Érdeklődéssel olvasom Hegyi Gyula egy témára írt, spirális variációit az Indexen. Talán azért is, mert mind kevésbé értek azokkal egyet. Ez önmagában még nem lenne ok arra, hogy nyilvános választ írjak neki. Ez csak akkor igazolható, ha segíti a közös gondolkodást. Úgy látom, hogy Hegyi Gyula legutóbbi, „Társbérlők vagyunk Eurázsiában” című írása különös alkalmat ad erre. 

Hegyi cikkének első fele afféle bölcselkedés a földrajzi determinációról, a civilizációkról meg az édesvízről. Továbbá arról, hogy Eurázsia összefüggő földtömeg, amelynek ázsiai oldala nagyobb és népesebb. A politikai vagy etnikai törésvonalakon pedig könnyebben alakul ki feszültség. E fejtegetésekkel végső soron nincs nagyobb baj. Hegyi Gyula társbérlőknek titulálja a szuperkontinens országait. Magam inkább társtulajdonosnak mondanám azokat – ha egyáltalán. Európai nézőpontból egyébként hasonló egymásrautaltság van a Földközi-tenger körül, vagy akár – horribile dictu – az atlanti térségben is. Ha valóban létezik valamiféle társas tulajdon, az legjobban az Európai Unióban testesül meg. Orbán ezt már jól tudja, hiszen olyan hangon perlekedik Brüsszellel, mint virtigli huszadik századi társbérlő a gangon. 

A ködben akkor lesz sok a korom, amikor Hegyi leírja: Az ukrajnai válság elkerülhető lett volna, ha az EU politikusai tisztában vannak Európa földrajzi valóságával, és valódi együttműködésre törekszenek Oroszországgal. Addig, amíg Moszkva még nyitott volt erre. Magam kétlem, hogy az EU vezetői nincsenek tisztában a földrajzi valósággal – ellentétben Hegyi Gyulával. Ámde ez a „valódi együttműködésre törekvés”, ez más. Megléte vagy hiánya tetten érhető. Főleg, hogy Hegyi konkrét eseteket sorol mintegy példaként arra, hogy a botor EU eltékozolta a kegyes oroszok adta lehetőséget. Itt van mindjárt az EU Keleti Partnerség (KP) politikája, amely úgymond eleve nem Oroszország bevonását, hanem kirekesztését célozta meg. 

A sors úgy hozta, hogy az érintett időszakban e sorok írója volt az Európai Bizottság regionális együttműködésért felelős igazgatója. Az EU ekkor már óriási összegekkel finanszírozta a Kola-félsziget tengeröbleinek megtisztítását a szovjet eredetű nukleáris szennyeződéstől. Meg Szentpétervár szennyvíztisztítását, hogy megmentse a Balti-tengert. Gyors ütemben fejlesztette az orosz határ menti együttműködést és infrastruktúrát. E mintát követve, Románia és Bulgária belépéséhez időzítve, az EU be kívánt kapcsolódni a fekete-tengeri együttműködésbe. Ehhez be kellett volna lépnie az Oroszország és Törökország által uralt Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés szervezetébe. (BSEC) Oroszország akkor és azóta is elutasította, elutasítja az uniós felvételi kérelmet. Az EU pedig kirekeszt – hogy Hegyi Gyula kifejezését használjam. 

Az EU keleti-délkeleti határai mentén a fekete-tengeri elutasítás után nem volt működő regionális együttműködési keret: érthető tehát, hogy megindult a Keleti Partnerség felépítése. Az Európai Bizottságban ezt a munkát a regionális együttműködési igazgató hangolta össze. Csak remélni tudom, Hegyi Gyula elhiszi nekem, hogy 

A Keleti Partnerség 2009 májusában, a prágai csúcstalálkozón alakult meg. Az év elején küldöttség vitte a meghívót Moszkvába: Oroszország vegyen részt, ha csak megfigyelőként is. Nyet – jött az újabb válasz. 

Az EU meghívta Lukasenka elnököt is Prágába. Ő maga választotta a távolmaradást. Viszont a későbbi KP-találkozók egy részén megjelent. Az pedig Putyinra hajazó gondolat, hogy Lukasenkát a Nyugat akarta-akarja megdönteni, nem a belorusz demokratikus ellenzék. 

Ami Ukrajna NATO-tagságát illeti, mindannyian tudjuk, talán még Vlagyimir Vlagyimirovics is, hogy az nem volt reális lehetőség. Sem 2009-ben, sem pedig 2014-ben. Még ma sem az. 

Utolsó példának marad az Északi-sarkvidék. Ami kell, mint egy falat kenyér, ha – idézve Hegyi írását – „az EU dinamikus és távlatos feladatot keres magának”. Merthogy ez idáig fittyet hányt az ottani mérhetetlen együttműködési lehetőségekre Oroszországgal. Nos, lassan tizenöt éve annak, hogy az Európai Unió Tanácsa elfogadott egy dokumentumot

Ennek jegyében az EU – mint a sarkvidéki kutatások és környezetvédelem legnagyobb finanszírozója – be kíván lépni az Északi-sarkvidéki Tanácsba. (Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország és az Egyesült Államok kormányközi fóruma a sarki együttműködés előmozdítására.) Az orosz elutasítás sebesen jött meg – úgy, ahogy szokott. Ezután az EU – mi mást tehetett – megfigyelői státusért folyamodott. A kérelem megvitatását az Északi-sarki Tanács 2012-ben befagyasztotta. Magam 2009-ben, a grönlandi Nuukban tárgyaltam a kérdésről az illetékes orosz vezetővel, akit egyetemi éveim óta ismerek. János, neked legalább értened kellene – mondta. Az Északi-sarkvidék az utolsó nagytérség, ahol Oroszország még domináns. Nem ment el az eszünk, hogy oda beengedjünk titeket. Éppen elég az Egyesült Államok. 

Íme, előttünk szélesen hullámzik még egy térség, ahol az EU kirekeszt. 

Érteni vélem én Hegyi Gyulát. Arrafelé sok a zajló jég, nehéz egyensúlyban maradni. Főleg, ha nem saját korcsolya van a lábunkon. De nincs ok a neheztelésre. Részemről biztosan nincs. Pedig ajkamba harapok, amikor Hegyi cikkében ezt olvasom: a háború egyik oka az, hogy Ukrajna elzárta a Krím természetes vízellátását. Így mindjárt más, sokkal fényesebben csillognak a Kreml kupolái. Ámde mégiscsak meg kellene említeni, hogy az elzárást megelőzően Putyin megszállta a Krímet. Ilyen helyzetben a nemzetközi jog szerint a megszállók kötelessége gondoskodni a lakosság életfeltételeinek biztosításáról. A megszálló, rabló társbérlőké. 

A szerző egykori külügyi államtitkár, Magyarország volt NATO-nagykövete.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Az Északi-sarkvidéki Tanács külügyminiszteri ülésén részt vevő országok zászlói Reykjavíkban 2021. május 20-án.  Fotó: MTI / EPA / Izlandi külügyminisztérium / Sigurjon Ragnar)