Ahogy a centrista értelmiség társutassá vált, mert az Orbán-rendszerrel közös ügye, a nyomorult, képességhiányos ellenzéken való kárörvendezés már nem pusztán az egyik, hanem az egyetlen állítása, úgy maga az ellenzék se bír kilépni Orbán Viktor árnyékából. Félreértés ne essék: az ellenzéket illető, lesújtó diagnózis eléggé pontos – csak nem kellene úgy megmámorosodni az előadása közben, és akkor nem bűzlene annyira. Gyurcsány Ferenc egyszerre forrása és ellenpólusa, továbbá egyszerre túsza és támasza az Orbán-rendszernek: valóban ő az ellenzék egyetlen potens szereplője, ugyanakkor ő a legfőbb akadálya az ellenzék erkölcsi megtisztulásának – ez a látlelet pedig attól függetlenül helytálló, hogy az Orbán-rendszer propagandaharsonája vagy egy attól magát elhatároló közéleti szereplő állítja fel.

„Jaj, ha végre lemennének vidékre agitálni… Jaj, ha végre eltakarodna a Feri…” – így keseregnek azok az ellenzéki választók, akik legalább az Orbán-rendszer nulladik számú tanulságát le bírták vonni, úgyhogy nem kérnek Gyurcsányból többé. Csakhogy egy vidéki kampányturné vagy Gyurcsány Ferenc visszavonulása önmagában még semmit nem oldana meg, az ugyanis nem segít az intellektuális alkalmatlanságon, ha a szavahihetetlen ellenzéki politikusok teleharsogják a Kárpát-medencét azzal, hogy O1G, de már az sem, ha az osztály egykor ígéretesnek tűnő, de mára többszörösen bukott tagja végleg kiiratkozik. Annak szemében,

ha ez a sorozat valamelyik streamingszolgáltató felületén futna, már eltüntették volna a kínálatból, az ellenzék meséjének ugyanis a tizenhárom évad alatt alig voltak felidézhető alakjai, meghatározó pillanatai, emlékezetes akciói vagy dramaturgiai fordulatai – ami meg akadt, azt ma már bizonyára maguk az ellenzéki politikusok is szégyellik. Se reményt keltő víziót nem bírtak felmutatni, se olyan mobilizálható és hozzájuk lojális társadalmi csoportot, szakszervezetet, régiót, szakmát vagy korosztályt, amelyikben felülreprezentáltak lettek volna. Az egyetlen valóban sikeres demonstráció, a netadó elleni tüntetés se hozzájuk kötődik.

Csakhogy ha Mekk Elek és Borivoje Surdilovic nem is értett az általa űzött szakmákhoz, akkor is volt egy, amiben nem volt kontár: Mekk mester szabónak, Surda fodrásznak bizonyult. Ha ennek szellemében végiggondolom, hogy melyik volt az az eset, amikor a magát a mindenkori nyugatos progresszió képviselőjének tartó balliberális kurzus utoljára érvényesítette a jobboldallal szemben a maga mélyen megélt szellemi és erkölcsi fölényét, akkor ez az arról szóló közéleti vita volt, hogy vannak-e antiszemitának minősíthető vonásai Csoóri Sándornak a Hitel című magazinban megjelent 1990-es tanulmányának, amely „valósággal kettészakította a magyar értelmiséget” – fogalmazott Deák István, a Szombat című folyóirat korabeli szerzője, és cseppet sem túlzott.

Akkoriban másról se lehetett olvasni, mint erről az esetről: a magyarok reggelente felkeltek, tudomásul vették, hogy a szaktudásuk tőkés viszonyok közt versenyképtelen, hogy a haldokló üzemekben megszolgált fizetésük értéktelen, hogy idegen nyelvet tanulni se lehetőségük, se képességük nincs, de a gyereknek enni kell adniuk, hogy mindaz, amit a társadalomban betöltött szerepükről hittek, egyszer s mindenkorra meghaladott, meg hogy az az elit, amelyik Nyugaton a rendszerváltásig a szocialista tábor legpolgárosultabb, legügyesebb és legfelkészültebb társadalmaként hivatkozott rájuk, egyszer csak egzisztenciális élet-halál harcra ítéli őket – nekik pedig ezek ismeretében kellett volna a liberális értelmiség elvárása szerint úgy érezniük, már ha elég kulturáltak és együttérzők lettek volna, hogy mindez a nyomorúságuk és létbizonytalanságuk lényegtelen ahhoz képest, hogy mit írt Csoóri Sándor a Hitel című folyóiratban a zsidókról.

„Valósággal kettészakította a magyar értelmiséget” – írta Deák István. „Az egész magyar rendszerváltás az MSZMP-n belül zajlott le” – állítja barátom és harcostársam, Farkas Attila Márton, amikor Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc KISZ-es ismeretsége szóba kerül. Azt hiszem, mindkét állítás helytálló. Az 1990-től 1994-ig tartó médiaháború és publicisztikai vircsaft, ami akkor a korszak legfontosabb ügyének tűnt, valójában két szűk, leginkább budapesti gyökerű értelmiségi csoport közt zajlott.

A felmenői által a Horthy-rendszer kultúrharcában érintett, annak mítoszaival átitatott, sértett, a Kádár-rendszer bizonyos előnyeit mégis élvező, leginkább társutasnak nevezhető, Trianon-sérült úri-keresztény értelmiséget az MDF, a felmenői által a Rákosi-rendszer bűneiben érintett, később azokkal szembehelyezkedő, részben zsidó gyökerű, holokausztsérült, nyugatos értelmiséget pedig az SZDSZ szervezte meg. A Magyarország vezetésére pályázó két értelmiségi csoport valamelyikének alkalmasságához egyetlen magyarnak sem fért kétsége. Antall József vagy Tölgyessy Péter? – így hangzott a dilemma a politikában. Csurka István vagy Tamás Gáspár Miklós? – így hangzott a dilemma a közéleti médiában. Senki nem vitatta, hogy egy ennyire elitvezérelt társadalomnak ezek a döntő kérdései.

Csakhogy akadt az elitnek két másik csoportja, melynek tagjai csak ímmel-ámmal vettek részt a múlt és a jelen kapcsolatáról szóló közéleti őrjöngésben: 

Miközben a média széltében-hosszában fekete szakállas és fehér bajszos bácsik vitáztak arról, hogy antiszemita-e Csoóri Sándor, s ennek nyomán megszállottan rekesztették ki egymást az európaiságból meg a magyarságból, addig az MSZP a vidéket behálózó, roppant erejű kapcsolatrendszerét megmozgatva elkezdte felépíteni a maga oligarchiáját: üzemeket, gyárakat, szektorokat és régiókat privatizált kabátgombokért, kádereit igazgatótanácsokba ültette, olajat szőkített, és mit sem törődött Csoóri Sándorral.

A rendszerváltó pártok közül Orbán Viktornak tűnt fel elsőként, hogy a Csoóri antiszemitizmusát illető vitán kívül Magyarországon más is nyerhető, úgyhogy elkezdte gyors ütemben felépíteni első oligarchája, Simicska Lajos vagyonát. Az is Orbánnak tűnt fel először, hogy az MSZP súlyos hibát követ el: nem kételkedik az országot behálózó és azt ténylegesen működtető mezővárosi értelmiségiek, tsz-elnökök, üzletemberek, főorvosok, nagygazdák és gyárigazgató-főmérnökök érdekköreinek hűségében, megelégszik a megosztásukkal, belharcaik kihasználásával – ez az érdekkör pedig zsírosabb zsákmánynak bizonyult, mint akármelyik szocialista nagyvállalat.

Természetesen az MDF és az SZDSZ is lopott – csakhogy ezek a magukat nagyon okosnak képzelő, fekete szakállas és fehér bajszos bácsik rendkívül szerény intellektuális képességekkel rendelkeztek, s mert nagyrészt bölcsészek voltak, közgazdasági, technológiai és jogi kérdésekhez nem értettek, a magyar valóságot alig ismerték, fogalmuk se volt arról, hogy amíg a Csoóri Sándor antiszemitizmusáról szóló vita zajlik, a régi és az új gárda sajátos egyetértésben építgeti a jövő hatalmát. A vitát hajszállal az SZDSZ nyerte, a tévét mégis az MDF foglalta el, aztán mindkét csoport részben kihalt és eljelentéktelenedett, részben beolvadt az MSZP-be, majd a NER-be.

A helyzet azóta sem változott: az ellenzéknek továbbra sincs se kulturális, se nyelvi tőkéje a problémák kibeszélésére és társadalmi érdekek képviseletére – s minél közelebb gravitál a centrum értelmisége az Orbán-rendszerhez, annál jobban látszik, hogy ilyen tőke ott se képződött. Az ellenzék alkalmatlanságának megittasult mantrázása ugyanazt a szellemi restséget és igénytelenséget fejezi ki, ami a liberális kurzust a rendszerváltás óta jellemezte és jellemzi a mai napig. 1988-ban nem látszott, hogy lenne Magyarországon bárki, aki ki tudja csavarni a kommunista hálózat kezéből a hatalmat – egy erős és okos fiatalember azonban akadt, aki nem félt elfogadni a Nyugat és Soros György támogatását ahhoz, hogy Magyarország ura legyen. A Nyugat és Soros György támogatása most is adott. A fiatalemberre még várni kell.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Gyurcsány Ferenc. Fotó: Papajcsik Péter / Index)