„Az elmúlt ötven évben sokkal több vér szárad Amerika lelkén, mint az oroszokén” – állítja korunk jelentős biztonságpolitikai szakértője, a Rádió 1 és az RTL műsorvezetője, Sebestyén Balázs, s vele hümmög és bólogat milliónyi hallgatója. 

Bár a tények utáni világ szellemi közegében párhuzamos narratívák uralkodnak, a véralgebra továbbra is olyan közéleti játék, melynek űzése során nem árt a tényszerűség – márpedig Sebestyén állítása sehogy nem áll meg.

1973-tól a Szovjetunió aktívan jelen volt az angolai és az eritreai polgárháborúban, majd Szomália és Etiópia konfliktusában, így ha nem is egyedüliként, de felelős a térségben azóta is tartó humanitárius válságért. A Szovjetunió 1979-től folytatott háborúja során Afganisztán destabilizálása annyira jól sikerült, hogy az ország az amerikaiak inváziója után ma is a muzulmán fundamentalistáké. Oroszország 1991-től beavatkozott a grúziai polgárháborúba, katonái részt vettek a dél-oszétiai és abháziai harcokban, majd jelentős erőkkel szálltak be az 1992-től 1997-ig tartó tádzsik polgárháborúba – a szovjet térség szétesését követő konfliktusok alig érték el az európai társadalmak ingerküszöbét, pedig csak ez az utóbbi nagyjából százezer halottat és másfél millió menekültet termelt. Oroszország 1992-ben szállta meg Moldova keleti területeit, így hozta létre az egyedül általa elismert Transznisztriát. A döbbenetesen véres első csecsen háború 1994-ben vette kezdetét, az 1999-es év pedig különösen pusztítónak bizonyult, ekkor robbant ki a második csecsen háború és a dagesztáni konfliktus. Az oroszok 2008-as grúziai háborúját 2014-ig egy csendesebb periódus követte – bár a Kaukázus viszonylag alacsony intenzitású konfliktusaiban Oroszország mindvégig jelen volt, és máig jelen maradt. A 2014-es év a Krím félsziget annektálását és az ukrajnai háború kitörését hozta – ezt a konfliktust Oroszország nyolc éven át tartotta takaréklángon, így jutott ereje 2015-től nagy erőkkel beavatkozni a szíriai polgárháborúba. 2018-tól a Wagner-csoport a Közép-afrikai Köztársaságban állandósuló polgárháború egyik meghatározó haderejeként vett részt. 

A fenti adatsort nem vitaindítónak szánom: az Egyesült Államok bűnei szintén számosak – mindössze jelzem, hogy miféle elragadtatott kijelentésekhez vezet az a békepártiságnak álcázott, félelemkeltő háborús retorika, amit az Orbán-rendszer a maga pénzügyi és hatalmi machinációinak a fedezéséhez, meg Vlagyimir Putyin ezzel járó mosdatásához használ, mely nagyjából úgy foglalható össze, hogy ha nem szolgálod a keleti önkényurat, és nem tagadod meg mindazt, ami a Nyugathoz köt, akkor jönnek a transznégerek, és csoportosan közösülnek a kiskorú fiúgyermekeddel, mert az lesz a normális. Ez ma Magyarország hivatalos ideológiája, úgyhogy ehhez ajánlatos alkalmazkodniuk azoknak, akik a jövőjüket itt tervezik.

Sebestyén Balázs csak egy magyar a sok közül, aki meghajlott a nyomás alatt: a Kárpát-medencében több millióan hiszik és vallják a fenti egyenlet igazságát, de talán Sebestyén példájából látszik legjobban, hogy az oroszpárti retorika miként következik a tízes évek konjunktúrájának és Orbán Viktor személyének összekapcsolódásából a magyar emberek fejében. Ha nincs Orbán, többé nincs kiszámítható irányított kapitalizmus – amit tehát a rendszer tollba mond, az Magyarországon szentírás.

Kevés annyira sikeres kapitalista látványprojekt zajlott az elmúlt évtizedek Magyarországán, mint Sebestyén Balázs. Felemelkedése, sikeres és vagyonos emberré válása kifejezetten a nyugati módszertan szerint folyt – mégis elég volt egyetlen évnyi háború, elég volt, hogy ne hozza a szokott profitot a rádióműsorában rendszeres elragadtatással körbepromózott bitcoin, és az emberiség legfőbb ellensége Sebestyén szerint máris a világgazdaságot gúzsba kötő dolláralapú elszámolás: az országszerte rajongott playboy máris emberségesebb rendszernek látja Oroszországot, mint Amerikát. Félreértés ne essék: Sebestyén Balázzsal ellentétben én a saját fészekbe piszkítás lelkes híve vagyok – de azért mondjon már valami érvényeset arról, hogy miért elítélendőbb Oroszország agressziójánál az Ukrajnát felfegyverző Egyesült Államok támogató szerepe, ha emögött mondjuk kizárólag haszonlesés húzódik is? Miért jobb az amerikainál az orosz álláspont, amelyik nyíltan vállalja a maga hegemón törekvéseit, miközben lerohan egy szomszédos államot, melynek szuverenitását korábban öt különböző nemzetközi egyezményben ismerte el? 

Ha pedig már a transznégerek nemi erőszakcselekményeitől való félelem a kulcs az Orbán-rendszer narancssárgából mélyvörösbe váltó szívének megnyeréséhez, a bitcoin háborús hanyatlásától nemzeti ruszofillá nemesülő Sebestyén Balázs a neofiták buzgalmával loholt színt vallani a Krúdy Gyula Általános Iskola pedagógiai asszisztensének botrányos kijelentése kapcsán: többé nincs hova hátrálni, és nincs hova érzékenyülni, ha az ő tizenéves gyerekével jönne haza egy negyvenéves, akkor Sebestyén vasvillát állítana a hátába. Hadd érdeklődjek már afelől, hogy Sebestyénnek mikor volt valaha vasvilla a kezében? 

Nem érzi esetleg eltúlzottnak ezt a fokú azonosulását azzal a rendszer által támasztott magyarságideállal, ami ennyire idegen tőle?

Sebestyénnek elege lett az érzékenyítésből, hisz az ilyen gonosz nyugati varázslatok miatt lesz kénytelen Oroszország eltörölni az ukrán államiságot. Különös, hogy Sebestyén Balázs idegrendszerét nem árasztja el ugyanez az indulat az LMBT-lobbikapcsolattal nem vádolható egyházi és állami intézmények megrontási ügyei kapcsán: nem akarja eltörölni se a magyar államot, se a római katolicizmust – hogy is van ez?

Sebestyén bizonyára büszke, hogy vérszomjában olyan magasan kulturált bajtársra akadt, mint Schobert Norbert, aki a szóban forgó pedagógiai asszisztenst egyenesen az autójának a vontatóhorgára láncolná, és úgy húzná végig az utcán. Rendkívül kifinomult diskurzus: vasvilla vagy vonóhorog?

Mennyire nyomorúságos az a közélet, amelyiknek az alja a maga fortélyos félelmétől szorongatva kivégzési fantáziák nyilvános ventilálásától érzi biztonságban magát?

Sebestyén, aki az oroszok és amerikaiak szembenállása során képviselt humánum kérdésében Oroszország mellett tör lándzsát, hisz az ő rendszerük garantálja a gyerekek biztonságát, ami Nyugaton az érzékenyítő hajlamú LMBT-lobbitól már csak vasvillával védhető meg, esetleg járjon már utána, hogy hány gyereket deportáltak az oroszok Ukrajnából Oroszországba – az emberi jogi szervezetek szerint a számuk akár százezres is lehet. Magyarországon erről alig lehet hallani, úgyhogy Sebestyén Balázs az ártatlan gyerekekért viselt aggodalmától hajtva esetleg vállalja fel ezt a témát a nevét viselő rádióműsorban, és ne felejtse el jelezni, hogy ez is egy fontos érv amellett, hogy az ukrán szülők vasvilla helyett végül Kalasnyikovot ragadtak. Esetleg juttassa kifejezésre, hogy szerinte mennyire humánus gyerekrablás során békéről prédikálni.

Miközben pedig Sebestyén Balázs és magyarok milliói a maradék autonómiájukat és emberségüket feladva az agresszorhoz dörgölőznek, már el is árulták őket. Hogy kik? Természetesen Putyin és Orbán. Az orosz elnök pár napja ősi orosz földnek nevezte Kárpátalját. Ajjaj: akkor az bizony jár neki, mert a jogos biztonsági igénye – vagy nem? Orbán szintén nemrég előadta, hogy ezt a háborút az oroszok nem nyerhetik meg – nocsak: eddig arról beszélt, hogy Ukrajna nem győzhet. Mi történhetett? A nagy játékos észrevette, hogy rossz lóra tette fel az országát? Talán érdemes lett volna az identitást követnie, és nem a játékszenvedélyt. Az Orbán-rendszer eddig ruszofil publicistái újabban tiszteletlenül ruszkiknak nevezik az oroszokat, Gulyás Gergely pedig a Kormányinfón úgy fogalmazott, hogy Magyarország szerint Ukrajna szuverenitásért vívott harca „hősies küzdelem”, továbbá számos forrás arról számol be, hogy Orbán Viktor Kijevbe készül. Természetesen nem vagyok naiv: tudom, hogy ezek mindössze retorikai fordulatok, akárcsak a korábbiak – de ha most se esik le Sebestyén Balázsnak, hogy miféle cinikus játéknak dőlt be, akkor mindenkinek jobb lesz, ha a jövőben hanyagolja a politikát.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Sebestyén Balázs. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)