Időről időre felparázslik a vita a közbeszédben és különböző internetes fórumokon arról, hogy vajon a „fogyatékos”, a „fogyatékkal élő” vagy netán a „para” (sportoló) a helyes(ebb), korrekt(ebb) kifejezés.
A fogyatékosok (vagy fogyatékkal élők) hazai sportja egyre eredményesebb és „láthatóbb”, egyre többen állnak mellé-mögé, így az is érthető, ha azt szeretnék, hogy a kifejezések, amelyeket használnak, semmiképpen ne legyenek bántóak – leginkább maguk az érintettek számára.
Néhány szempontot és információt szeretnék nyújtani ehhez a disputához.
Először is: valójában egyik megfogalmazással sincs baj, egyik sem sértő, bántó. Mégis helyes, ha pontosan „válogatjuk meg a szavainkat”.
Az első, kifejezetten a mozgáskorlátozottak sportolását segíteni hivatott egyesület Magyarországon 1929-ben alakult meg: Nyomorékok Sportegyesülete volt a neve. Bár nyilván nincs okunk kétségbe vonni az akkoriak legjobb szándékát, ma már megüt bennünket a „nyomorék” szó, és eszünk ágában sincs azt használni.
És akkor máris a szóhasználat fontosságánál tartunk. Ma már azért nem „tolószéket” mondunk, mert az azt sugallja, hogy a kerekesszékben ülő nem tud magától haladni, csak ha „tolják”. És ha tehetjük, ne a „mozgássérült”, hanem a „mozgáskorlátozott” kifejezést használjuk: mert az nem betegséget, deformitást üzen.
Ha valahol a „Mozgássérültmosdó” feliratot látják, bátran húzzák át a „sérült” összetételi tagot, és írják oda a helyére: „korlátozott”. De még jobb, ha lecserélik a táblát.
De vissza a fogyatékosok sportjára és a szóhasználat történetére. 1912-ben a siketek (nem süketek és nem süketnémák) már létrehozták a saját sportegyesületüket, a Siketnéma Sport Clubot, szóval a magyar fogyisportnak több mint egy évszázados történelme van. És: nem bántó a fogyi szó, bátran lehet használni, kedves, szerethető előtag.
Nézzük akkor a „para” előtagot. A görög eredetű szó párhuzamost jelent (lásd még paralelogramma, paralelepipedon – talán rémlik a geometriaórákról), és arra utal, hogy az épek sportjával párhuzamos, együtt haladó sportterületről van szó.
Ha már itt tartunk. Soha ne fogyatékos versus egészséges emberekről (sportolókról) beszéljünk! A fogyi ember (sportoló) egészséges, hacsak nem náthás, középfül-gyulladásos vagy porckorongsérves. A helyes szóhasználat: ép (sportoló), illetve fogyatékos (sportoló).
És ez mennyivel szebb, mint az angol able versus disable vagy az olasz abile-disabile. Azaz: képességes – ellentétben vele pedig képesség nélküli vagy képességvesztett.
A para előtaggal viszont az a „baj”, hogy nem fedi le a fogyatékossport minden területét. A paralimpiákon – amelyeket 1948 (Stoke Mandeville) óta rendeznek meg, 1960-ban (Róma) hívtak így először, 1976-ban (Örnsköldsvik) téli is lett belőle, és 1988-ban (Szöul) kötötték össze az olimpiákkal a helyszín és az időpont tekintetében – a mozgásukban korlátozott, a látásukban korlátozott (azaz nem csak vak), az enyhén értelmi fogyatékos és a központi idegrendszeri sérült sportolók versenyeznek. A siketek nem, nekik a siketlimpiai (deaflympics) sportrendszer ad lehetőséget. A szervátületett sportolók (vese-, tüdő-, szív-, máj- és csontvelő-transzplantáció lehetséges ma) a nemzetközi szervátültetett játékokon (Transplant Games) indulnak.
Az enyhénél nagyobb értelmi fogyatékossággal rendelkezők pedig a speciális olimpiákon (Special Olympics). És, ugye, sosem használjuk a „szellemi fogyatékos” kifejezést?! A szelleme mindenkinek rendben van, ilyen vagy olyan, de semmiképpen nem fogyatékos. Az értelmi képességek lehetnek korlátosak.
Vagyis a parasport/parasportoló nem fedi le a fogyatékossport/fogyatékos sportolók minden ágát, ezért például Az Év sportolója választás során a kategóriák neve nem „Az Év férfi/női/csapat parasportolója” – hanem „fogyatékos sportolója/csapata”. Így van ez rendben.
A háromszoros paralimpiai (és nem paraolimpiai) bajnok Szekeres Pál – aki egyike a két sportolónak a világon, akinek olimpiai és paralimpiai érme is van, a másik egy ír bringás – azt mondja, hogy ő nem „fogyatékkal él” – hanem a családjával.
A fogyatékkal élő kifejezés azt sugallja, hogy a fogyatékos ember egész életében arra szorul, az tölti ki az életét, hogy a fogyatékosságával törődjön, azt élje meg. Ez azonban nem így van.
A fogyatékosság élethelyzet, nem életprobléma.
Arról már nem is beszélve, hogy mindannyiunknak van ilyen-olyan, kisebb-nagyobb fogyatékosságunk (önnek is, kedves olvasó, legfeljebb csak azt hiszi, hogy önnek nincs), megtanultunk „együtt élni” vele, de nem az határozza meg az életünket.
Szóval semmi baj a fogyatékos sportoló jelzős szerkezettel. A lényeg azonban végtére is az, hogy minél többet segítsük, támogassuk, lássuk és láttassuk a fogyatékos embereket és az ő sportjukat – mindennap, nem csak a kiemelt pillanatokban.
Hogy igaz lehessen: fogyatékosnak lenni nem azt jelenti, vesztesnek lenni!
A szerző kommunikációs szakember, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Index)