A húsvét a megváltás, a feltámadás ünnepe nekünk, keresztényeknek. Ilyenkor a tavaszban a vallásos és nem vallásos emberek egyaránt az újjászületést köszöntik. A demokratikus Magyarország létrejötte is a tavaszhoz kötődik: 1990. április 8-án tartottuk az első szabad választások második fordulóját, ekkor tudtuk meg a végeredményt. Ezzel a döntéssel zárult le a rendszerváltás kétéves időszaka, innentől kezdve mondhatjuk azt, hogy hazánk demokrácia. 

Az elmúlt héten többen megemlékeztek arról, hogy egy éve, április 3-án választottunk legutóbb képviselőket az Országházba. Érdemes megállnunk egy pillanatra ennél a két dátumnál.

Az első fordulót 24,7 százalékos eredményt elérve a Magyar Demokrata Fórum, egy jobboldali-konzervatív párt nyerte a 21,4 százalékot elérő, liberális Szabad Demokraták Szövetsége előtt. A második fordulóban az egyéni körzetekben több mint háromszor annyi MDF-képviselőt választottak meg, mint az SZDSZ színeiben indulót. Így hiába volt mindössze 3,3 százalék különbség a listás szavazatok alapján, végül a későbbi legnagyobb kormánypárt 164 hellyel, a legnagyobb ellenzéki tömörülés pedig 93 székkel rendelkezett a megalakuló parlamentben. Egy évvel korábban az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain tudatosan alakítottuk ki azt a választási modellt, amely szándékosan torzít mindig a nyertesek irányába.

El akartuk kerülni az állandó kormányválságok világát, és az ádáz politikai harc eredményeként előálló döntésképtelenséget. (A rossz döntés is jobb, mint a nem döntés.) Ha valaki elnyerte a választók bizalmát, akkor legyen biztos háttere.

Az idő bizonyította a magyar választási rendszer stabilitását. A teljesen arányos szisztémát bevezető régiós országok – például Szlovákia vagy Bulgária – évek óta tartós kormányválsággal küzdenek, ez pedig hátrányosan befolyásolja fejlődésüket.
Okozója-e ez a rendszer a sorozatos, most már negyedszer bekövetkező, az egész politikai kultúránkat rossz irányba befolyásoló kétharmados Fidesz-győzelmeknek?

Nem, nem ez a fő ok. Aki ezt gondolja, rossz helyen keresgél. Ilyen eredményt ért el a szocialisták és a liberálisok koalíciója is akkor, amikor magas társadalmi támogatottsággal rendelkezett. A lényeg mindig a választói akaratban rejlik. Akiről elhiszik, hogy képes kormányozni az országot, az magas népszerűség esetén elérheti ezt az eredményt. Ahogy az egy évvel ezelőtti választás kapcsán az ellenzéki választási megfigyelőnek jelentkezett Mérő László pszichológus-matematikus megfogalmazta: „A Fidesz valóban tarolt vidéken, de nem emiatt (az agymosás miatt, a szerk.), hanem amiatt, mert sokkal jobb volt, mint az ellenzék.”

A radikális kritikusok ezt kétségbe vonják, de a kérdésre a válasz: igen, természetesen az. A Kádár-rendszer diktatúra volt. A szovjet katonaság megszállva tartotta az országot, nem létezett szabad választás, az ország vezetőit nem lehetett bírálni, nem tudtunk politikai szervezeteket alakítani és elképzelhetetlennek számított a vélemény korlátok nélküli kifejtése. Ma függetlenek vagyunk, választhatunk, bírálhatunk, szervezeteket alakíthatunk és véleményt mondhatunk. A saját hibáinkért, tévedéseinkért, gyengeségeinkért mi vagyunk a felelősek.

A tavalyi választás kapcsán jó néhány közvélemény-kutató intézet publikált friss méréseket. Az eredmények nagyjából megegyeztek: a kormánypárt toronymagasan, 47-52 százalék körüli eredményekkel vezet a mélyen lemaradt ellenzéki tömörülések előtt.

Ha most lennének a választások, akkor a Fidesz még nagyobb arányban nyerne, mint tavaly tavasszal. Ez a helyzet úgy állt elő, hogy közben olyan válság sújtotta egy évet hagytunk magunk mögött, ami példa nélküli.

Magyarország európai rekordot döntött inflációban és élelmiszerár-emelkedésben. A reálbérek csökkentek, a rezsiköltségek drámaian nőttek. Visszaesett az életszínvonalunk. Az oktatás és az egészségügy a rendszerváltás óta nem tapasztalt mély krízisbe került. A szomszédunkban háború dúl, ami jelentősen rontja a biztonságérzetünket. Lehet-e a kutatóintézetek eredményeit a 12 éve oly sokat hallott magyarázatokkal – nincs demokrácia, rossz a választójogi rendszer, agymosás stb. – indokolni?

Más stratégiára lenne szüksége az ellenzéknek. A dacos szembenálláson túlmutató, szélesebb horizontú elképzelések kellenének. A változás az elmúlt egy évben sem következett be, és az adatok szerint a választók sem tartják kormányképesnek az oppozíciót. (Személyes tapasztalatból szeretném hozzátenni, hogy mindig könnyebb kritizálni, mint cselekedni. Akik a demokratikus politikai élet színpadján bármelyik oldalon vállalnak szerepet, tiszteletet érdemelnek, még akkor is, ha nem értünk egyet az álláspontjukkal. Mindennap vásárra viszik a bőrüket.)

Fontos azonban megjegyezni, hogy nincs könnyű helyzetben az ellenzék tizenhárom év frusztrációval a háta mögött. A baloldal pedig különösen nem: szervezetileg széttagolt és meghatározhatatlan a politikai profilja. A Demokratikus Koalíció úgy tűnik, hogy fel fogja számolni a kisebb tömörüléseket. Ma 7-8 baloldali formáció küzd a választók szimpátiájáért, ha a Mesterházy Attila által alapított új pártot is ideszámolom. (Mesterházy volt az az utolsó szocialista pártelnök, aki alatt az MSZP pártszerűen működött. Ha vele valamiben megállapodtunk, akkor az úgy történt, illetve jelezte, ha valamit nem tud betartani.)

A szocializmus talaján álló csoportok egyesítésével egy problémával kevesebbet kell elrendezniük majd, de nem kerülnek közelebb a megoldáshoz. Elnökük, a volt miniszterelnök az elmúlt napokban tett nyilatkozatot arról, hogy képviselőik aktív munkájának köszönhetően az Európai Bizottság nem hajlandó megállapodni a kormánnyal, hogy a hazánknak elkülönített pénzeket kiutalják. Ez az irányvonal nem fogja segíteni a rég várt siker elérését.

Az előző cikkemben utaltam rá, hogy álláspontom szerint rossz úton jár a magyar kormány a nemzetközi kapcsolataiban. 

Most olyanok a körülmények, hogy szükséges megállapodni, kiegyezni. Kellenek a szövetségesek. Deák Ferencék 1865-ben, húsvét után indították el azt a folyamatot, amely az Osztrák–Magyar Monarchiához és Magyarország példa nélkül álló fejlődéséhez vezetett két év múlva. Az unió nekünk is hasonló lehetőséget biztosít a XXI. században. Az ellenzéknek szintén a megegyezés gondolatára kellene építenie a stratégiaváltását: az ország fejlődéséhez és gyarapodásához, a válság gyors leküzdéséhez elengedhetetlenül fontos az Európai Bizottság támogató döntése. Ebben a kérdésben közösen kellene fellépni a hazai politikai elitnek. Egy ilyen stratégia eredményesebb lenne, mint a kérkedés, fenyegetőzés és a kordonbontás.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Tölgyessy Péter, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) képviselője, Balsai István, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselője, Such György közgazdász, Kutrucz Katalin büntetőjogi szakértő, Hann Endre, a Közvélemény-kutató Intézet munkatársa, Balás István, az MDF és Fodor Gábor, a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) tagja az Ellenzéki Kerekasztal sajtóbizottságának munkatársa, az Ellenzéki Kerekasztal sajtótájékoztatóján a Budai Vigadóban 1989. augusztus 2-án. Fotó: Földi Imre / MTI)