Elgondolkodtató Vona Gábor Második Reformkor nevű alapítványának neve. Történelmi tanulmányainkból „régi jó világként” és „sikertörténetként” tekintünk a reformkorra. Érdemes tehát szemügyre venni, hogy mennyire volt sikeres az a kor, hogyan éltünk azokkal az eredményeinkkel és az onnan nyert tapasztalatainkkal; historia est magistra vitae alapon mit tudhatunk felhasználni a régi korok sikereiből és kudarcaiból.
1822–2022. A két évszám között kerek kettőszáz év telt el. A történettudomány és valamennyi tudomány története egybehangzóan azt mondja, hogy az emberiség történetének ebben a kétszáz évében érte el a legnagyobb fejlődést minden területen. De abban már vitáznának a tudománytörténészek, hogy milyen másik dátumot kell írni a fejlődés kezdő időpontjához.
Ebben az írásban – bár lesz szó a tudomány fejlődéséről is – alapvetően a Magyarországon lakó népesség szellemi, kulturális helyzetével és annak trendszerű alakulásával foglalkozom.
Az évválasztásban valóban közrejátszott a kerek évforduló, hiszen 2022-t írunk.
Ha társadalomtörténeti szemüveggel nézünk erre az évre, nem találunk sok változást, újdonságot az előző évekhez képest. A társadalom döntő része jobbágyként él, dolgozik falun, esetleg mezővárosban, a városias réteg létszáma alacsony. Az oktatást jellemzően otthon oldják meg a családok, a szülők saját élettapasztalatukat, ismereteiket adják át gyermekeiknek, a jómódúak alkalmaznak házitanítót. A városokban vannak nem nagy létszámú iskolák, zömmel valamely egyház, ritkábban más mecénás fenntartásában, ahol több – mai fogalmaink szerint – szaktanár oktatja a tanulókat.
A tanítás maga a több száz éves hagyomány szerint folyik, a tanár beszél vagy felolvassa a jellemzően régen írt tankönyvet, a hallgató pedig hallgat, és próbálja memorizálni a hallottakat.
(Gondoljunk a ma is alkalmazott hallgató címre a felsőoktatásban tanuló diákokra.) Abban a helyzetben, ahol a tudásanyag mennyisége emberöltőről emberöltőre csak kismértékben változott, ez teljesen hatékony módszer volt a következő generáció felkészítésére az előttük álló feladatokra. Ha összehasonlítjuk az 1822-es és az 1722-es Magyarországot, jelentős változást nem találunk. Az egyetlen számottevő változás a Ratio educationis 1777-es kiadása, amely az állami oktatásügyet szabályozta, de a lényegesen nagyobb méretű egyházi oktatásügyeket nem, mivel nem minden egyház egyformán ültette át saját oktatási rendszerébe. Az állami oktatásügyi rendelet megjelenése ellenére az írástudás aránya továbbra is alacsony volt, falusi körben sok helyen alig haladta meg a nulla százalékot, azonban ez a rendelet hatéves kortól bevezette a tankötelezettséget, ami az elemi iskola három évfolyamára vonatkozott. Ebben az időben Nyugat-Európában a társadalom jelentős része – jellemzően a helyi, bármely felekezet által működtetett templomi iskolában tanulva – már nem volt analfabéta, bár arra vonatkozó adatok, hogy mekkora volt a funkcionális analfabéták aránya, nincs adat. Érdemes megemlíteni, hogy a sok helyen minden oktatási intézményben alkalmazott oktatási mód, hogy a tanár felolvasta a tankönyvet, az adott korban hatékony tudásátadási mód volt, hiszen sok esetben az írni-olvasni tudó népesség számottevő része az írott szöveget olvasni ugyan tudta, de értelmezni csak a szóbeli közlést volt képes. Mai fogalmainkkal ezt a jelenséget funkcionális analfabetizmus néven ismerjük. Nem kizárható, hogy ennek a mai társadalomban való létezése is segíti az oktatási videó- és hanganyagok piacának robbanásszerű növekedését.
Függetlenül az oktatás színvonalától és elterjedt voltától, a XVIII–XIX. századi Magyarország működését, az itt élők életét döntően a társadalomba mélyen gyökerező feudális, hűbéri, törzsi rutinok, generációk óta begyakorolt viselkedési minták befolyásolták.
A reformkori, 1836-os országgyűlés elrendelte a jobbágyfelszabadítást, azonban az átlagfalusi számára ez alapján kézzelfogható változás nem nagyon volt érzékelhető. Arról hatalmas szociológiatörténeti monográfiákat lehet írni, hogy kinek volt a hibája, mulasztása, hogy a jobbágyfelszabadítás nem lett értelmezhető, észlelhető a falusi népesség számára. A faluszociológiai leírásokat még a XIX–XX. század fordulójáról nézve is azt látjuk, hogy a falusi népesség az évszázados rutinoknak megfelelően viszonyul a település gazdasági erőpontjához, függetlenül attól, hogy ez a személy a régi birtokos nemes vagy egy új tőkés vállalkozó.
Ez a dátum kerek száz évvel ezelőtt volt. Természetesen lehetett volna egy 1867 utáni évszámot még betenni, de az 1836-ban elindult folyamatok kiszélesedésén kívül új nemigen jelent meg. Társadalomszociológiai oldalról elég összehasonlítani egy 1867 utáni választási gyűlést és egy száz évvel korábbi vármegyei választást, lényegi különbséget nem találunk, ugyanazokkal a szocio-pszichológiai módszerekkel nyerték meg a választókat a jelöltek.
A történelem azt tanítja 1922-ről, hogy ekkor épp túl voltunk az I. világháborún, a Tanácsköztársaságon, kezdett lecsengeni a spanyolnátha, Horthy Miklós kormányzói tevékenységének elején járt még, miniszterelnöknek Bethlen Istvánt nevezte ki, aki nem sokkal később Klebelsberg Kunóra bízta kormányában az oktatásügyet.
Klebelsberg az adott helyzetben a rendelkezésre álló humán tőke fejlesztését tartotta az elérhető erőforrásokból kivitelezhetőnek,
és ezzel egy olyan, az adott korban korszerű oktatási rendszert épített ki, amely révén jelentős és akkor szükséges ismertanyagot adott át a diákoknak a kötelező hatéves oktatásban és az arra épülő felsőbb oktatási szinteken. Főleg a természettudományok terén az ebben a rendszerben átadott ismeretek munkáltak ki olyan emberfőket, akik jelentős mértékben hozzájárultak a tudomány-technológia fejlődéséhez a modern élethez szükséges találmányok, elméletek kidolgozása révén.
Az oktatás fejlődése mellett főleg vidéken az évszázados minták csak lassan változtak, a kvázi hűbéri nagybirtokok továbbra is fennmaradtak, sőt kismértékben még erősítette is jelentőségüket és fontosságukat a vitézi telek mint új közjogi jogintézmény megjelenése, ami azt üzente, hogy az állam a jó és hű szolgálatért vitézi címet és telket ad, ahogy régen a király adott nemesi címet és birtokadományt. Ezáltal a társadalom azt az üzenetet kapta, hogy bár jelentősen lecsökkent az államterület, továbbra is a régi módszerek szerint működik az állam és a társadalom is.
A vizsgált időszak egészében jellemző, de a Horthy-kortól vált egyértelművé Budapest és az ország többi részének életismereti különbsége, hiszen vidéken még egyértelműen jelen voltak a feudalizmusból örökölt gazdasági, kulturális minták, a kisvárosokban – néhány exklávé kivételével – döntően dominált a környezeti hatás. Budapest mint metropolisz szociológiai és minden más szempontból is hasonlóan működött, mint a világ más metropoliszai. Az irodalomtudomány ezt a helyzetet mint népi-urbánus vita ismeri és írja le számos irodalmi alkotásban.
Magyarország ebben az időben a szocializmus építésével volt elfoglalva a keleti blokk többi államával együtt, a gazdaság a körülményekhez képest fejlődött, a társadalom életszínvonal-emelkedést érzett. A gazdaság szempontjából ez az év volt az új gazdasági mechanizmus vége, egy évvel az első olajválság előtt. Szimbolikus jelentősége viszont onnan van az évnek, hogy ekkor indultak el (nem Magyarországon!) az első e-mailek, kezdett kiépülni az internet.
Társadalomszociológiai és történeti munkákat lehet nézni, de alapvetően a korábbi szakaszokhoz képest alapvetően az változott, hogy a kis közösségek vezetőit nem nemesnek, hanem párttitkárnak hívták a struktúra minimális változása mellett. A társadalmi mobilitás vertikális irányban nem lett se könnyebb, se nehezebb, csak más érdemek, készségek domináltak benne; a horizontális irányú (országon belüli területi) mozgások viszont gyakoribbakká váltak. Emellett a lakosság átlagos életszínvonala a többség szemszögéből kisebb mértékben emelkedett, mivel a szegény rétegek életkörülményei érezhetően javultak, a korábban jómódú, a szocialista rendszerben javaik döntő részét elvesztők jelentős része valami módon ki tudott vándorolni az országból, az itt maradók egy része pedig különalkut tudott kötni a hatalommal saját és családja legalább részleges konszolidálása érdekében.
Napjainkban – hasonlóan a reformkort megelőző időhöz – világgazdasági konjunktúra volt Magyarországon. A globális tőkepiaci válság/recesszió után 2010–2020 között érzékelhetővé vált a globális konjunktúra, annak minden makro- és mikrogazdasági következményével. Ez magával hozta a népesség minden részének valamilyen szintű életszínvonalbeli emelkedését, amivel egy időben kismértékben csökkent a népességfogyás üteme is.
Míg kétszáz éve az írástudás alacsony szintű volt, most a digitális írástudás nem elég magas, valamint a funkcionális analfabetizmus túlzott aránya jelent problémát, amit – hasonlóan a kétszáz évvel ezelőttihez – hazai tudósok és külföldi potentátok is többször jeleznek.
A régi példa azt mutatja, hogy akkor a hazai gazdag birtokosok/gazdagok anyagi segítségével és az államhatalom pozitív hozzáállásával sikerült jelentős anyagi és intellektuális növekedést elérni a társadalom jelentős rétegeinél, aminek hatására az ország gazdasági és társadalmi területen is lényegesen közelebb került az ezer éve célként kitűzött Nyugathoz.
Napjainkban nemzetközileg fontos fejlemény, hogy a tudomány, a technika robbanásszerű fejlődésével megváltozott világban az évezredeken keresztül tökéletes hatékonyságú frontális oktatás egyre inkább csökkenő hatékonyságúvá válik.
Az új „tökéletes” oktatási rendszer-módszer még nem alakult ki, de sok országban vannak eredményes kísérletek. Magyarországon alapvetően az oktatás rendszerének alapstruktúrái Klebelsberg óta változatlanul működnek, csak a tananyag változik a mindig megújuló Nemzeti alaptanterv és a felsőfokú követelményrendszer alapján. Ma a főleg a középfokú, kisebb részben az alapfokú oktatásban dolgozók kezdték el jelezni a döntéshozók és az egész társadalom felé, hogy a rendszer, amely száz évig jól működött, a megváltozott helyzetben rosszul döcög, átalakítás nélkül kifejezett versenyhátrányt jelent hosszú és középtávon is.
Napjainkban sokszor mondjuk a régi vagy külföldi példákra, hogy copy-paste átvesszük, és akkor mi is elérjük ugyanazokat az eredményeket. Én inkább az átültetés fogalmát javasolnám, ahol előbb egyaránt felmérjük a donor, a recepiens és az átvenni kívánt szervek működését, hogy lássuk, a szervezet vélhetően milyen módon és hogyan venné át az új szervet, hiszen van, ami jól működik a copy-paste módszerrel, de van, amihez ugyanazt a hatást a rendszer más elemeinek kalibrálásával lehet elérni (lásd jogátvétel az uniós jogban az irányelvek vonatkozásában).
Vannak olyan régi struktúrák, amelyek a reformkor óta más ruhában, de hasonló tartalommal működnek a mai társadalomban is. Mindez szociológiailag leírható, de fontosabb, hogy az ország vezetői az ország hosszú távú víziójának mentén döntést hozzanak: ezeket a régi struktúrákat változatlanul hagyják vagy megváltoztatják.
Az oktatás fejlesztése mind a reformkorban, mind Trianon után fontos volt az ország előrehaladásához. Ma is az, hiszen ma is jelentős strukturális átalakításra szorul a rendszer. A korábban hatékony lexikális ismeretátadásnak leáldozott, abban a számítógép gyorsabb és biztosabb, viszont a kreatív, alkotó feladatokban az emberi elme a jobb.
Az áttekintett korszakokban sajnos mindenütt megfigyelhető volt, hogy nemzetstratégiai jelentőségű kérdésben is csak rövid időre sikerült konszenzusra jutniuk az ország, a nemzet közügyeit alakító politikai köröknek. Mindezek alapján csak remélni lehet, hogy a mai aktorok az ország népessége számára eredményesebben aknázzák ki ennek a „második reformkornak” a lehetőségeit.
A szerző főiskolai tanár.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Tanítónő diákokat oktat a tanári asztalnál egy általános iskolában 1965. február 17-én. Fotó: Molnár Edit / MTI)