A Szovjetunió felbomlása óta eltelt három évtized eszmetörténeti vitája, amely Francis Fukuyama történelem végét jósló elmélete kapcsán az azt üdvözlő és tagadó társadalomtudósok közt zajlott, mára eldőlni látszik. A történelem mégsem ért véget – jól azonosítható kontúrokkal látszik kirajzolódni a huszonegyedik század karaktere, mely leginkább a Snowpiercer című film és sorozat cselekményére emlékeztet: az emberiség ugyanazon az örökké száguldó vonaton utazik, az utasok öldöklő háborúkat vívnak, az első osztályra vágyók forradalmat szerveznek, az egyszeri utasok pedig kétségbeesve keresik azokat az értékeket, amelyek összekötik őket az övéikkel, és megkülönböztetik őket azoktól, akik akár csak egy fülkével arrébb utaznak. Jean-Paul Sartre szerint a pokol a másik ember – s amíg az emberiség e kijelentést igazolja, továbbra sem vesz tudomást az ökoszisztéma összeomlásának és az embert egyre nélkülözhetőbbé tevő technológiai szingularitásnak az egyidejű bekövetkeztéről – vagyis
az emberiség épp ugyanazzal a mágikus tehetetlenséggel rohan a hatalom, a vakhit, a féloldalas eszmék és a mindent uraló ösztönvilág parancsait követve a következő kataklizma felé, ahogy a múltban mindig.
Akik továbbra is ragaszkodnak Fukuyama elméletéhez, hasonlóan magyarázzák a történelem lezárulását: az emberiség részben társadalmi kísérleteinek rettenetes következményeit látva, részben az eszmevilág természettudományok által való kiüresítése nyomán többé nem ismeri fel létezésének értelmét, célját és érvényét – a világegyetem törvényeit már nem tekinti antropomorfizálhatónak. A vonat nem valahová megy az emberi fajjal, hanem csak körbe-körbe kering a bolygón, a jelenkor permanens válságát pedig azoknak a liberális demokráciák ellen vívott keserű utóvédharca képezi, akik nem hajlandók tudomásul venni a megváltozott körülményeket. A megoldási javaslatok sokkal inkább reflektálnak az emberiség mítoszvilágára, mint a realitásra: a kontinuitás hívei szerint vissza kell térni a könnyelműen elvetett isteni morálhoz, a velük szemben állók az új nemzedékek abszolutizált egyéni autonómiájában és a technológiai fejlődés által garantált transzhumán békében bíznak.
Csakhogy a jelenkor nem írható le a múlt fogalmaival. Az izmusok korának Gulagban, Auschwitzban és Hirosimában kifejeződő tapasztalata és a technológia által teremtett virtuális időtlenség nem kedvez az eszméknek – annál inkább a hűvös és tényszerű racionalitásnak. Ez pedig sehol nem érhető tetten oly félreérthetetlenül, mint a politikában – nem csoda, hogy az érdekek és értékek mentén kettéhasadó megélés egyre élhetetlenebbé és értelmetlenebbé teszi a közéletet:
egyik pólus hívei sem értik a szemköztiek által megélt valóságot, a konszenzuskereső sajtó a múlté, az értékek közös halmaza elpárolgott, s aligha véletlen, hogy ez a folyamat épp egybeesik a középosztály eltűnésével.
A választói csoportok véleménybuborékjaik hiedelmeiket kiszolgáló örökkévalóságában élnek, s a biztonságos terek olyannyira teljes képet hamisítanak, miközben olyan hermetikusan szigetelnek a valóságtól, hogy már senki nem tudja, mi zajlik a nagyvilágban. Fukuyama hívei nem értik, miért nem zökkenőmentes a történelem agóniája, a liberális demokráciák létjogát tagadók meg azt nem értik, hogy lehet ennyire zökkenőmentes – így aztán ennek megmagyarázására összeesküvés-elméletek tömegét alkotják.
Alan John Percivale Taylor, a híres brit történész sokáig kutatta az európai őskatasztrófa, az első világháború kitörésének okait, melyet mások az imperializmussal, Friedrich Nietzsche istengyilkosságával és diplomáciatörténeti tényezőkkel magyaráztak, mert lennie kell valamiféle nagyszabású oknak, ami Európát Verdun vérszivattyújába vezette – a jelenkor embere is akkor nyugodna meg, ha felsejlene a végső magyarázat, vagy legalább felismerhető lenne valamiféle cselekvő a történések mögött. Taylor meglepő koncepciója szerint a világháború kitörésének oka a vasúthálózat volt, amelyhez a kor nagyhatalmai a maguk mozgósítási terveit igazították, s amelyeket úgy találtak ki, hogy ha mondjuk Oroszország csak az Osztrák–Magyar Monarchia ellen mozgósít, akkor nem tud felvonulni Németországgal szemben. Legjobb tehát, ha mindegyik állam valamennyi fronton támad – vagyis a háborús infrastruktúra vasúti mozgatására hagyatkozó felvonulási tervek összessége, elvontabb nézőpontból az emberi természettől idegen, önálló és komplex hatalmi-gazdasági szisztéma személytelen organizációja juttatta világháborúba Európát. Attól tartok, ma is ez fenyegeti a világot.
Míg a nyugati civilizáció közéleti alakjai egymástól egyre távolodó értékeket hirdetnek, nem hajlandók tudomásul venni, hogy kurzusaik értékvilága továbbra sem különbözik annyira, ahogy ők azt a kicsinyes érdekeiktől meg a szektás ingerültségüktől hajtva lépten-nyomon kommunikálják, hisz alapvetően mindannyian demokrácia-, szekularizáció-, jogállam- és piacpártiak, az eszményeik közt feszülő ellentétek pedig az évtizedek folyamán nem nőttek, hanem épp hogy csökkentek. Miért érzi mégis mindenki teljesnek az emberiség kiszolgáltatottságát? Nos, attól tartok, hogy azért, mert a személytelen organizáció ezúttal is túlnőtt a személyes organizmusok közösségein. A közvélemény aktuális elvárásainak nyomon követésére és a hatalom akaratának minél hatékonyabb végrehajtására a huszonegyedik században olyan technológiai lehetőségek kínálkoznak, mint soha azelőtt, a siker meg az általa generált politikai haszon pedig azonnali.
A machiavellizmus abszolutizálása a politika eleszmétlenedéséhez vezetett: a hatalom nagy felismerése a huszonegyedik században, hogy az érdek és az érték egy.
Ahogy az idealista-liberális és a realista-illiberális gondolkodás szembenállása megosztja a szellemi teret, úgy a mindennapi politikát is kettéhasítja. A realista megközelítés szerint Putyin Oroszországa Ukrajnában kizárólag kényszerű hatalmi érdekeket érvényesít – úgyhogy amikor az Egyesült Államok fegyverek beszállításával, katonák kiképzésével és titkosszolgálati információk megosztásával részt vállal ebben a konfliktusban, akkor ugyanazt teszi, mint Oroszország: a maga hatalmi érdekeit képviseli. A kor idealistái nem értenek egyet ezzel: szerintük az államoknak nemcsak kényszerű érdekeik, de elveik is lehetnek – például hihetnek abban, hogy polgáraiknak joguk van a szabad élethez, ezért nem hajlandók az Egyesült Államok külpolitikáját kizárólag hatalmi szempontokkal magyarázni. Nem tagadom, hogy nekem az utóbbi gondolkodás a rokonszenvesebb – mégis: ha keserűen is, de tudomásul kell vennem, hogy a realista szellem által teremtett világ, amely mögé a technológia elképesztően erős hardvert rendelt, sikeres, sőt a maga cinikus módján még humánus is, hisz mindig ahhoz igazodik, amit a többség érez, legyen az akár félelem, akár lelkesedés, akár megbotránkozás, akár a kor általános szorongása által generált, definiálatlan ingerültség.
Németh Szilárd megjegyzése a fehér és keresztény argentin labdarúgók világbajnoki győzelméről csakis az értékalapú-idealista politikai szellem aspektusából nézve tűnik barbárságnak. Az érdekalapú-realista gondolkodásban az egykori rezsibiztos kijelentése nem pusztán hatásos, de még igaz is, hisz alaposan fel lett mérve, hogy a magyarok többsége így gondolkodik, márpedig aki demokrata, az csakis a néppel érthet egyet – az illiberálisok populizmusa ebben fejeződik ki. S ahogy az érdekalapú szellemiség abszolutizálja a maga valóságpercepcióját, úgy teszik ugyanezt az értékalapon gondolkodók is, s a technológia nekik is nagy segítséget nyújt, elég csak az eltörléskultúra precedenseire vagy azokra az absztrakt erkölcsi konfliktusokra utalnom, amelyek csekély mélységük ellenére hatalmas viharokat kavarnak a közösségi médiában. A két párhuzamos gondolkodás képviselői pedig nemcsak egymással képtelenek szót érteni, de önreflexióra sem képesek. Orbán Viktor és Bayer Zsolt nem érzi intő jelnek a kétely és a vita teljes hiányát a szekértáborukban, hisz érdekeik teljesülése bármit szentesít, Donáth Anna és Mérő Vera pedig megátalkodottan dacol a társadalmi közgondolkodás képviseletének meg az ahhoz tartozó sikernek a hiányával, hisz ők minden szavukat és tettüket az általuk helyesnek vélt értékek képviseletének rendelik alá. Mindkét politikai kurzus a személytelen organizáció mindent szabályozó hatékonyságának foglya – és ugyanez választja el őket: konfliktusuk sokkal inkább a világszellem aktuális tulajdonsága, mintsem a szemben álló felek értékvilágából következő tényleges ellentét. Legalább a független gondolkodásra képes értelmiségnek észre kellene vennie ezt, mielőtt a komfortos produktivitás kényszere kezelhetetlen fokú válságba hajtja az emberiséget, és tényleg véget ér a történelem.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Francis Fukuyama. Fotó: Leonardo Cendamo / Getty Images)