi erőműrendszer ellen mentek az utcára tüntetni: a megépült dunacsúnyi–bősi erőműrendszer kárairól ma is jelen időben beszélhetünk. A Duna elterelése után kiszáradt Szigetköz mellékágrendszerébe a károk elfedéséhez – elfedéséhez, és nem megszüntetéséhez – eddig mintegy 20 szűkítőt és bukógátat építettek, számolatlan öntve a pénzt 30 éven át a rehabilitációra. A szigetközi Öreg-Duna vízszintje több métert süllyedt le. Hogy ezen a 40 km-es szakaszon a károkat enyhíteni tudják, rövid távon 4, hosszú távon 8 (!) komplex keresztgát építésére tettek javaslatot. Ennek költségét csak becsülni tudjuk, biztos, hogy több tízmilliárd forintra rúgna. Bősről az alvízcsatornának Dunába ömlő vize olyan medereróziót, medersüllyedést okozott még a Mosoni-Duna torkolatánál is, hogy abból – mint a helyiek mondták – „kicsúszott” a víz a Dunába, és ezért a Mosoni-Duna torkolatára záróművet, egy újabb duzzasztót építettek 30 milliárdért. A dunacsúnyi tározó jelentősen feltöltődött, akárcsak a Duna vizét a turbinákra vezető felvízcsatorna, amely megoldhatatlan problémát okoz. Hasonló feltöltődést láthatunk a Dunakilitinél meglévő, nem üzemelő duzzasztó és a fenékküszöb fölött is. A víz teszi a dolgát, előre megjósolható, hogy a tározó sorsa hasonló lesz, mint ami a Tisza-tónál bekövetkezett, ami már nagyrészt elmocsarasodott, és nem tudja betölteni a víztározó funkcióját, mint ahogy már a dunacsúnyi tározó sem képes erre. Hogy a terület alatt elhelyezkedő hatalmas, Európa egyik legjelentősebb édesvízkészletének mi lesz a sorsa, arra optimista jóslatot nehéz lenne adni.
A szerző a Duna Charta elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A bősi erőmű építése 1992. szeptember 9-én. Fotó: Matusz Károly / MTI)