Két ember ül egy asztal két oldalán, egymástól alig fél méterre, szemtől szemben, mindkettő a tenyerébe hajtja a fejét, aztán felváltva, negyedóránként megfognak egy-egy tízcentis fabábut, és tizenöt centivel odébb tolják. Ezt ismételgetik öt órán keresztül, a végén pedig az egyik gratulál a másiknak a győzelemhez, vagy éppen szenvtelenül megállapodnak a remiben: nem sikerült egyiküknek sem a másik fölé kerekedni.
Kívülről ennyi látszik egy professzionális sakkmérkőzésből.
Gondoltuk-e volna, hogy ennyire átlátható és egyszerű körülmények között zajló sportmérkőzések (lehetséges) elcsalásai és annak következményei megrengethetik a sportvilágot? Nem véletlenül nem sakkvilágot írtam, mert ezek a következmények az egész sportra vonatkoznak.
Semmi meglepő nincs abban, hogy az ezekben a hetekben a sakk világán messze túllépő történet a magyarokkal kezdődik – mi minden mérföldkőnél ott vagyunk.
1734. január 23-án egy III. Károly királytól – aki természetesen csak név- és sorszámrokona (van ilyen?) a Nagy-Britanniában nemrégiben trónra lépett Charlesnak – magyar nemesi címet kapó családban megszületett Wolfgangus Franciscus de Paula, az első magyar polihisztor. Az érdeklődő srácot – később tudós férfit – jószerivel minden érdekelte. Gőzgépet, nyomtatógépet szerkesztett, verseket írt, selyemgyárakat alapított, bácskai kormánybiztosként betelepítést szervezett, neki köszönhetjük a sok-sok magyar turista által is megcsodált schönbrunni szökőkutakat. Mégis leginkább arról a szerkezetről ismeri mindenki Kempelen Farkast, amelyet ő maga tulajdonképpen nem sokra tartott: a sakkozógépéről, amellyel kora legjobb sakkozóival is eredményesen szállt szembe. Bár rekonstruálni nem sikerült a masinát, nyilvánvaló, hogy valójában nem automata volt, hanem egy kis termetű ember bújt el benne – a Török –, és ő mozgatta a bábukat. Kempelen nem csalásra tervezte a gépét, hanem látványosságnak szánta, a német nyelvben mégis a getürkt (magyarul megtöröközött) szóval illetik a meghamisított dolgokat.
A sakk fejlődésével, globális sporttá válásával, a sztárok, a szponzorok, a mecénások (azaz a pénz) megjelenésével, majd pedig az internetes sakkplatformokkal és közvetítésekkel feltűntek a csalás egyre kifinomultabb lehetőségei és példái is.
A sportban – nem csak a sakkban – a csalások elleni küzdelem olyan, mint a hidegháborús fegyverkezési verseny volt.
Valaki kiötöl egy csalási formát, ennek létrehozzák a kiküszöbölési rendszerét, erre jön a kifinomultabb csalási verzió, amit megint elhárítanak, és így tovább és így tovább: mint a nukleáris ballisztikus rakéta, a nukleáris ballisztikus rakétát elhárító rakéta, a nukleáris ballisztikus rakétát elhárító rakétát elhárító rakéta…
A küzdelem örvénye talán leglátványosabban a dopping elleni harcban mutatkozik meg – a dopping is a csalás egyik formája –, az egyre bővülő doppinglista és a doppinghasználatot egyre pontosabban kimutató eljárások világosan mutatják ezt: milyen furcsa, hogy akár tíz év elteltével vesznek el még olimpiai aranyérmet is, pusztán azért, mert ma kimutatható az a dopping, ami egy évtizede még nem, a 2012-es londoni olimpiai bajnok orosz gátfutó Natalja Antyuhottal éppen most történt meg.
A sakkban persze kézenfekvő csalási forma, hogy humán segítséget vegyen igénybe valaki. Ennek egyik legemlékezetesebb példája a 2010-es sakkolimpia, ahol a francia férficsapat szövetségi kapitánya és egyik játékosa játszott össze: egy speciális kódot tanultak meg, a terem bizonyos pontjait betűkkel és számokkal azonosították, a kapitány pedig jelentőségteljesen azokra a helyekre állt a teremben, amelyeket dekódolva a játékos tudta, hogy a táblán hova kell lépnie. Lebuktak, eltiltották őket, a szövetségi kapitányt ráadásul egy életre.
A sakkszámítógépek megjelenése behozta a gépi, mesterséges segítséget. Meg kellett tehát oldani, hogy játszma közben a játékosok semmilyen gépi segítséget se vehessenek igénybe, ezért kell ma már a sakkterembe belépés előtt fémdetektorokon keresztülmenni, kamerák pásztázzák a játékosokat, civilbe öltözött bírók járják a mosdókat, méregetik a pihenőhelyiségbe kimenő, egyperces kávét hörpintő játékosokat.
Kis kitérő: a FIDE, a Nemzetközi Sakkszövetség egy ideje azon is dolgozik – amúgy szerintem feleslegesen –, hogy miképpen lehet a sakk szabályait úgy megváltoztatni, hogy látványosabb legyen a játék. El is készült egy csomag: a következő mondatokat főleg azoknak ajánlom, akik tudnak sakkozni. Ilyen javaslatok születtek: sorsolás alapján dőljön el, hogy fehér vagy fekete lépjen először a partiban. Ne lehessen sáncolni. Töröljék el az en-passant lépést. És ami a legizgalmasabb: miért van az, hogy a vezér (királynő) minden olyan lépést megtehet, amit a tisztjei és a gyalogjai, kivéve a lólépést? Léphessen huszárként is a vezér! Mondjuk úgy, hm: érdekes ötletek.
A járvány alatt a sakk szintet lépett. Az otthonukba zárt, versenyéhes sakkozókat egyre fejlettebb online versenyek szolgálták ki. A sakk jószerivel az egyetlen sport lett, amelynek a járvány alatt nem kevesebb, hanem több lehetősége lett, és mérföldeket lépett előre. Hiszen sakkozni gép ellen vagy élő partner ellen a neten minden további nélkül lehet. Igen ám, de ezekben a partikban hogy szűrhető ki, hogy nincs-e mellettem egy másik laptop, amelyen elemzem az állást és a lehetséges lépéseket?
Az online versenyeken előkerültek hát a webkamerák, ma már nem egynek, hanem kettőnek is állandóan láttatnia kell a játékost. És érkezett az új bíró is: a mesterséges intelligencia. Az MI vagy AI (artifical intelligence) folyamatosan elemzi a partikat – az online partikat és az élőben, egymással szemben ülő játékosok által vezetett játszmákat is. A versenyszervezők pedig abból az alapállásból indulnak ki, hogy
senki, tényleg SENKI nem tud tökéletesen játszani, arra csak a sakkszámítógépek képesek.
Újabb kitérő: amikor Garri Kaszparovot először megverte egy sakkszámítógép, így jellemezte: „Ez csak egy villámgyors idióta” – érzékeltetve, hogy a gép nem gondolkodik, pusztán olyan sebességgel számol, amire ember soha nem lesz képes, így találja meg a legjobb következő lépést. Azóta persze már ez sem igaz, hiszen MI-gépek nulláról tanulnak meg pár óra alatt sakkozni vagy gózni, ami még a sakknál is bonyolultabb játék, de ebbe már tényleg ne menjünk bele.
Vissza a mai MI-elemzésekhez. Ha a mesterséges intelligencia azt tapasztalja, hogy valaki egy parti során az elvárhatónál magasabb szinten játszik, azaz mindig vagy szinte mindig tökéleteset lép, akkor levonja a következtetést: ez a játékos biztosan csal valahogyan. És ezt, mármint az MI döntését mindenki, a legnagyobb játékosok is kénytelenek elfogadni, még ha néha óvnak is.
És itt jön a filozófiai kérdés. Tényleg arra akarjuk vinni a sportot, hogy emberek helyett gépek döntsenek annak eredményeiről? A tenisz sasszeme, a futballban és más csapatlabdajátékokban használt gólvonal-technológia vagy VAR persze már ebbe az irányba hat, de vannak merészebb dolgok is. Egy torna-, ritmikusgimnasztika-, műugrás- vagy műkorcsolya-gyakorlat pontosságát bizonyosan jobban tudja megítélni egy kamerarendszerrel összekötött számítógép, mint a humán bírók. És a képzelet innen határtalan.
Az amerikai sakknagymester, Hans Niemann és a norvég sakkvilágbajnok (sokak által már most minden idők legjobb sakkozójának tartott) Magnus Carlssen vitája arról, hogy csalt-e az amerikai sakkozó – a saját bevallása szerint régebben igen, de mostanában már nem –, és hogy miképp, nos, ez egy izgalmas és amúgy bizonyos részleteiben nem túl gusztusos csata. Arról nem is beszélve, hogy Niemann immár dollármilliókra perli Carlssent, szóval a tét nő. Azt pedig, hogy Niemann – vagy más – csalt-e, nem más állapítja meg – utólag –, mint számítógépes elemzés. Nincs szemtanú, nincs beismerés, nincs közvetlen bizonyíték – bitek trilliárdjai döntenek.
De a lényeg ma valójában nem Niemann és Carlssen vitája. A lényeg valójában a gép szerepe az emberiség legfontosabb és legszebb küzdelmeiben: a sportversenyeken.
Amikor másfél ezer éve valahol Indiában lejátszották az első, a maihoz hasonló sakkpartit, aligha hitték, hogy a világ legnagyobbra növekedő sporthálózatának első lépéseit teszik meg. Azt meg különösképpen nem, hogy a sakk egyszer majd felvet az egész sportot érintő filozófiai kérdéseket is. Akárhogy is gondolták: jó, hogy így lett.
A sakk a világ legszebb és legizgalmasabb stratégiai játéka. És mint az elmúlt hetek mutatják: nem csak a sakktábla mellett gondolkodtatja el az embereket.
2024-ben Magyarországon látjuk vendégül a sakkvilágot: mi rendezzük majd a sakkolimpiát. A fekete-fehér bábukkal játszott versenynek ez lesz a szlogenje: Sakk – színesebb, mint gondolnád. Soha nem volt igazabb ez a mondat, mint ma.
A szerző a Magyar Sakkszövetség elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Hans Niemann 2022. október 6-án. Fotó: Tim Vizer / AFP)