A TV2-n parádézó Krausz Gábor valamiért meg van győződve arról, hogy én azért vettem a tollamra őt, mert egy sztárszakács, én meg épp most adom ki a Gonzó Szakácskönyvemet, aminek úgy kell a hírverés, mint egy falat kenyér, és ezt úgy szerzem meg, hogy látszólag valami egész másra hivatkozva ravaszul belé kötök, tudva, hogy ő egy hírneves séf, hátha így a rá méltán sugárzó érdeklődésnek legalább egy részét eltéríthetem és magamra terelhetem. Jelzem Krausz Gábornak, hogy eszembe nem jutott vele promóztatni a könyvemet – ezt ő hozta szóba. Nem kell összefüggést látni ott, ahol nincs. Nem török Krausz Gábor babérjaira: meghagyom neki a burzsuj pózolásának a külsőségeit – a Gonzó Szakácskönyvet kifejezetten a rá meg a kollégáira jellemző gasztronómiai pöffeszkedéssel szemben írtam, hogy a konfitálásukkal meg a szuvidálásukkal kiüresített kulturális teret a magam szerény eszközeivel legalább néhány médiapillanatra visszafoglaljam.
Krausz Gábor azt állítja, hogy nekem nincs is bajom vele meg a nyilatkozatainak a tartalmával, mindössze figyelmet akarok kikényszeríteni magamnak bármi áron, ezért kötekszem vele. Azt állítja, hogy akár tételesen cáfolhatná a „kirohanásaim” tartalmát, de nem teszi, mert aki őt meg a feleségét, Gabit ismeri, az pontosan tudja, hogy egy szavam sem igaz. De mi lesz azokkal, akik nem ismerik a Gábort meg a Gabit? Az ő kedvükért nem is érdemes reagálni egy kritikára? A sztárpárnak csakis a médiaelit szeretete és megbecsülése számít, hisz Magyarországon minden celebkarrier egyedül rajtuk áll vagy bukik.
Krausz Gáborban az én soraimat olvasva a rendszerváltás előtti sötét diktatúra évei idéződtek fel, „de hát a stílus maga az ember” – tette mindjárt hozzá. Nocsak, Gábor nem is olyan fogalmatlan, ha a konyhából a szalonba téved, simán leolvasta az Orbán-rendszer leghatékonyabban alkalmazott bírálatelhárító technikáját: a hatalom kritikusait kommunistázni kell. Mindegy, hogy annak a diskurzusnak, ami Krausz Gábor és köztem zajlik, semmi köze nincs a termelőeszközök kollektív tulajdonba vételéhez, se a tanácsállam kiépítéséhez,
Krausz Gábor fejében az írásom mégis a sötét diktatúra éveit idézte fel, melyek bizonyára mély nyomot hagytak benne, hisz a rendszerváltás évében már hétéves volt.
Szinte látom, amint a kis Gábor picikét félreteszi a Maci olvas című könyvet, hogy kézbe vegye a Népszabadság friss számát, melyben elolvassa a pártélet rovat főmunkatársa, Bencsik András elvtárs gyújtó hangú vezércikkét a béketábor jelentőségéről és a békeharc fontosságáról. Aligha csoda, hogy most, több mint három évtized múltán ilyen élesen belehasított Gáborba a felismerés, hogy az én stílusom neki ismerős, nem is akárhonnan: ez a bolsevik diktatúra retorikája – ugyan mi más volna?
Úgy tűnik, Krausz Gábor ezt a jeladást tanulta a gazdáitól: ezzel a komcsizással kérhet segítséget a nertársi bulvársajtótól – s a Ripost cikkének képében a felmentő csapás néhány óra múltán meg is érkezett azzal a nívós megfejtéssel, hogy én azért rúgok bele egy valódi séfbe, mert így keresem meg a kosztpénzre meg a karácsonyi ajándékokra valót, hiszen ha ezt nem tenném, a mondókám „a lőtéri kutyát sem érdekelné”. De ha ez így van, akkor miért ír rólam a Ripost? Nem én rendeltem bulvárcikket azzal a kattintásvadász címmel, hogy Erre biztos nem számított Puzsér Róbert, így reagált szavaira Krausz Gábor. Miért traktálja Ómolnár Miklós szerkesztősége a hazai nyilvánosságot a nevemmel meg a fotómmal, ha ilyen jól megértették, hogy én ebből a kétes hírnevemből termelek pénzt kosztra és karácsonyra, miközben a magyar emberek nem az én pofám látványára, hanem az igazi séfek és sztárok csillogására kíváncsiak? Úgy tűnik, egy lejárató szándékú cikkre mégiscsak jó vagyok a Ripost valamelyik betanított szakmunkásának, akinek a neve hiába érdekelné a lőtéri kutyát, ha ahhoz senkinek semmi köze nincs.
Krausz Gábor és Tóth Gabi olyannyira a piacról él, hogy amint terhelő vélemény éri őket a nyilvánosságban, a kormányzati bulvármédia siet a segítségükre. A Ripost cikke az alábbi kijelentéseket tette rám vonatkozóan. „Ütései persze ismét súlytalanok, de a sztárséf átlátott a szitán, és szentelt némi időt a válaszadásra. Tette ezt amolyan felebaráti és »kollegiális« jó szándékkal, hiszen érzi ő is, hogy Robinak el kell adnia pár könyvet, ha továbbra is élni és suttyóskodni akar. Gáborban él még a szeretet, és persze ha már egy erdőnyi fát kivágtak azért, hogy Puzsér-recepteket nyomtassanak rájuk, hát ne legyen hiábavaló a pusztulásuk.”
Különös pillanat: mikor fájtak utoljára a kivágott fák a kormányzati revolvermédiának? Úgy tűnik, nem is olyan nehéz megszerettetni a fákat a bulvártrollokkal – elég kivágni párat, papírt gyártani belőlük, és az én könyvemet arra nyomtatni. Bizonyára több haszna lett volna a fák pusztulásának, ha azokra Ómolnár Miklós és bukott értelmiségiekből álló névtelen osztaga a Ripostot nyomtathatta volna olyan minőségű véleményekkel, mint hogy „Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?”, meg olyan színvonalú tudósításokkal, mint hogy „Bomlanak a telt nők a taxisofőr Alekoszért”. Íme a kulturális parnasszus, amelyről a bulvár nyilvánosságát diktáló hatalom a neki kedves közszereplők megítélése felett őrködik. Hiába mutogat Krausz Gábor az albérletére meg a hiteligénylésére, ha szorult helyzetében mindjárt a kormányzat sajtószervei mozdulnak meg, hogy a renoméját megvédelmezzék.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Krausz Gábor. Fotó: TV2)