A mohácsi csatáról készülő film kapcsán megkerülhetetlen beszélni Szapolyai János erdélyi vajda szerepéről és árulásáról. A mohácsi csata valóban egyfajta vízválasztóként szerepel a magyar történelemben. Utólag visszatekintve ennek oka nem is a csata ténye és a vereség maga, sőt még csak nem is a király sajnálatos halála, hanem egy becsvágyó magyar főúr, Szapolyai János erdélyi vajda csata utáni szereplése és fellépése. 

A török pusztítást, a hódoltságot, egy alapvetően bizalmatlan kapcsolatot a Habsburgokkal, azt, hogy tulajdonképpen 150 évre csatamezővé vált az ország, megborultak az etnikai viszonyok, a kuruc–labanc szembenállást, végső soron a trianoni katasztrófát. Mindezt egy „nemzeti királyság” miatt, aminek már nem volt realitása 1490 után sem, nemhogy 1526 után. Szapolyai fellépése tulajdonképpen 150 évre meggátolta az ország fejlődését.  

Szapolyai koronázása a csata után akkor lett volna félig-meddig jogos, ha maga is részt vett volna a csatában, vérét hullatta volna az országért, de erről szó sem volt. Visszatekintve az eseményekre egészen elképesztőnek tűnik, hogy hogyan tudta a csata után – nem a főrendi réteg ugyan, hanem – a köznemesi réteg megválasztani Szapolyait királlyá, egy olyan valakit, aki részt sem vett a csatában, és utána sem próbálta megvédeni Budát a töröktől. Független szuverén uralkodónak szánták, és ő is annak gondolta magát, de már 1529-re kiderült, hogy ennek nincs realitása. Szapolyai a török segítségét kérte, hogy meg tudja védeni „nemzeti” királyságát a Habsburgoktól. Ilyen értelemben ő maga hívta be őket, akik utána maradtak is 150 évig, mint ahogyan az ismert a történelemkönyvekből. 

Az előzményekről tudni kell, hogy 1505, az ún. „Rákosi-végzés” óta feszültség volt Szapolyai és a Jagelló-uralkodóház között. A Rákosi végzés ugyanakkor csak arról szólt, hogy ha II. Ulászló törvényes örökös nélkül hal meg, akkor nemzeti királyt választanak maguknak a magyarok. Valószínű, mint az ország egyik leggazdagabb nemese, Szapolyai volt ennek a végzésnek az értelmi szerzője. A Rákosi végzés ugyanakkor soha nem emelkedett törvényerőre, azt II. Ulászló nem ratifikálta. Eleve érvényét is vesztette, amikor II. Ulászlónak törvényes örököse született II. Lajos személyében. 

II. Lajos ugyan háborítatlanul foglalhatta el a trónt apja halála után, de a feszültség továbbra is fennmaradt. A csata előtt világos királyi parancs volt érvényben, hogy minden királyi haderő gyülekezzen Tolnán már július 3-án, és ez alól Szapolyai sem volt kivétel.

(ha részt vesz a csatában, valószínűleg ugyanúgy vereséget szenved a magyar, de a király feltehetően életben marad). Utána azt, hogy „ellentétes értelmű” parancsokat „kapott volna”, azt csak ő terjesztette a koronázása után, hiszen azt mégsem mondhatta, hogy szándékosan maradt le. 

Érthetetlen, hogy miért gondolta Szapolyai (akkor még örökös nélkül), hogy hosszú távon képes lehet a Habsburgokkal versenyezni. Ők ugyanis már akkor elvetették egy kialakuló közép-európai birodalom magját, amit nem lehetett megakadályozni, mert geopolitikailag jobb helyzetben voltak, ügyesen politizáltak, ügyesebben házasodtak, és nem utolsósorban jobban szaporodtak. Akkoriban ez számított. Az viszont nem volt előre megírva, hogy ez a közép-európai Habsburg Birodalom Buda- vagy Bécs-központú lesz-e. Szapolyai fellépése ezt a Buda központtal létrejövő Habsburg Birodalom esélyét annullálta. 

Nem világos, hogyan gondolhatta Szapolyai (hacsak nem volt eleve a törökök embere), hogy majd királysága meg tudja állni a helyét két nagyhatalom között? Talán Mátyás példája lebegett a szeme előtt, hogy közrendből is lehet királlyá emelkedni, de Szapolyai már nem volt abban a helyzetben, mint Mátyás 70 évvel korábban. I. Mátyás apjának tekintélye lehetőséget teremtett arra, hogy a rendek királyukká emeljék. Koronázását egy világraszóló nándorfehérvári diadal előzte meg, nem a mohácsi csatavesztés. Szapolyai számára már az intő jel lehetett volna, hogy a csehek és horvátok is Ferdinándot választották királyuknak. Ő azonban nem akart a török ellen hadakozni, a magyarok – kivéve a Habsburg-országrészt – szövetségben voltak a törökkel 1526 után. 

Így tehát elmondhatjuk, hogy az ország megnyomorítását, a „balsorsot” saját magunknak köszönhetjük, nem a külső hatalmaknak. Szapolyai vállára tehát számos vétek súlya nehezedik, amelyek együttesen vezettek a középkori magyar állam bukásához. 

Végül a Habsburgoknak 150 évébe, rengeteg pénzébe és véráldozatába került, hogy kiverje a törököt Magyarországról, amit Szapolyai hozott ránk. Nem mi vertük ki a törököt az ország területéről, hanem ők. 

Utána a Habsburgok érthetően meghódított tartományként tekintettek Magyarországra, és bizalmatlanul, ellenszenvvel viseltettek az örökké rebellis „kuruc” magyarokra, akiknek soha semmi nem jó. 

Áttételesen sajnos Szapolyaitól örököltük ezt a szomorú, 1526 után inkább vesztes magyar sorsot, ezt az egész világgal dacoló kurucos magyar mentalitást, amelynek fuvallata Orbán Magyarországán is érezhető. Nem kellett volna, hogy így legyen. Mohács után nem volt esély egy nemzeti királyság kialakítására, az sajnos Mátyással végleg sírba szállt. 

Suma summarum kijelenthetjük, hogy a magyar nemzeti érdekeknek sokkal jobban megfelelt volna egy teljes értékű Habsburg-királyság, mint Szapolyai vazallus királysága. Ferdinánd – mint a halott király sógora – sokkal jobb választás lett volna. Neki ugyanis akkor még módjában állhatott kikötni, hogy csak cseh és magyar király ülhet a trónra, így őrizve meg az ország szuverenitását a későbbiekben. (Aztán Ferdinánd és leszármazottai német–római császárok is lettek, értelemszerűen azt tekintve elsődlegesnek.) A Habsburgok nem születtek eleve ellenségnek, mi tettük őket azzá. Ilyen értelemben a nemzeti oldalt terheli a felelősség a történelmi Magyarország bukásáért. 

A szerző forgatókönyvíró.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Than Mór – Mohácsi csata. Forrás: Wikipédia)