A hazai sajtó egy része is eleve úgy tálalta a hírt, hogy orosz rakétát lőttek Lengyelországra, amiről később kiderült, hogy orosz gyártmányú rakéta ugyan, de minden bizonnyal ukrán részről lőhették ki. Nem árt előbb ellenőrizni egy-egy hírt, főleg háborúban. Hogy tévedés volt, tragikus baleset, vagy NATO-eszkaláció kiprovokálása lehetett a cél, azt persze lehetetlen egyértelműen megállapítani. Szerencsére a hivatalos lengyel és amerikai reakció is sokkal óvatosabb volt.

Ennek a cikknek azonban legkevésbé sem tárgya annak megállapítása, hogy ki és milyen megfontolásból lőhette ki a rakétát, sem az, hogy kinek lehet igaza ebben a konfliktusban. Az egyszerűség kedvéért tegyük félre mindezeket a szempontokat, és fogadjuk el a nyugati tábor hivatalos álláspontját az ukrán háborúval kapcsolatban, miszerint egyértelműen és egyoldalúan Putyint terheli a háború kirobbantásáért a felelősség. Hogy mennyivel árnyaltabb a valóság ezzel kapcsolatban, arról már a háború kitörésekor írtam ugyan, de most pont azért nagyon fontos félretenni minden ezzel kapcsolatos feltevést, szempontot és vitát, hogy annál jobban koncentrálhassunk a rakétaügy hivatalos értelmezésében megnyilvánuló jelenségekre, amelyek sajnos egyértelműen mutatják, milyen pusztítást végez tudatunkban a folyamatos hadipropaganda, és hogyan válhat ennek legfőbb áldozatává valóságérzékünk.

A jelen esetben és a tények ismeretében mi is lenne a normális, természetes emberi reakció? Leginkább az, hogy Ukrajna elnézést kér a lengyelektől az eltévedt rakétáért és az általa okozott károkért (Zelenszkij ukrán elnök csak a két halálos áldozattal kapcsolatban fejezte ki részvétét, de eközben nem ismerte el, hogy ukrán részről lőtték ki a rakétát). Erre a lengyelek normális reakciója az lenne, hogy készséggel elfogadják az ukrán bocsánatkérést, kijelentve, hogy az eset nem változtat azon, hogy továbbra is maximálisan támogatják Ukrajna honvédő háborúját a putyini agresszióval szemben. Az ügyet így gyorsan és abszolút normálisan le lehetne zárni, anélkül hogy valóságérzékünket beáldoznánk a háború oltárán.

Sajnos azonban egyáltalán nem ez volt a hivatalos reakció. Ukrajna nem kért elnézést, sőt séróból az oroszokat vádolta még ezért is, és bizonyítékokat követel, a lengyel és nyugati hivatalos reakció pedig lényegében átvette ezt az álláspontot. Na de miért tragikus mindez? Lássuk csak: ha ellenségünk veszti el tragikus módon valóságérzékét, és válik saját propagandája áldozatává, az ránk nézve inkább kedvező fejlemény.

Ismétlem, ha ellenségeink esnek ilyen tragikus hibába, az a háború kimenetelére és ránk nézve alapvetően kedvező. Ha azonban a mi valóságérzékünk esik áldozatául saját hadipropagandánk vélelmeinek, az ránk és a háború kimenetelére nézve tragikus, mert akkor viszont mi állunk hadilábon a tényekkel és mi háborúzunk a valósággal. Ez a fajta reakció még akkor is aggasztó, ha netán a vizsgálat később kideríti, hogy egy arra tévedő (?) orosz rakétára lőtte ki a lengyel földön becsapódó rakétát az ukrán légvédelem. Ennek a tábornak a reakcióit akkor is kizárólag a hadipropaganda vélelmei határozták meg ebben a konkrét ügyben, ami önmagában súlyos kérdéseket vet fel.

Egyáltalán nem csupán háborúkban működik a valóságérzékre nézve pusztítóan a táborlogika. Más ügyekben, például az oltáspárti-oltásellenes vitában és annyi másban is ugyanezt figyelhetjük meg. Akkor is, ha nem kollektív pszichózis lép a valóságérzék helyébe, hanem két egyén konfliktusáról van szó. A rakétaügy analógiája egyéni szinten például az lehetne, ha mondjuk barátunk épp csúnya válásban van, a felesége bizonyítottan rettenetes dolgokat művelt, és épp egy újabb veszekedésből menekült a feleség autójával, amikor a szomszéd kutyáját elütötte. Ki ütötte el a kutyát? A felesége? Nem. A barátunk. Természetesen idegállapotát mentő körülménynek tekinthetjük, de azért külön dicséretet biztosan nem érdemel a kutya elgázolásáért. Főleg, mert a szomszéd közismerten a feleség pártján áll, és az sem kizárható, hogy barátunk (tudatosan vagy tudat alatt) akár bosszúból is elüthette azt a kutyát. Vagy ki tudja. Etikailag nem is ez a lényeg. Szerencsére az etikusság törvényei sosem a körülményektől függnek, hanem minden körülmények közt egyetemes evidenciák maradnak. Az etika alapelve miatt nincs olyan, hogy kollektív bűnösség,

de a valóságban ilyen persze nem létezik, ahogy az sem áll meg soha etikailag, hogy a másik fél bármilyen bűne igazolhatná azt, hogy mi is bármilyen etikátlan dolgot műveljünk akár retorzióképpen. Ilyen összefüggés egyáltalán nem létezik, mert mindenki kizárólag saját tetteiért felel. Mások bűnei nem igazolhatják az én rossz cselekedeteimet, mert azok önmagukban akkor is rosszak, ha nekem egyébként az adott ügyben „igazam van”. Akárki akárhogy csűrheti-csavarhatja a dolgokat, ez az etikai alapelv egyetemesen érvényes marad, és hála az égnek soha senki nem változtathatja meg.

A hadipropagandák szerint az ellenség katonái ugyebár nem is emberek, hanem valóságos fenevadak, akiket nem is anya szült, hanem valami démonok… Mikor volt igaz ez? Nyilván sosem. Mégis ebbe az irányba tereli tudatunkat mindenfajta táborlogika, hogy a legnyilvánvalóbb evidenciákat is félretéve csak a propagandának higgyünk. Az ellenség fenyegeti hazánkat? Dehogy. Jellemzően azoktól kéne leginkább féltenünk országunkat, akik ilyesmiket próbálnak elhitetni velünk, saját elit érdekeik védelmét a haza védelmének beállítva. A történelem számos ilyen példával szolgált, és kivételt aligha találunk ez alól az ökölszabály alól. 

A háború nemcsak az általa okozott rendkívüli anyagi károk miatt szörnyű dolog, hanem elsősorban tudatunkra hat pusztítóan, mint a mellékelt ábra is mutatja. Mert a valóság legevidensebb tényeinek ilyen mérvű tagadása és ignorálása olyan súlyos tudatzavar, mely leginkább csak őrültekre jellemző. Klasszikus tragédiák nem véletlenül ábrázolják úgy a tragikus hősöket, hogy valamilyen rögeszme áldozatává válva gyakorlatilag elvesztik ép elméjüket, ítélőképességüket, és brutálisan szembemennek a valósággal, mint Shakespeare Macbethje. Ez kivétel nélkül mindig tragikus következményekkel jár, illetve már önmagában tragikus fejlemény az egyénre vagy az adott közösségre nézve, hogy nem akar tudomást sem venni a valóságról. A rögeszme (például a hadipropaganda) úgy működik, mint a szektás fanatizmus: felülír bármilyen valós tényt és evidenciát. Nem utolsósorban pont erről ismerhetjük fel, és ezért olyan veszélyes.

Ha racionálisabban és árnyaltabban gondolkodunk (ami a valóság megismerésének előfeltétele), akkor belátjuk, hogy

Kirobbanásuk pillanatában mindenképp – utána persze az indulatok elszabadítása bonyolultabbá teheti a képletet, és esetleg időközben változó érdekek mellett is fennmaradhat a konfliktus, miután mindkét fél számára immár presztízskérdés lesz a végső és megsemmisítő győzelem. Mintha a győzelem végképp igazolhatná őket, és bizonyíthatná, hogy igazuk volt. Pedig nem. A háborúk nem bizonyítják senkinek az igazát, csak az emberi ostobaságra szolgálnak olyan tanulságos példákkal, melyekből mégsem akarunk tanulni sosem. 

Ja igen: egy szóval sem próbáltam itt igazolni a putyini agressziót, hiába is próbálná bárki ezzel a gyanúval az egybites táborlogikába visszaráncigálni ezt a gondolatmenetet. Mások bűne attól még az etika egyetemes törvényszerűségéből következően az ő bűnük marad. Igen, Putyin katonai agresszióval próbálta érvényesíteni vélt vagy valós érdekeit, amire volt már pár precedens az orosz történelemben. Ennek felismerése és elismerése azonban nem írhatja felül valóságérzékünket és etikai érzékünket, amikor egy konkrét helyzetben épp nem Putyin hibáját kell megítélnünk, hanem a másik félét. Igen, egy áldozat is hibázhat – miért ne hibázhatna, és nem, ennek tudatosítása nem valamiféle áldozathibáztatás, hanem a valóságérzék vitális működése, ami hosszabb távon túlélésünk előfeltétele.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A rakétabecsapódás helyszíne Przewodówban, egy kelet-lengyelországi faluban, közel az ukrán határhoz 2022. november 16-án. Fotó: Ugc / Reuters)