Nyár vége volt. A zágrábi GNK Dinamo, a horvátok kirakatcsapatának vezetősége egyik napról a másikra úgy döntött, hogy még egy mérkőzést beiktat a Bajnokok Ligája előtt. Bár a Nafta Lendva fiatal magyarokkal teletűzdelt csapatának először csak azt mondták, hogy a második együttese érkezik a horvát rekordbajnoknak, aztán több mint húszfős stábbal, professzionális közvetítőkocsikkal és médiahaddal megjött az első keret.
A két alakulat között régi, jó a kapcsolat, messze sincsenek egymástól, a kis murániai város gyepe remek, az akkoriban alakuló, mindössze pár napja edző alakulata pedig optimális ellenfélnek tűnt egy önbizalomnövelő győzelemhez. Aztán az első félidő utolsó percéig kellett várni a horvátok vezető góljára. Sokadjára tudtak túljárni a hazai kapuvédő eszén. Kezdő kollégája a túloldalon Dominik Livakovic lett volna, azonban a huszonhét éves kapus a válogatottban érdekelt társaival együtt pihenőt kapott, így volt szerencsém velük együtt végignézni a lelátóról a találkozót. A meccs végül sima három lett oda, de a kis szlovéniai csapat fiatal tagjai számára komoly motivációt jelentett egy, a régió, de talán mondható, az európai topfutball magasan jegyzett csapata ellen pályára lépni.
A mérkőzés után várakozva, téblábolva az öltözők mögött láthattam, hogy micsoda siserehad tüsténkedik a horvát csapat jólétén, pörög-forog mindenki, mint a motolla. Buszuk közelében, a padka szélén aztán egy szerényen öltözött, tetoválás nélküli, fején sima, hajszobrászi beavatkozástól mentes öcsifrizurát viselő srácra lettem figyelmes, ahogy csendben telefonál. Ő volt a későbbi, 2022-es katari világbajnokság brazilverő horvát csapatának hőse. Tíz, kaput eltaláló, hárított lövéssel, majd a szétlövésben két védett tizenegyessel tette le névjegyét az egyik agyonklimatizált stadionban. Még a katari langymelegben erőnek erejével produkált hűvös levegőnél is jobban lehűtötte a brazil győzelmi álmokat. Ez a csendes fiatalember nekem és talán sokaknak visszaadta, visszaadhatja a hitét abban, hogy
lehet ezt a sportágat mindenféle allűrök nélkül, normálisan, normális embereknek is űzni. Nem kell más hozzá talán, mint gyerekszoba, neveltetés, elkötelezettség és elhivatottság.
Aki követte a mérkőzést, és nem csupán a védéseket, hanem az azt követő metakommunikációt is szemügyre vette, ugyanazt a csendes, minden harsány viselkedéstől mentes fiatalembert láthatta, akit jómagam testközelből azon a lendvai késő estén. Mennyi magamutogató kapus van világszerte, aki egy-egy védése után ökölbe szorított kézzel, gondosan megrogyasztott térddel, kidagadó nyaki erekkel kezd ordítani, ünnepelteti magát, majd gólt kapva dühösen kezd el szitkozódni, a hálóból kivett labdát pedig a sky-boxokba rúgja. Mennyi kapus hiszi el, hogy a szórakoztatóipar része, hogy minél nagyobbat alakít, annál híresebb lesz.
Egyik-másiknak nagyobb a füstje, mint a lángja, szépen ki is kopnak csapatukból. Ez is egyfajta mentalitás. Ezé a zárai születésű srácé pedig egy másik.
Amolyan csendes iparos. A média nincs tele Livakovic allűrjeivel, tetkóival, nőügyeivel, kilengéseivel, magánrepülős kiruccanásaival. A horvát–brazil meccs után a dél-amerikaiak üdvöskéjét mutatták a kamerák. Lassan az ismeretlenségig telerajzolt fején hófehér hajpamacs, szeme sarkából alágördülő könnycseppek tetkómesterművek között ereszkedtek a földre. Vele zokogott mindenki, aki nekik szurkolt. A futballistenke, a piperkőc meccse a dolgos mesteremberek ellen véget ért. Jó, nagyon jó, hogy nem mindig a kivagyiak, a magamutogatók, a harsányak nyernek. Dominik Livakovic a meccs alatt végig a legnagyobb természetességgel végezte a dolgát, tette, amiért odaállították, amiért bíztak benne. Bizonyította az aranyszabályt: végy egy jó kapust, ha csapatot akarsz építeni. A horvát cerberus teljesítményével arra is választ adott, hogy milyen a jó kapus.
Dominik Livakovic tizenhét és fél évesen mutatkozott be a másodosztályban, majd huszonegy és fél évesen az első ligában, rögtön egy örökrangadón a Hajduk Spilt ellen.
Az utánpótlás-válogatottban sem varrták rá a mezt tizenöt évesen, tizenkilenc esztendős koráig mindössze tizennyolc meccse volt a juniorok között. Más is lehetőséghez jutott, senkit sem kapattak el, így őt sem a címeres mezben töltött ifimeccseken. A fiatalember karrierje ezután is szépen, egyenletesen ívelt felfelé, kezdőkapus, először stabil U21-es, majd felnőttválogatott, klubjával, ahova 2016-ba igazolt, immár többszörös bajnok, kupagyőztes, számos Bajnokok Ligája-meccs van a háta mögött, és ott ülhetett a padon az oroszországi világbajnokságon ezüstérmes csapatban. A jó kapus jó sokat dolgozik. A jó kapus az edzések végén még kinn marad a fiatalokkal, a cserékkel, a keveset játszókkal vagy épp a szabadrúgást gyakorolni akaró megasztárokkal. Mivel ez a szakma igényli a legkomplexebb tudást, nem maradhat el sokféle egyéni képzés. Ami idő, idő és idő. A jó kapus tehát szorgalmas, százszor és ezerszer gyakorol valamit. A jó kapus láthatatlan, bár sokszor kanárisárga vagy bugyirózsaszín mezbe is belebújtatják a sportszergyártók. A jó kapus támogatja a csapatot, szolgál, a saját karakterét adja a nagy futballkompozícióhoz. Livakovic láthatóan nem harsány, nem trágár, nem pökhendi és rátarti.
Valószínűsíthetően nem az öltöző közepe, de biztos jó haver és remek esti vacsoratárs. A jó kapus nem a hétköznapok királya, hanem a meccsek hőse.
A jó kapus barátja a mosónőnek, a gyepmesternek, a stadionportásnak, megbecsüli, amit kap, és nem kér kétszer annyit. A jó kapus tudja, hogy hol a helye. De azt nagyon tudja. Különösen akkor, ha szépen csendben világsztár lesz, akit a szájbefogós, szivárványos karszalaggal iszlámokat izgató, hajdan szebb napokat élt Manuel Neuer helyére a német elit alakulat, a Bayern München szemelt ki magának. Bár a brazilok felett aratott győzelem utáni örömfotózáson maga az egykor nagy vagány, vagabund Oliver Kahn, a bajorok ügyvezető igazgatója is nehezen találta meg kiválasztottját a díszpáholyból lepillantva. Ugyanis Dominik, a zadari srác a kép szélén, a szertáros, videóelemző, a pályaedző és a masszőrök mellé állt. Mert tudja, hol a helye egy igazi világsztárnak.
A szerző teológus, publicista, a Magyar Rögbi Szövetség elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Dominik Livakovic a 2022-es labdarúgó-világbajnokság Horvátország–Kanada-mérkőzésén a Halífa Nemzetközi Stadionban 2022. november 27-én Fotó: Dean Mouhtaropoulos / Getty Images)