A centrizmus válságát éli – nem pusztán Magyarországon, hanem világszerte. Számomra úgy tűnik, nincs olyan alternatív politikai nézetrendszer, amely idővel ne szervülne össze az elit nagy paradigmáival, de kommentelők komplett serege vádol azzal, hogy a baj velem van: háborús pszichózisom nyomása alatt feladtam korábbi középponti pozíciómat, és a Nyugat elvtelen szolgálatába szegődtem. Nos, ez nyilván tűnhet így, de a helyes következtetéshez meg kell vizsgálni az előzményeket.

A középre helyezkedés régi válasz a magyar történelem százötven éve tartó modernizációs válságára. A probléma unásig ismert: a tőkeszegény, félmodern, félperifériás Magyarország örökös lemaradásban van. Elitje a gondokra kétféle választ ad: a kisnemesi-mezővárosi hátterű jobboldal rezervátumba zárkózó, mélabús kesergést a magyarok kiszolgáltatottsága felett, aztán a paraszt deresre húzatását, amiért meg merte kérdezni, hogy az uraság miért nem tanult meg legalább egy idegen nyelven – ezzel áll szemben a jellemzően német és zsidó hátterű városi polgárság baloldali-liberális progressziója, mely amint lehetőséghez jut, a vidék valóságának ismerete és a türelem legcsekélyebb jele nélkül próbálja jobb esetben a Nyugat évszázadok alatt organikusan formálódott piaci, demokratikus és jogállami viszonyait, rosszabb esetben az épp uralkodó jakobinizmust a hazai körülményekre oktrojálni. Előbbiek amint a feudális előjogaikat fenyegető polgári-demokratikus gondolattól veszélyeztetve érzik magukat, bármilyen visszataszító birodalomnak hűséget esküsznek, amilyen Hitler Németországa volt a múltban, vagy amilyen Putyin Oroszországa a jelenben – utóbbiak amint a megváltó progresszió szolgálóinak hazudhatják magukat, bármilyen visszataszító birodalomnak a szolgálatába szegődnek, ahogy tették a múltban a Habsburg Birodalommal és a Szovjetunióval. 

Az eredmény mindig ugyanaz: ahogy Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását követően nem állt készen a huszadik század kihívásaira, épp olyan felkészületlenül ért a huszonegyedik századba. Az elmúlt százötven évben az elittől távolságot tartó értelmiség magát középre helyező csoportjai sok mindent értettek centrum alatt, Ady Endre, Jászi Oszkár, Bibó István és Németh László mégis ugyanazt ismételték: a magyarok lehetőségei csekélyek, de a semminél többet kínál a történelem, a kis európai népek sikere pedig nem példátlan. A siker receptje: nemzeti gondolat és polgári progresszió – Kölcseyvel szólva haza és haladás – egyszerre, helyi megvalósításban.

Az 1989-es rendszerváltáson a nyugatos progresszióhoz kötődő, féltudású magyar elit vezette át az országot, s csakhamar elindulni látszott a politikai váltógazdaság. Másfél évtizeddel később vált csak nyilvánvalóvá, hogy az elit egyik csoportja sem tanult a múlt hibáiból és bűneiből: politikájuk mindössze a hatalom megtartásának módszertanára vonatkozik, víziójuk nincs. Ekkor lépett elő az LMP, és sokáig úgy tűnt, hogy az általam is képviselt centrista gondolat nem szorul korrekcióra. Mivel a kurzusok háborúja öröknek tűnt, így a centrum válasza is időtállónak hatott: nem kér a magát nyugatosnak hazudó, de mélyen antidemokratikus baloldalból, és nem kér a magát egyre nyíltabb antidemokratikus gesztusokkal kifejező nemzeti bolsevizmusból sem. Egyenlő távolságot tart tőlük.

Csakhogy a jelenkor centristái letagadják a nyilvánvalót, pedig az LMP elsorvadása intő jel volt: az évszázados harc mára lezárult, mert idővel a leghosszabb háborúk is véget érnek. 

Orbán Viktor innovációja abból az egyszerű felismerésből táplálkozott, hogy ha a nép éhes, meg kell etetni – nemcsak étellel, hanem mézédes mítoszokkal. A magyarság száz éve éhezik, és száz éve nem számít, mit érez. Egyszer már kötött egy ilyen alkut Kádár Jánossal, aki nem mellesleg a Nyugat legfőbb ellenségét, az oroszokat szolgálta, és azt sem bánta meg – ezek után nem csoda, hogy Orbán Viktorral tart, amikor az szintén Moszkva szolgálatába lép. E senki által sem várt, mélyen erkölcstelen és minden történelmi tapasztalatnak ellentmondó hitszegés megigazulása a magyar szívekben és elmékben a végső bizonyíték arra, hogy a két elit harca eldőlt. Lehet ezt az orosz ihletésű rogáni propagandára fogni, de nincs az a hazugság, ami hatásos bír lenni, ha a nép lelkében nincs meg a nyitottság rá – a kulcs pedig az az egyszerű tény, hogy jött valaki, aki újra felkínálta a legélhetőbb alkut, amit a magyarok ismernek, és ők áldásukat adták az elit egyik csoportjának végső győzelmére, csak legyen már vége a harcnak. Csakhogy Orbán Viktor nem akar békét: újra meg újra agyon kell döfnie az ellenzékét, mint Szent György a sárkányt – tizenkét évnyi teljhatalma után a vak is látja, hogy apró gyíkokra vadászik.

A centrista értelmiség e helyzetben – mintha csak ez lenne a dolga – továbbra is úgy tesz, mint aki egy kétes kimenetelű meccset kommentál. Mára a centrum korábban izgalmas alakjainak és műhelyeinek szereplése kétfajta közlésben merül ki: az ellenzék nyomorúságos alkalmatlanságának, valamint Orbán Viktor burjánzó képességeinek és borzongatóan hatalmas erejének újra- meg újrafogalmazott kifejezésében. A látszat fenntartásán az Orbán-rendszer propagandaműhelyei is hatékonyan dolgoznak, és maguk is úgy tesznek, mintha a győzelmük valaha is megkérdőjelezhető volna.

A magyarság a huszonegyedik század harmadik évtizedében, súlyos kihívások előtt állva jövőjét egy olyan politikusgarnitúra kezébe adta, amelyiknek önmagán kívül nincs állítása. Nincsenek jelentős magyar egyetemek, se reáltudományi műhelyek, nincs fegyvergyártás, nincs kohászat, nincs gépipar, de műszeripar vagy híradástechnika sincs, szoftveriparról nem is szólva, az összeszerelő üzem meg az uradalmi építkezés pedig nem innováció – ellenben virágzik a korrupció, így aztán a magyaroknak egyetlen árucikkük van, amit újra meg újra el is adnak bárkinek: a becsületük.

A jelenkori magyar politika fizikája: egyik pólust az Orbán-rendszer ciklusról ciklusra, kétharmadról kétharmadra növekvő óriásbolygója foglalja el a maga hatalmas gravitációs tömegével, amely magához hajlítja a közgondolkodást, az emberi szellemet és jellemet, egzisztenciákat vásárol fel vagy lehetetlenít el a magyar állam meg az illiberális elit teljes hatalmi és gazdasági erejével – az ellentétes pólust meg egy halom szeparáltan lebegő hulladék képezi, amelynek a legnagyobb darabja tagadhatatlanul Gyurcsány-alakú. Ezek közt kéne kicentizni az egyenlő távolságot? Ezen a Magyarországon komoly pofával azt állítani, hogy az Orbán-rendszer és hitvány ellenzéke, Oroszország és a Nyugat, a wokeness és az alt-right ugyanakkora bajok, amelyektől egyenlő távolságot kell tartani, gyávaság és hitvány rendszerkonformizmus. Jelzem, hogy az egykor függetlennek látszó centrista értelmiség mára az Orbán-rendszer körüli pályán kering. Az általam helyesnek vélt centrizmus nem a geometrikus felezőpontot keresi, hanem a két kurzus vonzásterét kerüli – márpedig ennek a két kurzusnak itt és most nagyon más kiterjedésű a vonzástere. A szellemi és lelki origó minden esetben az igazság, mert az az egyetlen, amelyre a hatalom és a tőke tömegének gravitációja nincs hatással. A továbblépés alapja leszámolni az illúziókkal: ma minden olyan megnyilvánulás, amely a politikai váltógazdaság esélyének élményét kelti, az illiberális elit malmára hajtja a vizet – ha az ellenzék hazudja, akkor is.

Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor keresztelő Szent Jánosa mindenki másnál előbb reagált a nyugati szövetség elárulására, s kezdett mozgolódásba, miközben rohamosan végzi megélhetési politikusok csapatainak átléptetését és az ellenzék egybeolvasztását. Ha Orbán jól számol, és a háború Oroszország, a globális kultúrharc pedig az illiberális–autokrata rezsimek győzelmét hozza, Gyurcsány készen áll majd, hogy a neki alkotott karanténban a Bethlen–Peyer-paktum mintájára betöltse a parlamenti illúzióellenzék szerepét. Ha Orbán rosszul számol, és a Nyugat továbbra is erős és győztes marad, Gyurcsány készen áll majd, hogy a komprádorelit fejeként újra elfoglalja helyét a miniszterelnöki székben, és újrakezdődhet a 2004-től íródott történet, melynek a vége ismerős: Gyurcsány Ferenc megbukik, és Orbán Viktor visszatér.

Olyan körülmények közt nem lehet az oroszoktól meg az ukránoktól egyenlő távolságot tartani, amikor az oroszok rohanják le az ukránokat, és a háború az ő földjükön zajlik – az igazság nem félúton van, hanem a megtámadott fél oldalán, és ez ma Ukrajna.

Török Gábor szerint 2018 volt az utolsó év, amikor az Orbán-rendszer parlamentáris alapon még leváltható volt – attól tartok, igaza van. Ennek ismeretében patikamérlegen kéne számítgatnom, hogy két kormánykritikám közt jut-e elég időm meg szellemi energiám a hitvány és jelentéktelen ellenzék tét nélküli bírálatára? Mi következik belőle, és mi az, amit e tárgyban a magyarok még nem tudnak? Az ellenzéki politikusok alkalmatlanok? Azok: Orbánhoz foghatóan romlottak, de legalább kormányképtelenek. Ott sorakoznak valahol a kompetens ellenzéki szereplők, csak valakik nem hagyják őket érvényre jutni? Nem: sehol sincsenek. A balliberális hulladékelit többé nem pólus – aki köztük és Orbán Viktor nemzeti radikális kurzusa közt az egyenlő távolságot méricskéli, az cinikus és cinkos is.

Mit lehet tenni? El lehet mondani, hogy új helyzet van. Ki lehet nyilvánítani, hogy Orbán Viktor kollégiumi szobája megnyerte a háborút, de a béke még a magyaroké lehet. Márki-Zay Péterben az előválasztáson aratott győzelme után jobban hittem a kelleténél. Ma már nem nehéz belátnom, hogy nem volt alkalmas a szerepére – de a megválasztásának fontos tanulsága volt az a nagyszámú választó, akik előbb szavaztak le erre a fura ismeretlenre, mint az ellenzéki pártelitből akárkire.

Nincs már mire várni. A magyarok lelkét csak maguk válthatják meg. Háborúban mindenki a legrosszabb arcát mutatja – de legalább látszik, hogy milyen. Aki ezek után változást akar, ne a túlsúlyos Orbán meg a súlytalan ellenzék közti távolságot méricskélje, hanem találjon ügyet, szervezzen egyesületet, vitázzon, formáljon saját álláspontot és identitást, támogassa azt, akit támogatásra szán, fejtse meg maga, hogy mi Magyarország, és hogy mit akar tőle. Aki még mindig akarja, az ezt nevezze centrális pozíciónak, mert egyenlő távolságot tartani motyogó nyomorultaktól meg a teljes Magyarországot kezükben tartó uraságoktól gyalázatos erkölcsi relativizmus és olcsó frázisokkal igazolt társutasság.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Puzsér Róbert. Kovács Tamás / MTI)