Körültekintéssel szálljon az ember vitába Puzsér Róberttel, különösen írásban, nehogy a végén még úgy járjon, mint Majka vagy Lakatos Márk, akik házhoz mentek a pofonért.
Na, de mégis.
Egy nappal Dzsudzsák Balázs búcsúmérkőzése előtt posztoltam a véleményemet a Facebookon a játékos pályafutásáról, nyolc pontba foglalva azt. Kettő is kiverte Puzsérnál a biztosítékot, nyársra is húzott miatta.
Az egyik állításom az volt, hogy Dzsudzsák nemzetközi pályafutása kiemelkedő volt. Nézzük a tényeket: holland bajnok és szuperkupa-győztes, 156 meccset játszott a holland bajnokságban és kupában, valamint a nemzetközi kupákban. A PSV Eindhovennel az Európa-liga legjobb nyolc csapata közé került. Később orosz kupadöntőt játszott, ottani klubcsapataival 120 meccse volt a bajnokságban, a hazai kupában és a nemzetközi kupákban. Ennél komolyabb nemzetközi pályafutása az elmúlt harminc évben legfeljebb Gera Zoltánnak volt, még inkább Lisztes Krisztiánnak. Király Gábor és Hajnal Tamás jöhet még szóba. És negyven évvel ezelőttről Nyilasi Tibor, Fazekas László, talán Kiprich. Sajnos itt a vége.
Ezek a sikerek bőséggel a kiemelkedő szintre emelik Dzsudzsákot, belátom, persze, hogy a magyar labdarúgás közelmúltjához, és nem az ötvenes-hatvanas évekhez képest.
Amikor viszont egyetlen magyar labdarúgó sem próbálhatta ki magát nyugati klubokban, hacsak nem emigrált, szóval azért ez sem olyan kristálytiszta.
A másik állításom vagy inkább véleményem az volt, hogy az elmúlt hetven év minden magyar válogatottjában helye lett volna. Egészen pontosan ezt írtam: „A futballtudása az elmúlt (legalább) 70 év mindegyik magyar válogatottjába behelyezte volna, lehet, hogy nem mindegyik korban adatott volna neki ilyen sok szereplés, de kevesebb is volt a válogatott meccs régebben – és talán az aktív sportpályafutás átlagos ideje is most a leghosszabb.”
Precízebben kellett volna fogalmaznom: tudása alapján az elmúlt hetven év mindegyik válogatott keretébe bekerült volna, és sokszor pályára is lépett volna. Így lett volna egészen pontos – de a lényegen nem sokat változtat.
A tízmillió magyar szövetségi kapitány országában persze Puzsérnak erről is van véleménye: szerinte ezzel megsértem az Aranycsapat és annak balszélsője, Czibor Zoltán emlékét és tudását. Nézzük akkor a dolgot először a futballpálya irányából: Czibor jobblábas volt, Dzsudzsák bal. Dzsudzsák szélsőt, szélső középpályást, sőt, 10-est is játszott – maga Puzsér is középpályásként identifikálja –, Czibor pedig sosem játszott mást, csak szélsőt. Dzsudzsák a legfontosabb válogatott góljait szabadrúgásokból lőtte, Czibor talán egész pályafutása alatt nem lőtt kapura egy szabadrúgást se.
Összevetni őket képtelenség a fentiek alapján is, és azért is, mert minden teljesen más volt hetven éve a fociban – és minden sportágban –, mint ma. A mai Dzsudzsák jobb lenne az akkori Puskásnál. Az Aranycsapatot a berni világbajnoki döntőben legyőző német válogatott játékosai ma a Bundesliga 3-ban játszanának. De persze az akkori Puskás vagy Czibor a mai edzésmódszerekkel, taktikai repertoárral, egészségügyi háttérrel – a képességeik alapján – ma is világsztárok lennének.
És persze Czibor után is játszottak klasszisok a magyar válogatott „balszélsőjeként”: Fenyvesi doktor, Nagy László, Várady Béla, Pölöskei Gábor, Esterházy Márton, Kovács Kálmán és mások. Tartom továbbra is, hogy Dzsudzsák képességei egyikőjüknél sem voltak gyengébbek, azok az elmúlt hetven évben – a mindenkori körülmények között – a legjobb, azaz a válogatott játékosok közé emelték volna.
Évtizedek viszonylatában egyébként semmi értelme nincs konkrét sportolói teljesítmények (idők, centiméterek, szerzett gólok száma stb.) összehasonlításának, csakis az elért eredményekének.
Jesse Owens, Armin Hary, Carl Lewis vagy Usain Bolt volt a jobb? Nyilván nem a 100 méteres sprint időeredményeiket kell összevetni, hanem a címeiket. Csak az összevethető, hogy az adott kor viszonyai, lehetőségei, adottságai között milyen címeket ért el a sportoló: és még akár ez is félrevihet.
Puzsér Róbert véleménycikke azonban nem a mi „futballszakmai vitánk” miatt fontos. Sokkal inkább azért, amit kifejez arról, amit ő Dzsudzsák Balázsról gondol.
Dzsudzsák, mint bárki más, akár Puzsér is, kritizálható, döntései véleményezhetőek, akár nyilvánosan is. Ezzel semmi gond nincs. Dzsudzsák Balázs a tehetségét váltotta sportolói karrierre (ahogy bemutattam: érdemleges, szerintem kiemelkedő karrierre), sok pénzre, ismertségre, befolyásolási képességre. Ha vihette volna többre, ha kereshetett volna több pénzt, ez csakis rajta múlott. Biztosak lehetünk benne, hogy a legjobbat akarta magának, és ebben semmi okunk és jogunk kritizálni – habár véleményünk persze lehet róla. Gúnyolódhat Puzsér a Lánchídon lerobbant luxusautóján, de azt a luxusautót Dzsudzsák a tehetségét és képességeit megfizető üzleti vállalkozásokkal kötött szerződései alapján keresett pénzéből vette. Hogy pont a Lánchídon robbant le vele, hát, édes istenem, nem valami szerencsés dolog, de bárkivel megeshet, még akár Puzsérral is, azért ez mégsem bűncselekmény.
Puzsér Róbert írásai mindig figyelemre méltóak és habár sokszor nem értek egyet vele, a stílusát nagyon bírom. Kifejezően és okosan oly’ sokszor kritizálta már a provinciális, irigy, féltékeny, kisstílű emberi megnyilvánulásokat. De most mintha maga is ebbe a hibába esett volna. Hát Dzsudzsák pályafutása nem a megvalósult álom? Egy tehetséges kissrác a 90-es évek végének, a 2000-es évek elejének rémisztő magyar futballvalóságából: a fél- vagy teljesen bűnöző klubtulajdonosok, százával elbundázott meccsek, gumikarikával összefogott ezresek gurigáival osztogatott fizetések, rohadó futballpályák által szegélyezett rettenetből eljut egy topklubba, bődületes szabadrúgásgólt lő Bukarestben – helyes, ha kimondjuk, hogy miközben tiszteljük Romániát, a román embereket és különösen a román sportolókat, egy Bukarestben lőtt magyar gól nekünk duplán számít –, kivezeti a válogatottat az Európa-bajnokságra, ahol az ő két góljával (is) megnyerjük a csoportunkat. Nem innen kell nézni a pályafutást? És nem innen nézni nem éppen a korábban Puzsér által is ostorozott kisstílűség és irigység? Nem abból kell kiindulnunk, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni?
Ami Puzsér véleménycikkének politikai vonatkozását illeti – a párhuzamba állítás kísérlete Orbán Viktor és Dzsudzsák Balázs „pályája” között –, nos: akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz.
Amikor a magyar miniszterelnök arról posztol, hogy a foci nem politika, akkor – félek – a reményeit fejezi ki, és sajnos nem a rögvalót. Elég talán idecitálni a valamelyik testrészükön mindenáron szivárványszínt viselni szándékozó csapatokat, vagy éppen a (Tyrannosaurus Rex éhségével és eleganciájával viselkedő) FIFA politikai döntéseit. Ám Puzsér szavai, amelyek a politikai döntéseket egy az egyben megfeleltetik a futball törvényszerűségeinek: nos, ez súlyos aránytévesztés. A futball a pályán, az öltözőben, az edzéseken és a sportdiplomáciában is bonyolult rendszer. De a politika bonyolultságához nem lehet mérni, az a világ legösszetettebb stratégiai játéka, a futball a nyomába sem érhet. Mindkettő tanulhat a másiktól, de ami ott igaz, az itt nem, és fordítva.
Dzsudzsák sportteljesítményét példaként kell állítani. Olyan példaként, amit reméljük, sok-sok tehetséges magyar kissrác meghalad majd. Minden más csak hónaljszagú fanyalgás.
Amúgy meg: múlt vasárnap közel hatvanezer ember lábbal szavazott. Jegyet vett a Puskás Arénába és megünnepelte – a győzelem mellett – azt, hogy Dzsudzsák Balázs válogatottsági csúcstartó lett. A fintorgás – a szellemes stílus és szófordulatok dacára – egy buborékban működik csak. Remélem, hogy egyre zsugorodó buborékban.
A szerző kommunikációs szakember, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Dzsudzsák Balázs búcsúmérkőzése, a Magyarország–Görögország felkészülési labdarúgó-mérkőzés után ünnepel a budapesti Puskás Arénában 2022. november 20-án. Fotó: Mónus Márton / MTI)