Már most az év vezető témájának tűnik a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése vélt vagy valós veszélyeivel. A ChatGPT például sokkal hamarabb érte el a 100 millió felhasználót, mint legutóbb a TikTok vagy korábban az Instagram.
Szokás szerint itt is két nagy tábor vitatkozik arról, hogy csodálatos fejlődést vagy halálos veszélyt kéne látnunk a mesterséges intelligenciában. Egyben azonban mélyen egyetért a két, egymással vitatkozó tábor: szerintük alapvető különbség van az emberi és a mesterséges intelligencia közt. Ezt a közös előfeltevést ideje alapjaiban megkérdőjelezni, mert így egészen máshogy tudnánk megközelíteni a kérdést, és sokkal konstruktívabb válaszokat lehetne adni.
Először is azért, mert végre meglátnánk, hogy mindaz, a sokak számára rettenetes veszély, amit a mesterséges intelligencia agresszív fejlődési trendjeiben látunk, az bizony tükröt tart nekünk a tekintetben, hogy mindez a mi civilizációnk, a mi intelligenciafelfogásunk programjának következménye.
Mi, emberek programoztuk ilyenre a gépi intelligenciát, és minden civilizációs fenyegetése lényegében a modernitás programjának civilizációs fenyegetése, semmi más.
Nem marslakók támadták meg hirtelen a Földet, hogy lerabolják természeti erőforrásait, nem ufótámadás a vélt komfortért feláldozott emberi kapcsolatok egyre embertelenebbre konfigurált rendszere. Mindezt mi vittük végbe, mi, emberek. Amikor az általunk programozott gépi intelligencia „elszabadulásától” rettegünk, valójában saját démonainktól tartunk, amelyekkel nem merünk úgy szembenézni mint ami bennünk van, illetve belőlünk fakad.
A mesterséges intelligencia drámai fejlődése pont a saját elidegenedési folyamataink drámai felerősödését tükrözi. Még azt sem mondhatjuk, hogy annyira új jelenség lenne ez, mert a modernizációs program már minimum két évszázada hasonlóan drámai változásokat hozott a nyugati életformában, gyökerei pedig még sokkal régebbiek. Olyannyira, hogy akár kultúrtörténeti evidenciaként is kimondhatnánk a ma még talán szokatlan tételt: a nyugati felfogásban lényegét tekintve minden intelligencia mesterséges. Más kultúrákban talán nem jelent meg ilyen kizárólagos jelleggel az intelligencia mint a világ leuralására törekvő emberi dominancia fő képessége.
Sokkal fenntarthatóbb, békésebb és természetesebb módon is meghatározhatnánk ezt a képességet, például ha azt tartanánk az intelligencia fő ismérvének, hogy egy élőlény mennyire képes harmóniában élni a környezetével. Ez esetben azonban egy fűszálat, földigilisztát vagy gyakorlatilag bármely más élőlényt sokkal intelligensebbnek kellene elismernünk az embernél, aki nemhogy alkalmazkodni nem próbál (minden más fajjal ellentétben), de fő törekvése kifejezetten a környezet totális átalakítása az őt épp uraló vágyai szerint.
Mert a globálisan uralkodó emberi civilizáció számára az intelligencia fő ismérve ez: agressziós képességünk kiterjesztésének sikeressége.
A számítógéppel turbóra tett mesterséges intelligencia sem tesz mást, tehát a benne látott veszélyek alapvetően a mi civilizációs programunk veszélyei. Amikor az ember eszközhasználatában látjuk azt a magasabb rendűnek vélt intelligenciát, amely „kiemelt” minket az állatvilágból, akkor bizony ezt a minden mást leuraló képességet és ennek további kiterjesztését tartjuk intelligenciának. Az eszközhasználó intelligencia pedig eleve mesterséges, sőt mesterkélt, amire érdemes még visszatérni.
A nyugati típusú civilizáció fejlődési trendjeit és kultúrtörténetét már a kezdeteitől olyan intelligenciafelfogás jellemzi, melyben nem a természetben meglevő organikus tudás az ősminta (ellentétben a természeti népekkel és a legtöbb más kultúrával, ahol épp ez az irányadó), hanem az ettől elidegenedő és ezen kifejezetten uralkodni törekvő technikai jellegű intelligencia – mivel technikának leginkább a természeten való uralkodás eszköztárát szoktuk nevezni. A technika az ógörög tekhné szóból jön, ami még eredendően művészeteket is jelentett, illetve mindazt a kézművesjellegű tudást, ami szintén a természeten uralkodás törekvéséhez kellett. Latin megfelelője ennek az az ars szó, amelyből a nyugati nyelvek mesterséges (artificial) szava származik. Ezzel meg is érkeztünk ahhoz, hogy mit is jelenthet mindezek fényében az artificial intelligence (AI), az a bizonyos mesterséges intelligencia, illetve mitől és mennyiben mesterséges.
Nagyon régóta mindenfajta intelligenciából a mesterségeset emeltük ki, és azt tekintettük irányadónak a kultúránkban. Ha ennek mára ökológiailag, illetve humánkultúránk jelenére és jövőjére nézve is drámai következményei vannak, azért kár csupán a számítógépeken futó mesterséges intelligenciát okolni. Mi programoztuk ilyenre, és a mi kultúránk programját terheli a történelmi felelősség, ha mindez mára evolúciós zsákutcának bizonyul, és a túlélésünket is kérdésessé teszi.
A képszerűség kedvéért érdemes egy történelmi hasonlattal megvilágítani:
pont úgy tart tükröt nekünk, embereknek a mesterséges intelligencia jelensége, mint az európai kultúrában sokak által fenyegetésnek tekintett amerikanizáció.
Európa mintha elfelejtette volna, hogy mi, európaiak tettük ilyenné Amerikát, mi alkottuk meg az „amerikai álmot” és az amerikai bolygófaló életformát, így nem kéne siránkozni, amikor mindez tőlünk elidegenedve mintegy elszabadult, külső hatalomként visszaüt Európára, és dominálni kezdi. Saját európai démonaink elszabadulását illene látnunk ebben is, ahogy az emberi intelligencia mesterkedését kéne látnunk az egyre önállóbban fejlődő és rajtunk egyre több téren túltenni képes mesterséges intelligencia esetében is.
A tükörben mindent fordítva látunk, így érdemes a végkövetkeztetéshez némileg átfordítani az eddig bemutatott képet. Az emberi intelligencia egy különösen aggasztó vonatkozásban ma egyre jobban hasonul a gépihez: lényegében nem törődik a valósággal, az élettel és annak alapvető törvényszerűségeivel. Ebben a tekintetben mindegy is, hogy mennyire profin szimulálja egy robot az élő ember gondolatait, sőt akár érzelmeit is, mert a fő probléma ezzel az, hogy csak délibáb, valójában nem hús-vér emberrel beszélgetünk.
Van ugye a magyarban az a nagyon beszédes idevágó fordulat, hogy „Csináld már úgy, mintha élnél…” Ezt sajnos egyre kevésbé látom. Minél nagyobb, pörgősebb életet posztolnak magukról az emberek, annál drámaibb mindennek a látszatpezsgésnek a valósághoz való viszonya. Eltűnőben van az aranyfedezete az egobrandünknek, elillan a valóságfedezete a posztokban csodálatos életnek.
Túl nagy árat fizetnek az erre szocializálódó újabb generációk a posztokban csodálatos életért, mert közben egyre inkább úgy beszélnek és úgy viselkednek, mint egy droid, mint egy chatbot – gyakorlatilag panelekből dolgoznak, és a valóság, a valós tapasztalás fogalma is eltűnőben.
Nem véletlenül hívják gépiesen boomernek azt, aki bármiféle valóságfedezetet kér számon rajtuk, függetlenül az illető valós életkorától, mert a valóságról egyáltalán beszélni a mátrixra szocializált nemzedékeknek már önmagában boomerség.
Ez arra is rávilágít, mi a társadalmi haszna egy filozófusnak, akit alapesetben tök fölöslegesnek tartanak, aztán egyszer csak felhívja a figyelmet egy egészen újnak tűnő szempontra, illetve összefüggésre, ami alapján úgyszólván értelmetlennek bizonyul a korábbi társadalmi vita (például a mesterséges intelligenciáról). Vannak evidenciák, melyeket mégsem akaródzik belátni, tabuként kezeli a társadalom, amíg valaki ki nem mondja – jellemzően pont azt, ami a legkeményebben tart tükröt nekünk.
Bár ma sok ismerősöm lázasan cseveg az épp legdivatosabb chatbottal, engem azért sem tud igazán lázba hozni az ilyesmi, mert az emberekkel is egyre többet chatben kommunikálunk, és még az élőben folytatott beszélgetésekről is az a drámai tapasztalatom, hogy annyira leuralják a trendpanelek az embereket, mintha már rajtuk keresztül is chatbotokkal beszélgetnék. Így a legkevésbé sem hiányzik az életemből az, hogy még kevésbé emberi beszélgetést folytassak… gépekkel.
Bár valószínűleg ennél is kínosabb trendfordulónál vagyunk. Egy ismerősöm, aki kifejezetten humán beállítottságú, és rühell minden technikakultuszt, azt találta mondani, hogy senki nem beszélt hozzá mostanában olyan kedvesen és figyelmesen, mint a ChatGPT. Talán épp ez a legfélelmetesebb vonatkozása a mai fejlesztéseknek, hogy sok millió beszélgetés alapján egyre profibb érzelemimitáló intelligenciával működnek ezek a megszemélyesített programok. A Xiaoice-szal Kínában már sok millió magányos ember vigasztalódik mint társsal. Pont úgy működnek, mint a narcik és a pszichopaták. Ez nyilván öngerjesztő folyamat, negatív spirál, mert minél inkább droidokkal vigasztalódnak emberek tömegei, annál magányosabb lesz a társadalom, és annál inkább virtuális chatekbe menekülnek az emberek. Hogy mi lehet mindennek a vége? Nyilván semmi jó.
A Homo sapiens eredendően problémamegoldó lényként vált sikeres fajjá az élővilágban. Azonban a globális trendek mára egyfajta evolúciós zsákutcához vezettek. Ez a faj nemhogy nem próbál meg hatékonyan alkalmazkodni természeti környezetéhez, de inkább úgy igazodik percre készen a virtuális mátrixtrendekhez, hogy – miközben magát továbbra is a legértelmesebb fajnak, sőt egyetlen igazán racionális élőlényként felsőbbrendűnek tartja – közben rohamosan feléli valódi erőforrásait, elfogyasztja a jövőjét. Más kérdés, hogy mi a racionális a jövőnk felélésében, de ezen a bolygón a túlélés feltétele minden faj számára továbbra is az, hogy valós környezetéhez tudjon alkalmazkodni, ne valami virtuális álommátrixhoz, ami az első nagyobb áramszünetnél szertefoszlik.
A szerző filozófus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A Xiaoice egy mesterségesintelligencia-rendszer, amelyen keresztül virtuális barátnőkkel, barátokkal lehet beszélgetni. Fotó: Greg Baker / AFP)