Mindig így kezdődnek a nagy háborúk, hübriszből és információhiányból, nem azért, mert a vezetők pusztulást akartak.
Még egy adott történelmi helyzet főszereplői, alakítói sem látják jövőt, nemhogy a külső szemlélők, elemzők. Ez megmutatkozott 2022. február 24-én, amikor az oroszok egy nagy méretű és jelentős védelmi képességű országot messze nem elegendő erővel támadtak meg. Vélhetően árulások és fegyverletételek sorára vártak, de ezek szinte kizárólag délen, a Krím környékén valósultak meg. Ott nagyon rossz kiinduló helyzetből az orosz támadók egy nap alatt száz kilométert haladtak előre – egyszerűen azért, mert az ukránok nem robbantották fel a hidakat, sőt egyes pontokon nem is védekeztek.
Ez arra utal, hogy ebben a háborúban sok minden a katonai szférán túl zajlott/zajlik, a titkosszolgálati küzdelmek, háttérpolitika olyan szürke zónájában, amire kívülről szinte semmi rálátásunk sincs. Ukrajna és Oroszország nem légüres térben harcol, hanem nagyon erős külső befolyásoló tényezők közepette, ami különösen igaz a nyugati támogatástól függő Ukrajnára.
Az alábbi forgatókönyvek tehát azon alapulnak, ami ma kívülről látható, de a jéghegy nagyobbik fele ettől még a víz alatt van. A legvalószínűtlenebbtől a legvalószínűbbig a következő lehetséges alternatív „végjátékokat” lehet most, 2023 februárjának közepén látni.
Ami a legvalószínűtlenebb, az a teljes ukrán vagy orosz győzelem. Az, hogy mi a teljes győzelem, az ukránok esetében definiálható jobban: minden 2014 óta elvesztett terület visszaszerzése, beleértve a Krímet. Mi lehetne a teljes orosz győzelem? Kizárólag egész Ukrajna megtörése és lehorgonyzása Oroszország mellett, valahogy úgy, ahogy az Belarusszal történt.
A Krím bevétele egy százszázalékos orosz katonai és politikai összeomlást feltételezne. Ennek ma nyomát sem látni, és ha történne is valami Vlagyimir Putyinnal, az sem hozna vélhetően változást.
Ez a háború nemcsak Putyin háborúja, hanem az egész rendszeréé és az orosz nacionalizmusé.
Nem egy emberen múlik a jövő, és az alternatívák nem biztos, hogy jobbak. Abban meg sok nyugati elemző is hisz, hogy a Krím fenyegetettsége esetén előkerülnének a taktikai nukleáris fegyverek. A teljes ukrán győzelem tehát, ha nem is kizárható, de igen valószínűtlen.
Ami viszont kizárható, az a teljes orosz győzelem. Ukrajna a háború előtt sem volt Belarusz, de most már olyan erős a gyűlölet az ukrán lakosságban Oroszországgal szemben, hogy még egy átütő orosz katonai győzelem és egy Moszkvához hűséges kijevi rezsim létrehozása sem tudná pacifikálni Nyugat-Ukrajnát. Keleten ma is vannak oroszpártiak a lakosság körében, még az ukrán ellenőrzés alatt álló területen is, de nyugaton az oroszok gerillaháborúval néznének szembe.
Mindez persze csak elméleti kérdés, hisz ez az orosz hadsereg belátható időn belül nem is lenne alkalmas egész Ukrajna meghódítására. Igen valószínűtlen ugyanis az, hogy az orosz hadiipar és legfőképp a társadalom évek munkájával képes és kész lenne egy akkora orosz haderőt létrehozni és fenntartani, ami ehhez szükséges volna.
A háború valódi lezárását tehát csak az ukrán fél teljes győzelme hozhatná el, a következő forgatókönyvek már nem. Ezeknél már a „befagyás” és a „békefolyamat” lenne a hívószó – de egyik sem garantálná, hogy a háború nem indul el újra.
Egy részleges ukrán győzelem, ami a 2022. február 24-i vonal elérését vagy megközelítését jelentené, már valószínűbb forgatókönyv. Ha Ukrajna sikeresen visszaveszi Herszon és Zaporizzsja megyék nagy részét, és elvágja a Krímet Oroszországgal összekötő szárazföldi folyosót, az mindenképpen ukrán győzelemnek lenne tekinthető, ha nem is teljesnek. De aki a korábbi ukrán sikerekből azt a következtetést vonja le, hogy ez nemcsak lehetséges (mert az), de valószínű is, nem veszi figyelembe azt, hogy a mai orosz hadsereg Ukrajnában nem az, amely 2022 őszén volt.
A harkivi orosz vereség oka a létszámhiányon túl az orosz elbizakodottság volt.
Nem alakítottak ki mélységi védelmet, így amikor a frontot védő gyenge alakulatokat az ukránok áttörték, megnyílt előttük a tér. Az oroszok ma Zaporizzsjában mélységi védelmet építettek ki, az előretörő ukránokat két oldalról is támadhatnák, ráadásul a nyíltabb terep is kedvezőbb az orosz erősségeknek az erdősebb harkivi régiónál.
Az orosz védelem ma mindenhol szilárdabb, mint az ukrán győzelmek idején volt. Herszon maradékát egy széles folyó védi, a Dnyeper. Műszaki védelmi rendszerek sora épült ki a többi frontszakaszon is. Az orosz katonák száma tavaly ősszel bőven 200 ezer alatt volt, ma 400 ezer körül lehet – rövidebb frontvonalon. Persze itt lehetne mondani, hogy a nyugati harckocsik majd meghozzák a várt fordulatot. Nos, ami Ukrajnának kellene, egy-két típusból minimum 4-500 darab, ami mivel Challengerből, Arietéből és Leclercből összesen pár száz darab van a világon, csak Leopard vagy Abrams lehet. Mellé ezres nagyságrendben kellenének modern gyalogsági harcjárművek.
Ne foglalkozzunk a mai (elégtelen) felajánlásokkal, hanem inkább azzal, van-e erre egyáltalán lehetőség. Tud-e a Nyugat annyit adni, ami kell? Nos, ez már az adományozó hadseregek komoly meggyengítését jelentené, egy olyan világban, ahol nem Oroszország a Nyugat legnagyobb kihívója, hanem Kína. Ahogy Oroszország és Ukrajna sincs légüres térben, úgy az Egyesült Államok sincs. Washington nem irányíthat minden erőforrást az „orosz frontra”, miközben megnyílhat egy „kínai front” is. Nem valószínű amerikai „all in”, bár jelentős különbség van még a politika és a hadsereg között.
Ha megnézzük az amerikai vezérkar üzeneteit, világosan látszik, ők inkább már lezárnák az ukrajnai háborút egy kompromisszummal, és Kínára készülnének. Az amerikai katonák a múlt ősz óta már nem igazán beszélnek ukrán győzelemről, és jól látják szövetségeseik gyenge helyzetét is. Az európaiak közül a britek a kimerülés határán vannak, annyit adtak Ukrajnának, hogy már nincs nagyon mit adni. Németország sem áll jól, Franciaország és Olaszország pedig soha nem lesz olyan bőkezű, mint London vagy Berlin. Párizs egészen máshogy nézi a háborút, mint a britek, ügyes PR-ral Ukrajna nagy támogatójának mutatkozik, de valójában realista, és messze nem engedte el az orosz kapcsolatrendszert.
A másik véglet a nagyobb európai országok közül Lengyelország, de bármennyire is lelkes Varsó, keleti frontállamként végképp nem adhat oda mindent. A nyugati fegyvergyártás persze felpörgőben van, de további évek kellenek a valódi változáshoz. Évtizedekig hanyagolta Európa a hadseregeit – meg is van az eredménye.
A részleges ukrán győzelem ráadásul nemcsak nagy külső segítséget, hanem elegendő belső erőt is feltételez. Ukrajna ellenállása eddig hősies és kitartó volt, de sokakat elvesztettek a legjobb, legmotiváltabb katonáik közül. Kit lehet a nyugati technikára átképezni? Egyre kevésbé a veteránokat. Az idősebbek, gyengébbek, kevésbé motiváltak pedig a legjobb fegyvert sem fogják úgy használni, mint a 2014–2022 között létrejött harcedzett ukrán kemény mag. A társadalom is sokkal fáradtabb, mint az ősszel: az orosz energiaháború, az áramszünetek, a fagy nagyon is hatással volt az ellenálló képességre – és természetesen a katonai képességekre is, még akkor is, ha Ukrajna nem omlott össze. A részleges ukrán győzelem tehát nem lehetetlen, de nem is igazán valószínű.
Jelenleg a részleges orosz győzelemnek van a legtöbb esélye, de ezt is definiálni kell. Minden olyan forgatókönyv, amiben a Krím szárazföldi kapcsolata fennmarad, már részleges orosz győzelemnek minősíthető, ha pedig sikerül bevenni a Donbasz teljes területét, az az orosz közvélemény felé már eladható valódi győzelemnek is. Nem az persze, de kizárólag az orosz–ukrán háború szemszögéből, a NATO/EU, legfőképpen pedig az USA de facto háborús részvételére utalva (ami nem kis részben igaz is), meggyőzhető a közvélemény. A valóság persze más.
Oroszország ezt a háborút stratégiai szempontból elvesztette, hiszen minden fontos területen (haderő, gazdaság, befolyás) gyengébben kerül ki majd belőle, mint ahogy belement.
Minden még lehetséges orosz „győzelem” pirruszi győzelem – túl nagy ár túl kevésért.
Az előző pontban már részben volt szó róla, miért ez a legvalószínűbb forgatókönyv: Oroszország most erősebb, Ukrajna pedig gyengébb, mint az ősszel volt. Ezen a helyzeten pedig a jelenlegi és várható nyugati donációk aligha tudnak érdemben változtatni. De az oroszok annyival vélhetően nem lettek erősebbek, hogy a védekezésen és a Donbasz bevételén túl máshol is sikeresek tudjanak lenni. Sőt, talán még a megerődített Szlovjanszk és Kramatorszk is túl nagy falat. A Kijev elleni újabb – a siker reményével kecsegtető – támadásra pedig Oroszország egyszerűen nem képes.
Az orosz hadsereg teljesítménye a háború első évében a várhatónál kifejezetten gyengébb, sőt kimondottan gyenge volt – néhány légideszant-alakulattól és a Wagner-csoporttól eltekintve. De még így is, a nyártól markáns ukrán létszámfölény, sőt néhol ukrán minőségi fölény mellett is érvényesíteni tudták a nagyobb tüzérségi erejüket. Az orosz stratégiai légierő és a rakéták sem vallottak kudarcot. Azt pedig minden látványos hiba ellenére sem feltételezhetjük, hogy az oroszok egy év alatt nem tanultak semmit. Nem lehet mondani azt sem, hogy az ukrán hadsereg annyival hatékonyabb lenne ereje felhasználásában, hogy ellensúlyozza a tartalékokban fennálló különbséget.
Ma Ukrajna lakossága kevesebb mint negyede az orosznak, hadiipara alig maradt, szinte mindenben a nyugati segélyektől függ. Ez pedig arra utal, hogy az elhúzódó felőrlő háborúban Oroszország „nyer”, részlegesen, pirruszi módon, de „nyer”.
Bárhol is, bármikor is fagy majd be a frontvonal, békeszerződés aláírása nem valószínű. Indulhat majd egy tárgyalássorozat, készülhetnek megoldási formulák, de aligha lehet arra számítani, hogy Kijev és a Nyugat elfogadja a háború által kikényszerített területi változásokat. Azaz a szankciók egy része biztosan marad, Oroszország még inkább Kína felé sodródik, és végső soron Peking kivételével mindenki veszít. Ukrajna a legtöbbet, az USA a legkevesebbet, de az orosz–kínai tengely várható erősödése még Washingtonnak is rossz.
Persze lehet, hogy az orosz–ukrán háború már része a kínai–amerikai konfrontációnak, és nagyobb az egyeztetés Peking és Moszkva között, mint ami nyilvánvaló. Nyugaton sokáig sokan azt képzelték, hogy Kína semleges marad. Egy percig sem volt az, és ma már a sajtóban is megjelent: a közvetlen lőszer- és fegyverszállítást fontolgatja Oroszországnak. Valójában ezt Észak-Koreát proxyként használva már hónapokkal ezelőtt megtette. Az USA ellenintézkedésekkel fenyeget, de ha ez egy nagyobb konfliktussá terebélyesedik, akkor végképp mindenki veszít. Sajnos csak azzal tudom zárni, amivel kezdtem: egy adott történelmi helyzet főszereplői, alakítói sem látják jövőt. Így kezdődnek mindig a nagy és pusztító háborúk, hübriszből és információhiányból, nem azért, mert a vezetők pusztulást akartak.
A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Romok Bucsában 2022. április 6-án. Fotó: Chris McGrath / Getty Images)