A The New York Times is hitelesnek minősítette azokat a képsorokat, amelyeken az ukrán fegyveresek tizenegy földre fektetett, frissen elfogott orosz katonát végeznek ki. Ugyanakkor azt is tényként fogadja el, hogy ezt megelőzően az egyik orosz váratlanul tüzelni kezdett az ukránokra. A genfi egyezmény szerint az elfogott és lefegyverzett katonák kivégzése egyértelműen háborús bűncselekmény. Ennek ellenére sajnos elég gyakran előfordul a háborúban. A bajtársai halálát végignéző katona számára nem könnyű elfogadni, hogy az ellenséget az egyik pillanatban még hőstett, elfogása után viszont már bűncselekmény lelőni. A háborúban nem robotok, hanem emberek harcolnak, és

Ő azzal igyekezett lezárni a kérdést, hogy mivel Oroszország támadta meg Ukrajnát, ezért a háborúban elkövetett minden bűnért Oroszországot terheli a felelősség.

Ez egyszerre igaz és ugyanakkor hamis és nagyon káros állítás. Egy ország lerohanása a háborús bűnnél súlyosabb agressziónak minősül, amelyért elvben az agresszor ország legfőbb vezetőit is felelősségre kell vonni. Háborús bűncselekményekről viszont a harc közben elkövetett, a nemzetközi egyezményeket megsértő tettek esetén beszélünk. A hadifoglyokkal való rossz bánásmód és a meggyilkolásuk mindkét hadviselő fél esetében háborús bűnnek számít. Már az Amnesty International részben az ukrán felet is hibáztató jelentése esetén elhangzott, hogy méltatlan az agresszor áldozata ellen ilyen vádakat megfogalmazni. De a történelem rengeteg példát mutat arra, hogy az agresszió áldozatául esett ország katonái jogos harcuk során maguk is súlyos bűncselekményeket követnek el. Hitler szövetségeseként Magyarország rohanta le a Szovjetuniót, megszálló katonáink sok szörnyűséget követtek el orosz földön, mégis van jogunk beszélni a szovjet katonák által a magyarok ellen elkövetett bűnökről is. Ahogy az amerikai történetírás sem hallgat a katonáik által a felszabadított Németországban elkövetett bűncselekményekről. Nincs háború háborús bűnök nélkül, mindig lesznek katonák, akik a háborús pszichózis hatására megtévednek. Az ilyen bűnök számát a harctéren a katonai fegyelem és a felelős parancsnok mérsékelheti. Politikai szinten pedig az, ha az ellenséggel szembeni jogos szenvedély nem csap át a másik nép gyűlöletébe, kultúrájának és létezésének démonizálásába. Saját háborús bűneik legalább utólagos beismerésére pedig általában a demokratikus rendszerek hajlandóak.

Vagyis, amikor a katonák befészkelik magukat civilek lakta épületekbe, civil intézményeket képeznek ki harcállásponttá, esetleg civilek közül lőnek az ellenségre. Mariopul hosszas ostrománál láthattuk, hogy az Azov-brigád tagjai tízemeletes panelházak ablakaiból tüzeltek az oroszokra, miközben a házakban vagy a közvetlen környékükön ott éltek a lakók. Ez nyilvánvalóan határeset. Egy várost sokszor csak a városon belüli harccal lehet megvédeni, és a lakásokból tüzelő katona csak a feladatát végzi. Ezzel viszont sok civil ember életét is közvetlenül veszélyezteti. Ilyen esetekben a politikai és katonai vezetés felelőssége felismerni azt a pillanatot, amikor a város már védhetetlen, és a harc folytatása rengeteg felesleges halállal és a civil lakosság további szenvedésével jár. Az agresszorok elleni gyűlölet sem indokolhatja kórházak, idős otthonok ablakaiból való tüzelést az ellenségre. De mindezt persze könnyebb fűtött szobában, biztonságos országban leírni, mint a fronton betartani.

A háborús bűncselekmények különösen visszataszító része a nemi erőszak. Ilyet értelemszerűen elsősorban az idegen területre bevonuló megszállók, esetünkben az oroszok követnek el. E bűnök feltárása segít leleplezni a háború szörnyűségét. De az alaptalan vádaskodás alkalmas lehet az ellenség dehumanizálására, ami a háború utáni megbékélést is megnehezíti. A nyugati és a magyar médiában kevés szó esett arról, hogy az ukrán parlament nyáron bátor és tisztességes döntéssel elcsapta hivatalából Ljudmila Gyeniszova emberi jogi biztost. Ő volt az, aki soha be nem bizonyított szexuális rémtettekkel is megvádolta az oroszokat. Gyeniszova találta ki és terjesztette például azt is, hogy az orosz katonák megerőszakoltak egy mindössze egyesztendős fiút. Az eset végigtarolta a nyugati médiát, de bizonyítására és Gyeniszova bukása után a cáfolatára egyetlen médium sem vállalkozott. Pedig egy ilyen hamis hír azt a heveny gyűlöletet erősíti és konzerválja, amely aztán mindkét oldalon újabb háborús bűnökhöz vezet. Amúgy ilyen kitalációkra azért sincs szükség, mert az ENSZ vizsgálóbizottsága is kimondta, hogy a nemi bűncselekmények nagy többségét orosz katonák, jóval kisebb részét pedig ukránok követték el. Józanul gondolkodó ember eleve nem hiheti, hogy az egyik oldalon csak szentek, a másikon meg kizárólag ördögök harcolnak. 

A sok szörnyűség közepette különösen lélekemelő a folyamatos fogolycserékről hallani. Több száz fős fogolycserét akkor lehet egymás után többször is lebonyolítani, ha a két fél között van valamilyen bizalom és akadnak megbízható nemzetközi közvetítők. Ezeket a humanitárius akciókat, több ezer ukrán és orosz család örömére és az egyszer beköszöntő béke reményében, a hírek szerint a török és a szaúdi kormány közvetítése tette lehetővé.

A háború eszkalációja szükségszerűen tovább növeli a civil áldozatok számát, elsősorban, de nem kizárólag az ukrán oldalon. Ahogy nő a háborús pszichózis, úgy oldódnak fel a bűnelkövetéssel szembeni emberi gátlások a hadviselő felekben. És ahogy a november 15-i lengyelországi rakétaincidens jelezte, az orosz–ukrán háború bármikor átcsaphat egy globális méretű, iszonyatos tragédiába. A nyugati országok megmerevedett blokkjával szemben a világ nemzeteinek és kormányainak nagy többsége ezért kívánja, kéri, sietteti a háború befejezését. Ők nem felejtik el, hogy mindkét világháború Európában kezdődött el és onnan csapott át az egész glóbuszra.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Ukrán katonák Bucsában 2022. április 6-án. Fotó:  Narciso Contreras/Anadolu Agency/Getty Images)