Egyre többször tapasztaltuk meg az elmúlt hetekben, hogy az energiaárak nemcsak felfelé képesek kúszni, hanem lefelé is csúszhatnak. Az európai gázár június közepe óta először esett megawattóránkénti 100 euró alá, miközben az augusztusi csúcs ennek több mint háromszorosát tette ki. Most viszont az egyórás határidős gázár negatív értéket vett fel, de rövid időre nulla közelébe zuhantak a gázárak Amerikában, Texasban is – mindkét esetben az történt, hogy a kitermelés felfutása túlterhelte az infrastruktúrát és a tárolókat. Fizikailag tehát nem tudták elhelyezni az azonnal leszállítandó gázt.
Persze kérdés a 100 euró körüli ár tartóssága. Ez azonban főként jövő tavasszal az új betárazási időszak kezdetén derülhet ki.
Nemcsak az energiaárak mutathatnak jelenleg csökkenést, de a gazdaság, a fogyasztás is lassul. Ennek következtében 2023 végére a hazai infláció is egy számjegyűre zsugorodhat. Az energiaárat az inflációval összekapcsolja és az árcsökkenés irányába mutat egy eddig kevesek által vizsgált jelenség is, ami az energiadíj-felárak megjelenése a cégek árképzésében –, ami első hallásra riasztóan cseng, valójában épp az árcsökkentéseknek ágyaz meg.
Az idei évben egyre több külföldi vállalat kezdte bevezetni az úgynevezett energia- vagy áramdíjfelárat (hozzájárulást). A hazai sajtó is beszámolt róla, hogy a német Schleswig–Holstein szállodáinak egy része, vagy éppen a Hotel Bareiss Baden-Württembergben energiadíjat kér, utóbbinál ez kilenc eurót jelent vendégenként és éjszakánként. A bajor Hotel Krone-Postnál öteurós a felár minden személyre és éjszakára, egy svájci szállodalánc pedig 3-5 százalékos extra díjat számol fel. Van olyan német étterem, ahol vendégenként 1,5 eurós energiafelárat szednek be.
Természetesen nem csak a turizmus-vendéglátás érintett: a SeaLand konténerszállító, a Borealis, a LyondellBasell, a Solenis és a Kemira vegyipari, a Dicalite nyersanyagipari, a FedEx, a Danske Fragtmænd Express, a Lineas, a Gebrüder Weiss és a Metrans szállítmányozási-logisztikai, a Clayton Glass üvegipari, a Granite építőipari vagy a Lecta papíripari cégek is energia- vagy üzemanyagdíjakat vezettek be, és a sort hosszan folytathatnánk.
Őszre Magyarországon is érzékelhetővé vált ez a trend, itt a sajtóban a Kübecker Manufaktur 550 forintos áramdíjfelára jelent meg. A McDonald's 80 forintos elviteli felárat, díjat vezetett be, mivel az ahhoz szükséges csomagolóanyagok (többnyire papír) költsége is növekedett.
Ez a módszer egyfajta transzparens felbontása az árképzésnek, annak érdekében, hogy a gyorsan és jelentősen változó költségelem követhetővé váljon. Arról van szó, hogy a cégek a számláikon elkülönítik a rendkívüli energianövekményből származó váratlan költségnövekedést fedezni kívánó „energiadíj-felárat”, amit így külön tételként láthat a vásárló. Konkrét összegben, százalékban, állandó vagy változó mértékben, országok, rendelésnagyság vagy más kritérium szerint differenciálva, naponta vagy épp negyedévente változtatva, sok esetben tőzsdei vagy más nyilvános adatforrás energiaáraihoz kapcsolva állapítják meg ezt a rendkívüli díjat. A tapasztalatok szerint többnyire a nyersanyagokhoz erősen kötődő, energiaintenzív tevékenységekben vezetnek be felárakat (vegyipar, fémipar, üveggyártás, szállítás, vagy éppen az élelmiszeripar).
Az energiadíj-felár bevezetése sokkal etikusabb és transzparensebb, mint a zsugorfláció (shrinkflation) alkalmazása. A zsugorfláció vagy „legrammozás” során az ár kevésbé, vagy nem is emelkedik, viszont a termék nagysága csökken. Alig észrevehető módon eltűnik néhány gramm a joghurtból, kevesebb szalámi kerül a kiszerelésbe, vagy kisebb a rántott hús az étteremben, a minőség rontásáról nem is beszélve. Az energiadíj-felár alkalmazása ezzel szemben teljesen transzparens, indokolható és követhető, és nem csak sugallja, hanem ténylegesen átmeneti tétel a boltokban. Az energiadíj-felár bevezetése inflációs szempontból tehát csak részben áremelés. Ezzel a cégek nem a „rendes” árat növelik. A felárral az energiaár nem gyűrűzik be tartósan költségként a fogyasztói árba – illetve nem marad ott, miután az energiasokk eltűnt. A felárat ugyanis rugalmasan lehet módosítani, illetve eltörölni.
Ezáltal az energiadíj-felár jelzi a társadalom számára, hogy az áremelkedés egy nagy része valóban csak átmeneti és az átláthatóan elkülönül a békeidős árszínvonaltól, tehát reményt kaphatunk egy hirtelen, gyors árcsökkentésre, az árragadósság enyhítésére.
A cégek árazása is bizonyítja az energiadíj-feláron keresztül, hogy az árszínvonal növekedése mögött valóban a szankciós energiaválság és a szankciós infláció áll, ami ugyanúgy átmeneti és letörhető, mint az energiadíj-felár – hiszen ugyanarról a jelenségről beszélünk.
Az energiadíj-felárak rendszere társadalmilag is optimális abban az értelemben, hogy amint az az áfaváltozások kutatásából látszik, egy áfanövelés az árakban általában azonnal és teljes mértékben megjelenik, az áfacsökkentés viszont nem, vagy csak részben és késve – már ha egyáltalán a cégek átadják a fogyasztónak a csökkenés egy részét. Ez egy aszimmetrikus árhatás, ami az energiaválságban is működhet: ha a cégek azt tapasztalják, hogy emelt áron, az energiaválság után is lesz kereslet a termékükre, akkor az áraikat nem csökkentik vissza és bizonyos időtávon extra jövedelemre tesznek szert. A külön kimutatott energiadíj-felár ebből a szempontból „tisztességesebb” gyakorlatnak tekinthető, hiszen ott a vállalat implicit ígéretet tesz arra, hogy nemcsak az energiaárak emelkedését, hanem a csökkenését is teljes egészében megjeleníti áraiban. Ez pedig egy mikrogazdasági (árazási, árcsökkentési) mechanizmus a jelenlegi makrogazdasági (inflációs) nyomás mögött.
Az energiadíj-felár célja tehát a cégek részéről a kiszámíthatóság növelése a piaci káoszhelyzetben. És mivel az értékláncok szereplői számára világossá teszi az árakban az energia összetevőjének súlyát, így a viselkedésüket és várakozásaikat is alakíthatja. Ezáltal „megolajozhatja” az értékláncot, hogy azon könnyebben és gyorsabban fusson végig egy, az elmúlt napokban tapasztalható energiaár-csökkenés.
A magyar családok megélhetését biztosító vállalkozások arra kényszerülhetnek, hogy a megugró energiaköltségük egy részét energiadíj-felárként terheljék tovább, ami természetesen rossz hír.
Ezért azonban alapvetően nem a vállalatokat érdemes felelőssé tenni, hiszen ezzel csak a ránk erőltetett és elhibázott szankciók felárát igyekeznek kigazdálkodni a túlélés érdekében. Márpedig a családok és a munkahelyek megvédésének a vállalatok jelentik az elsődleges kulcsát. Előnyös viszont, ha a szankciós áremelési kényszer ellenére a cégeink úgy döntenek, hogy csak átmeneti, részleges áremelést hajtanak végre az energiadíj-felárak eszközével élve, várva a helyzet normalizálódását, a katonai és a gazdasági háború lezárását, ezzel nyitva hagyva a villámgyors árcsökkentés lehetőségét, illetve kinyilvánítva ennek szándékát. Számukra mindez azért is lehet kedvező, mert a gazdasági „túlkereslet” hamar eltűnhet a gazdaságból, a lefelé mutató árversenyben pedig versenyelőny lesz a gyorsaság, így az elsőként lépők szerezhetnek előnyt.
Az energiadíj-felár fogalma a gazdasági szereplők közötti mindennapi szolidaritási cselekvést ragadja meg. Egy arra vonatkozó kérést testesít meg, hogy akinek erre lehetősége van, átmenetileg vállaljon részt önhibáján kívül nehéz helyzetbe jutott partnere kisegítésében. És emlékeztethet arra is, hogy a Brüsszel–Washington tengely átgondolatlan szankciós háborúval terjesztette ki a háborút az európai, illetve magyar cégekre és családokra, szankciós felárral adóztatva azokat. Ezt a felárat ma is mindannyian fizetjük, valószínűleg addig, amíg tart a gazdasági háború, illetve amíg az európai érdekeket sértő szankciókkal súlyosbítják annak hatását.
A szerző közgazdász, az ötödik Orbán-kormány gazdaságfejlesztésért felelős tárca nélküli minisztere.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Index)