A kockázatok és bizonytalanságok időszakából átléptünk a válságok korszakába: energiaválság, klímaválság, szociális válság. A problémák jelentős része egy tőről fakad, a túlfokozott piacgazdaság és fogyasztói társadalom okozza őket. Az a turbókapitalista modell juttatott minket ide, amely minden emberi és természeti erőforrást túlhasznál, egyre több és több terméket és szolgáltatást akar előállítani és eladni. A folyamatos növekedés viszont nem lehetséges, régen túljutottunk a lehetőségeink határain, a jövőt éljük fel.
A civilizációnknak, a nyugati világnak és benne Magyarországnak olyan kihívásokkal kell szembenéznie, amelyeket csak összehangolt állami beavatkozásokkal lehet kezelni. Mi az állam szerepe, milyen felelősséggel tartozik irántunk, állampolgárok iránt? A Fidesz szerint az állam nem tartozik felelősséggel. Ezt üzenik nekünk a Szociális törvény módosításával.
Csak néhány adat a fideszes társadalompolitikáról: 2008 óta nem emelték a sokféle juttatás alapját jelentő öregségi nyugdíjminimumot és a családi pótlékot, egy kezdő pedagógus bére alig haladja meg a 200 ezer forintot, már közel 150 ezer ember vesztette el egészségbiztosítását. A szociális védelem társadalmi juttatásai a KSH adatai szerint a GDP százalékában 2010 előtt még bőven 20 százalék fölött voltak, 2021-re a becsült adat alig haladja meg a 17 százalékot. Ez a mutató nagyon széles körben foglalja össze a szociálpolitikai kiadásokat, amelyek a háztartásokra és egyénekre nehezedő terhek vállalásában segítenek.
Folyamatosan vonják ki tehát a pénzt az ellátásokból, nincsenek ágazati minisztériumok, nincs már „emberi erőforrások” minisztériuma sem, gyakorlatilag megszűnt hazánkban a szociálpolitika mint szakpolitikai törekvés.
Az Alaptörvényben is már csak annyi szerepel, hogy „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”, holott a korábbi alkotmány a szociális biztonságot állampolgári jogként nevesítette. Alapjogból tehát állami törekvés lett, és a Fidesz-kormány most még ezt az állami törekvést is elhagyná.
A Szociális törvény eddig a szociális biztonság feladatainak ellátására az önkormányzatokat és az államot jelölte meg. A javaslat szerint az elsődleges felelősség az egyéné, utána jönnek a hozzátartozók, majd az önkormányzat, aztán a karitatív szervezetek, és csak végül az állam.
Ez egyértelműen egy konzervatív szociálpolitikai szemléletet tükröz, a két világháború közötti ideológiát idézi. Ez a fajta szociálpolitika egy létező modell, de csak akkor tud működni, hogyha a megfelelő információk, az erőforrások és az eszközök megteremtik a lehetőségét annak, hogy a „felsőbb szint” akkor avatkozzon be, amikor az „alsóbb szint” kudarcot vall. Viszont itt egyértelműen arról van szó, hogy a források és eszközök nem lesznek jobbak, és nem lesznek könnyebben hozzáférhetőek, mint most. Az állam pedig ledobja a felelősséget, és átdobja alsóbb szintekre, helyi szintre. Csont nélkül, egy az egyben. A kormányoldal „szubszidiaritásra” hivatkozik, de ez annak a megcsúfolása.
Nevezzük nevén a dolgokat! Ez egyértelműen annak a neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikának a szerves eleme, amelyet a Fidesz megpróbál eltagadni, de valójában szisztematikusan kiépített az elmúlt 12 évben. A Szociális törvény módosításával pedig a Fidesz már nem csak felvillantotta, hanem közvetlenül az arcunkba tolja: nem érez semmilyen felelősséget az állampolgárai iránt.
Nincs felelősségvállalás, szolidaritás, igazságos újraelosztás. Van viszont politikailag szelektált eredeti tőkefelhalmozás, mindent és mindenkit piacosítani képes neoliberális társadalom- és gazdaságpolitika.
Nagyot tévedünk, ha azt gondoljuk, új keletű gondolat ez a Fidesztől. A miniszterelnök szinte bevallottan thatcherista gazdaság- és társadalompolitikát folytat. Egyik főtanácsadója és a jobboldal szellemi ideológusa, Tellér Gyula szerint a társadalom nem egy közösség, hanem egymással versengő individuumok halmaza.
A gondoskodási munkák egyénre terhelése számos, már alapvetően nehéz helyzetben lévő személyt veszélyeztet. Többek között az ún. szendvicsgeneráció tagjait, tehát azokat, akik egyszerre gondozzák idős hozzátartozóikat és saját gyermekeiket. Súlyosan hátrányosan érintheti az egyszülős családokat is: az egyedülálló szülőkre a gondoskodási kötelezettségek teljesítésével egyre nagyobb teher hárulhat. Az ingyen végzett informális gondozó munka mellett a formális gondozó-segítő munkák is alapvetően alulfizetettek, a dolgozók nagy része nő. A szociális ellátórendszer munkahelyeinek leépítésével sok nő kieshet a munkaerőpiacról (tekintve, hogy eddig is alulfizetett munkát végeztek, sérülékenyebb helyzetben vannak), kiszolgáltatottságuk tovább növekszik. A javaslat tehát a nőket kiemelten sújtja, aránytalan, megfizetetlen feladataikat még tovább növeli.
Az állami feladatok leépítése hosszú távon a szociális háló privatizálásához vezet, melynek következtében sokan kiesnek a rendszerből, az állam pedig teljesen magukra hagyja őket.
Ez a privatizáció elsősorban a társadalom legszegényebbeit érinti, az ő kiszolgáltatottságukat növeli legjobban. Hiszen amíg a szociális szféra kiterjedése csökkenti az egyenlőtlenségeket, a hátrányos helyzetű gyermekeket segíti az oktatásban, a rászoruló időseknek pedig ellátást biztosít, addig az egyénre terheléssel a következő üzenetet sugallja az állam: ha hátrányos helyzetbe születtél, akkor neked ott is kell maradnod.
Fülöp Attila államtitkár a Szociális törvény módosításáról a következőt mondta: „A kommunizmus öröksége volt még az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg, ez persze álságos és tarthatatlan volt.”
Fülöp Attilát a parlamentben szembesítettem azzal, hogy ez mennyire nem igaz. Egyrészt az emberi civilizáció története a gondoskodás fejlődésének története is. Az elmúlt kétszáz évben az állami gondoskodás megjelent, kiterjedt és általánossá vált. A szociális állampolgárságért folytatott küzdelem a nyugati világban a legsikeresebb, a jóléti államok a bölcsőtől a sírig tartó gondoskodást adnak, minden állampolgár számára minőségi szolgáltatásokat bármilyen élethelyzetben. Mindezt a skandináv államok valósítják meg leginkább.
Másrészt ne keverjük össze a dolgokat! A szocializmusban nem szociális problémákat akartak elsősorban megoldani, hanem hatalmi célokat szolgáltak azzal, hogy szociális ellátásokat adtak. Ezzel legitimálták a rendszer működését, pláne 1956 után, a ’60-as évektől. Ez nem szociálpolitika volt, hanem hatalmi politika.
Mi egy kapitalizmuskritikus párt vagyunk, szerintünk a piac és a verseny nem szolgáltat igazságot, éppen ezért mindkettőt szabályozni kell. Az államnak igenis feladata az, hogy gondoskodjon az állampolgárairól.
Igenis feladata, hogy olyan szociális ellátórendszert működtessen, amely megnyugtat minden egyes állampolgárt, hogy ha egyszer bajba kerül, ha esetleg nem tud gondoskodni magáról, akkor ott lesz az állam, és segít.
Azért fizetünk ugyanis adót, azért tartjuk fent az államot, hogy az állam szolgálja az állampolgárokat.
Ahhoz, hogy a közszolgáltatások működjenek, valóban adókat kell beszedni. Ehhez nem kevesebb, hanem több adót kellene beszedni. Mi azt gondoljuk, hogy a leggazdagabbaknak és a legnagyobb profitot termelő vállalatoknak a jelenleginél sokkal nagyobb részt kellene vállalnia a közterhekből.
A zöldpolitika célja, hogy jóllétet teremtsünk. A jóllét messze túlmutat az anyagi és vagyoni lehetőségeken. Kell hozzá zöld környezet, egészség, tanulási és fejlődési lehetőség, kreatív alkotómunka, szabadidő, és sok más mellett gondoskodás és szociális biztonság.
Azért, hogy tudjuk: ha bajba kerülünk, az állam segít, és nem hárítja ennek terheit ránk.
A szerző szociálpolitikus, az LMP országgyűlési képviselője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Képviselők esküt tesznek az Országgyűlés alakuló ülésén 2022. május 2-án. Fotó: Illyés Tibor / MTI)