Februárban Oroszország lerohanta Ukrajnát. Akkor az volt valószínű, hogy a hírhedt orosz haderő néhány nap alatt villámháborúban foglalja el Kijevet, majd a Nyugat számára erőből diktál feltételeket. Nem így történt, és mindenki elkezdett találgatni: talán Moszkva elszámolta magát, vagy Putyin eleve hosszú háborút akart?
Ezt követően az Unió újabb szankciókat vetett ki, a nagy medve meg elkezdett Európa gázfüggőségével operálni, és a kérdés ismét megváltozott: ki rántja el hamarabb a kormányt? Aztán az ukrán csapatok váratlan és sikeres hadműveletekkel csaptak vissza, válaszul az oroszoknál nagyobb mozgósítást rendeltek el, amelynek hatásai még nem érzékelhetők. Összeomlott a putyini stratégia, vagy csak most jön a java?
Jelenleg pedig mindenki „Tél tábornokra” figyel, hiszen a meteorológusok szerint enyhébb tél várható, ami keresztülhúzhatja az orosz vezetés azon számításait, hogy a nagy hidegek felmelegítik a nyugati békevágyat. Röviden így foglalható össze, ami eddig történt, és az a helyzet, nagyon sok még a „ha”. Egyszerűen nem lehet megjósolni, mi lesz ennek a vége, talán csak annyit, hogy még nagyon sokára lesz. Sajnos.
Ami engem különösen zavar, hogy miközben mindenki fanyalog a békéért, senki sem akarja azt igazán azok közül, akiknek erre valódi ráhatásuk van.
Mintha mind az oroszoknak, mind az amerikaiaknak érdekében állna a harcok elhúzódása, Kína kaján örömmel figyelné az iszapbirkózást és a különféle országok haditechnikai lehetőségeit, Európa pedig a világpolitika szánalmas dzsentrije lett, aki a régmúlt nagy dicsőségének kutyabőrét még lóbálja fennhangon, eljár a bálokba, és szép ruhára költi utolsó fillérjeit, de igazából már se szava, se ereje.
Mind a mai napig nem világos, pontosan miért is robbant ki ez a háború, mi vezette Putyint erre a végzetes és elfogadhatatlan lépésre, de egy ilyen helyzetben általában jönni szokott valamelyik nagyhatalom ambiciózus vezetője, aki fellép egy konkrét tervvel, magára vállalja a közvetítést, ezzel pedig mind a saját hazájában, mind a világban nagy népszerűségre tesz szert. A béke iránti reményből saját politikai tőkét kovácsol, amiért odahaza újraválasztják, pályája végén pedig Nobel-békedíjat kap. Miért nincs most senki, aki ezt képes lenne megtenni?
Nyilván ettől még nem hallgatnának el azonnal a fegyverek, de legalább lenne valami tárgyalási alap. Cseppnyi remény. Miért nincs érdemi béketerv? Miért hallgat mindenki? A válasz szomorú: mert ahogy írtam, aki tudna, nem akar, aki meg akarna, nem tud vagy nem mer. És miért? Mert mindkét oldal olyannyira belegabalyodott a konfliktusba, hogy már nehéz lenne akár egy kicsit is hátralépnie, pedig egy valódi tárgyaláshoz éppen erre lenne szükség. Mit kellene tartalmaznia egy ilyen béketervnek? Szerintem minimum öt dolgot.
A háború legelején fellángolt kollektív oroszellenesség sehová sem vezet. Nyilván Putyin az orosz társdadalom talajából hajtott ki, de ettől még nem lehet teljes mértékben azonosítani vele. Ahogy a sikeres politikai manipulátorok, úgy ő is jól ismeri a néplelket, annak jó és sötét oldalát, amivel aztán rendre meg lehet nyerni a belső hatalmi játszmákat. (Elnézést a reklámért, de ha valakit érdekel a magyar helyzet ilyen szempontból, annak ajánlom a Második Reformkor Alapítvány első disputáján elmondott, a YouTube-ra feltöltött beszédemet.) Putyin azonban meggyőződésem szerint ezzel a háborúval megásta a saját politikai sírját is. Bár a szankciók valóban gyengék, a tél fordulhat keményebbre, és az orosz offenzíva is lehet újra sikeres, ezek csupán újabb taktikai fordulatot hozhatnak, de
a háborút az orosz elnök már a legelején elveszítette.
(Erről is írtam még március elején.) Ő már soha nem tud teljes értékű és tisztelt vezetőként odaülni a nemzetközi tárgyalóasztalokhoz. Egy háborús agresszor marad, akármi is történik. Számos család siratja a gyermekét, a gazdaság előbb-utóbb meghasal, az orosz embereket a világ nagy részén megvetés övezi majd, és ez mind-mind visszahull rá. A kremlinológia törvényei szerint pedig jön majd egy új vezető, aki a maga új rendszerét a régi, putyini korrekciójaként definiálja. A béketerv első pontja tehát így hangzik: Putyinnal nincs tárgyalás. Na, de ki meri vagy tudja ezt kimondani?
Ha a háború kitörésének mélyebb okaira is kíváncsi valaki, azt nem februárban kell keresnie, hanem jóval korábban. A Szovjetunió összeomlása után kialakuló világrendben Ukrajna olyan ütközőállamként jött létre, amellyel kapcsolatban fel sem vetődik a NATO- és az EU-tagság.
Mindenki számára világos volt, hogy egy rosszul szervezett, belső ellentmondásoktól gyötört és korrupt államról van szó, amelyre Moszkva a saját érdekszférájaként tekint. Ugyan a balti államok ilyetén integrációját is nehezen viselte Oroszország, de az akkor még nem volt elég erős, hogy ennek érdemben hangot adjon. Putyin megerősödésével viszont sejteni lehetett, Ukrajnát már nem hagyja szó nélkül. Egyrészt geopolitikai, másrészt gazdasági, harmadrészt etnikai (ottani orosz kisebbség) okokból. Az Egyesült Államok ennek ellenére az utóbbi évtizedben folyamatosan ott babrált, és szolgálati háborút vívott Kijevben az oroszokkal, ki tudja a maga emberét az ország élére ültetni.
Az érzékelhető, hogy Ukrajna népe a háború sokkja miatt szeretne a NATO és az EU tagja lenni, és ezt a vágyát fűti is a Nyugat, de az igazság az, hogy az ország több szempontból sem alkalmas a nyugati integrációra. Ezt pedig az ellene folyó háború igazságtalansága sem változtatja meg. Putyin pedig a végsőkig is elmegy majd ennek megakadályozásában. Ha a Nyugat mégis integrálná Kijevet, az pár megavállalatnak hatalmas biznisz lenne, de a közösség csak egy végzetes és állandó válsággócot adoptálna. Ukrajna státuszát nyilván rendezni kell, a szuverenitását pedig kellő erővel garantálni, de a béketerv második pontja így hangzik: Kijev sem az EU, sem a NATO tagja nem lehet. Na, de ki meri vagy tudja ezt kimondani?
Ennek a háborúnak van egy vitathatatlan alaptétele: Oroszország jogtalan háborút indított a szomszédos szuverén ország, Ukrajna ellen. Minden egyes négyzetméter, amelyet az oroszok elfoglalnak (most ez épp visszaszorulóban van, de a helyzet még változhat), visszajár Ukrajnának. Eközben a civil lakosságnak is számtalan szenvedést és pusztítást okozó hadműveletek körül már most elkezdtek körözni az újjáépítés békegalambnak álcázott keselyűi. Akik majd szeretnék eltakarítani a romokat, felhúzni egy új országot, hogy az orosz tankok helyett a saját bankjaikkal szállhassák meg Ukrajnát.
A béketerv harmadik pontja ezért így hangzik: Kijev szuverenitását helyre kell állítani. Oroszországnak ki kell vonulnia Ukrajna területéről, az újjáépítéskor pedig az ország számára előnytelen szerződéseket senki sem realizálhat. Na, de ki meri vagy tudja ezt kimondani?
Ukrajna jelene borzalmas, de a jövője sem tűnik fényesnek. Évtizedekre elegendő traumát szenvednek el ott az emberek, ezért nehéz elképzelni, hogy az ország területén élő számos kisebbség és az ukrán többség viszonya gyorsan rendeződne. Tekintve, hogy az a háború előtt sem volt felhőtlen, mert a mindenkori kijevi kormány – az EU és a Nyugat gyáva asszisztálása mellett – barbár kisebbségpolitikát folytatott. Különösen az ukrán–orosz viszony tűnik puskaporos hordónak. Ha a harcok végeztével valamilyen csoda folytán sikerülne is nyugalmat kialakítani, annak törékenysége mindkét oldalról folyamatosan kísértene, és fennállna a veszélye, hogy akár az ukrán, akár az orosz nacionalisták feltépik a sebeket. És ne felejtsük el a saját nyomorunkat sem!
Az Orbán-kormány baráti Oroszország-politikája most nagyon erősen beleég annak az ukrán társadalomnak az emlékezetébe, amely korábban sem ment a szomszédba egy kis magyarellenességért.
Fájó kimondani, de ha a háború véget ér, kárpátaljai testvéreink a poszttraumás ukrán düh céltábláivá válhatnak. Ahogy az Ukrajna területén élő oroszok is. A béketerv negyedik pontja ezért így hangzik: a régi soviniszta és jogtipró gyakorlat helyett az új Ukrajnának folyamatos nemzetközi ellenőrzés mellett kell biztosítania a kisebbségek jogait és biztonságát. Na, de ki meri vagy tudja ezt kimondani?
A szankciók körüli vita szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy azok hatékonysága és valódi szándéka a háború megállítására erőteljesen megkérdőjelezhető. Ennek oka lehet a hozzá nem értés, ez lenne a jobbik eset, és lehet a számítás, ez meg a rosszabbik. Mindenesetre, ha Moszkva a fenti pontok rá eső részét teljesítené, végre fel kellene hagyni ezzel az egésszel, és amennyiben lehet – nyilván ehhez Putyin távozása után kell egy új és partneri orosz vezetés is –, kialakítani egy olyan élhető EU–Oroszország-viszonyt, amely ugyan Washingtonnak nem tetszik majd, de ettől még nekünk, európaiaknak nagyon fontos lenne. És ez egyáltalán nem ellenkezik a kontinens gázfüggésének diverzifikálásával, amelyet valóban meg kell teremteni. De ettől még
meg kellene próbálni a jövőben élhető viszonyt kialakítani az oroszokkal is.
A béketerv ötödik pontja ezért így hangzik: Európa és Oroszország a kölcsönös tiszteletre, a békére és a gyümölcsöző gazdasági partnerségre építik együttműködésüket, ezért az EU felfüggeszti a szankciókat, Oroszország pedig garantálja Ukrajna szuverenitását, és elfogadja Európa energiafüggetlenségi törekvéseit. Na, de ki meri vagy tudja ezt kimondani?
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Emberek törmelékeken és megsemmisült orosz katonai járművek között egy utcán 2022. április 6-án Bucsában. Fotó: Chris McGrath / Getty Images)