Van-e az exelnöknek bármi esélye az újrázásra a csupa márkanevekből álló republikánus kihívók ellen? Milyen politikai adui maradtak Trumpnak, akit a Republikánus Pártban sokan bűnbaknak tartanak a vártnál rosszabb félidős republikánus szereplésért?
Még be sem fejeződött a november 8-án tartott félidős referendum voksainak végleges összeszámlálása, amikor – republikánus párti vezetők kifejezett kérése ellenére – Donald Trump hivatalosan bejelentette, hogy indulni kíván a 2024-es elnökválasztáson. Miért volt az exelnöknek sürgős, hogy ilyen szokatlanul korán az elnökválasztási színpadra lépjen? Az egyik ok az ellene zajló vizsgálatok tömkelege, köztük bűnügyiek is, például a tavaly január 6-i, Kongresszus elleni lázadásban játszott szerepe és a Fehér Házból illegálisan magával vitt titkosított kormánydokumentumok ügye. (Az amerikai igazságügyi miniszter a napokban nevezett ki különleges ügyészt a Trump ellen folyamatban lévő szövetségi bűnügyi vizsgálatok felügyeletére.) Trump feltehetően arra játszik, hogy politikailag túlságosan rossz optikája van annak, ha a hivatalban lévő demokrata kormány az ellenzéki párt hivatalos elnökjelölt-aspiránsa ellen kezdeményez bűnügyi pert, aki egyúttal a jelenlegi elnök, Joe Biden fő riválisának számít – legalábbis pillanatnyilag.
A másik ok az, hogy Trump azonnal – a várhatóan hosszú névsort kitevő – republikánus elnökjelölt-aspiránsok éllovasa akart lenni. Ezzel is jelezni kívánja, hogy nem érez semmilyen felelősséget a Republikánus Párt vártnál jóval gyöngébb félidős választási szereplése miatt, amivel több tekintélyes pártbeli politikus megvádolta, egyúttal arra kérve, hogy ne induljon 2024-ben. A fő érvük az, hogy – Trump erőteljes félidős beavatkozásai miatt – a republikánusok november 8-án egy viszonylag könnyen megnyerhető választáson szerepeltek a várakozások alatt. Végül Trump narcisztikus egójának ismeretében nem zárható ki, hogy őt nem annyira a második elnökség és az amerikai nemzet sorsa érdekli, mint inkább a világfigyelem középpontjában való maradás és az elnökválasztás semmi máshoz nem hasonlítható rivaldafénye.
Valóban, a 2022-es politikai alaphelyzet – Biden elnök népszerűtlensége, vágtató infláció, magas bűnözés, rekordot döntő illegális bevándorlás – még egy földcsuszamlásszerű republikánus győzelem lehetőségét is magában hordozta, amitől nem kevesen féltek a baloldalon, és sokan reménykedtek a jobbon. Trump meghatározó szerepet játszott a republikánus kongresszusi és állami kormányzójelöltek kiválasztásában. Kritikus feltétele volt, hogy vállalják a MAGA-filozófiát, benne a Stop the Stealt, Trump alaptalan vádját, miszerint 2020-ban elcsalták tőle a második elnökséget. (MAGA: „Make America Great Again” – Állítsuk vissza Amerika nagyságát – Trump jelmondata.) A republikánusokhoz húzó, konzervatív Wall Street Journal jegyezte meg: „Nagy hiba volt, hogy a Republikánus Párt túlzottan magas számban állított ki gyönge, alkalmatlan jelölteket, akik inkább Donald Trump kegyeit keresték, mint a választókét.” A szélsőjobboldali extrémizmust megtestesítő jelöltek java része csúnyán elbukott. Ennek következtében például a fontos Michiganben – először az elmúlt negyven évben – demokrata egypártrendszer jött létre: a kormányzói hivatal mellett most demokrata kézre került az állami parlament alsó és felső kamarája is.
A republikánus elit egy része Trumpot tartja a választások bűnbakjának, egyúttal ellenezve a 2024-es újraindulását. Sokan Ron DeSantis floridai kormányzót tartják a félidős választások legnagyobb győztesének, aki csaknem 20 százalékpontos fölénnyel diadalmaskodott a floridai kormányzói referendumon egy komoly demokrata ellenféllel, az állam korábbi kormányzójával szemben.
Ezzel ténylegesen DeSantis lett a Republikánus Párt másik (egyelőre még nem hivatalos) elnökjelölt-aspiránsa.
Ám a végleges republikánus elnökjelölt-aspiránsok listája az előzetes jelek szerint igen hosszú lesz, olyan nevekkel kiegészülve, mint Mike Pence, Chris Christie, Nikki Haley, Larry Hogan, Mike Pompeo, Glenn Youngkin, Ted Cruz, Chris Sununu és mások.
Van-e Trumpnak számottevő esélye az újrázásra a republikánus márkanevekből álló politikus gárda ellen? Tény, hogy Trump nagymestere annak, hogy politikai tőkét csináljon a vele kapcsolatos alacsony várakozásokból. Például 2015-ben Amerikában szinte mindenki viccnek vette, amikor a New York-i ingatlanmágnás benevezett az elnökválasztási küzdelembe. Aztán a republikánus előválasztásokon 16 aspiránst süllyesztett el, köztük nagyágyúkat, mint Jeb Bush és Marco Rubio. Arra pedig végképp nem adtak neki semmi esélyt, hogy a végső csatában diadalmaskodjon az előre megkoronázott demokrata elnökjelölt, Hillary Clinton ellen. Így vagy úgy – leginkább brutális stílussal, az ellenfelek kíméletlen hitelrontásával és vasvillás populizmussal – Trump az összes ellenfelét a padlóra küldte. Eget verő személyes siker, nemzeti tragédia – volt hallható Washingtonban.
Tény, hogy Trump zsinórban három választást vesztett el: fehér házi éveiben a Kongresszus mindkét házát, 2020-ban az elnökválasztást, a legutóbbi időközi referendumon pedig a Szenátust. (Trump a 2016-os győztes elnökválasztáson valójában Hillary Clinton mögé került az elnyert szavazatok számát tekintve is, s végül csak az elektori kollégium aránytalan elosztási mechanizmusának köszönhette az elnökséget. Joe Biden ellen 2020-ban még nagyobb számban vesztette el a leadott szavazatokat.) Ezek miatt sokan a lúzer címkét ragasztották Trump homlokára.
Korai lenne azonban még Trump politikai temetése. Változatlanul ő a Republikánus Párt domináns alakja.
Az exelnök legerősebb politikai fegyvere a hozzá változatlanul rendkívül hűséges törzsbázisban rejlik, amellyel zsarolhatja a republikánus vezérkart, sőt, pártbeli riválisait is. A trumpista kemény mag a republikánus választók 40 százalékára becsülhető. Ez a mintegy 30 millió ember most is tűzbe megy Trumpért, aki szektavezérrel egyenértékű számukra, akit mindenben követnek. Ilyen méretes és motivált támogatóbázissal egyetlen más politikus sem rendelkezik Amerikában. Miért fontos ez a tény? Mert a várhatóan „túlzsúfolt” republikánus elnökjelölt-aspiráns mezőnyben Trump ugyanúgy elnyerheti az elnökjelöltséget, mint 2016-ban, amikor – a széthúzott, erősen megosztott terepen – az előválasztásokon leadott össz-szavazatok 40 százaléka is elegendő volt számára az elnökjelöltség megszerzéséhez. Eme forgatókönyv esetleges bekövetkezését a republikánusok csak úgy tudják elkerülni, ha már az előválasztási harcok korai fázisában egyesülnek Trump legígéretesebb kihívója mögött, legyen az DeSantis vagy másvalaki. De Trumpot csak úgy támadhatják, hogy az ne vezessen hívei elvesztéséhez, akiknek támogatása nélkül egyetlen republikánus jelölt sem nyerheti meg a következő elnökválasztást. „Trumpizmus Trump nélkül” – ez lehet a nyerő formula. A nem trumpista, mérsékelt republikánus közvéleménynek ugyanis nem annyira a trumpizmusból – kisebb kormány, dereguláció, alacsony adók, zárt országhatár, ellenőrzött bevándorlás, nacionalista külpolitika stb. – lett elege, mint inkább Trump autokratikus vezetési stílusából, megosztó személyéből és jellemhibáiból.
És mi történik akkor, ha Trump úgy látja, hogy elveszíti az elnökjelöltséget? Beismeri majd a vereségét, és a győztes támogatására szólítja fel hatalmas szavazótáborát a demokrata elnökjelölt elleni végső csatában 2024 novemberében? Nem Donald Trumpról beszélnénk – akinek szótárából hiányzik a vereség szó, annak beismeréséről nem is szólva –, ha ezt a kimenetelt biztosra vehetnénk. Trump már 2016-ban sem volt hajlandó elkötelezni magát – előválasztási veresége esetén – egy másik republikánus elnökjelölt támogatására.
Ezzel összefüggésben két trumpi szcenárió vázolható fel 2024-re. Az egyik a párton belüli szabotázs és megosztás forgatókönyve, amelyben – kilátástalan előválasztási helyzetében – Trump az ellene irányuló konspirációval vádolja a republikánus csúcsvezetést, híveit pedig az általános választás bojkottjára utasítja. A másik forgatókönyvben Trump kiválik a Republikánus Pártból, és független vagy harmadik párti jelöltként indul az elnökválasztáson, magával hozva törzsszavazóinak java részét. Ezzel a húzással az exelnök Ross Perot, a trumpizmus nagy előfutára példáját követné, aki 1992-ben Amerika két történelmi pártjával szembeni független jelöltként (de lényegében konzervatív, republikánus platformon) a szavazatok megdöbbentően magas arányát, 19 százalékát vitte el. Ezzel – a republikánus voksok vaskos megosztásával – Perot lett a demokrata Bill Clinton elnökcsinálója az „első” George Bush ellenében.
Trumptól egyébként sem idegen a pártok közötti ingázás: valamikor a Demokrata Pártban kezdte politikai karrierjét, de utána társadalmi kaméleonként hatszor változtatott párthovatartozást.
Átsétált még politikai eszményképe, Ross Perot Reform Pártjába is.
A fentiek tükrében nem meglepő, hogy a demokraták nem is nagyon leplezett örömmel fogadták Trump floridai bejelentését az újraindulásról. Demokrata berkekben úgy vélik, hogy Trumpot lenne a legkönnyebb (újra) legyőzni. De abból is csak hasznot húzhatnak, ha Trump – netán bosszúból – végzetesen megosztja a Republikánus Pártot. De fölöttébb elhamarkodott az öröm a demokratáknál, annál is inkább, mert – az időközi választásokon aratott viszonylagos sikerük ellenére – nem állnak fényesen a dolgok náluk sem 2024-re. A demokrata oldalon ugyanis még a távolban sem tűnt fel egyetlen karizmatikus politikus sem, aki két év múlva a győzelem reális esélyével tudna megbirkózni például egy DeSantis klasszisú, nehézsúlyú republikánus ellenféllel. Joe Biden újraindulása pedig több mint kétséges, mivel még saját pártjában is többségben vannak azok, akik ellenzik, hogy 82 évesen ő legyen a demokrata elnökjelölt. George F. Will, az egyik legismertebb amerikai közíró a liberális Washington Postban szólította fel Bident és alelnökét, Kamala Harrist, hogy „az ország érdekében már most lépjenek vissza a 2024-es elnökválasztástól“. Amerika politikailag roppant izgalmas két évnek néz elébe. Game on.
Az Amerikában élő szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Melania és Donald Trump. Fotó: Octavio Jones / Reuters)