Az újságírás alapvető lényege a valóság közlése. A kérdező újságírók kiválasztásába való beleszólás, az interjúk utólagos átírása a hamisságot szolgálja. 

A demokratikus nyilvánosságban a közszereplő nem jelöltheti ki, hogy ki készít vele interjút, és nem írhatja át a vele készült interjúk szövegét. Csak az ellen tiltakozhat, ha a szavait meghamisítják. 

Az interjúk szabadságát majd negyven éve törvény is védi. 1986-ban, a kommunista diktatúra idején született meg az a sajtótörvény, amely kimondta, hogy az újságírói közlés csak akkor akadályozható meg, ha az újságíró nem azt közli le, ami elhangzott. Ez a diktatúra világában óriási előrelépés volt, soha korábban ilyen normatív, világos módon nem szabályozták az újságírói szabadságot. 

Számomra egyszerre nagyon vicces és elszomorító, hogy a közszereplőknek közel negyven év alatt sem sikerült ennek a törvénynek, majd a hasonló témát szabályozó, későbbi törvénynek sem megfelelni. Sem a diktatúrában, sem a demokráciában.

Legutóbb a köztársasági elnök, Novák Katalin került abba a helyzetbe, hogy  – a Válasz Online lap közlése szerint – a hivatala szerette volna kiválasztani az őt kérdező újságírókat. 

Egy interjú tartalma nyilván attól is függ, kik készítik. Ember kérdez embert, az interjú a kérdezők és a válaszolók interakciójának a lenyomata. 

 Akkor nem lenne fontos, hogy a közszereplő, ebben az esetben a köztársasági elnök, adott pillanatban adott kérdésre mit válaszolt. Az interjú lényege, hogy a beszélő megszólalását a kérdezők is befolyásolják. Ők ugyanolyan fontos szereplői a kész anyagnak, mint a megszólaló. 

Ha nem ugyanolyan fontosak, akkor nincs is rájuk szükség. Akkor nincs szükség interjúkra. Akkor meg kellene elégednünk a közszereplők közleményeivel, hiszen az interjúhelyzetek kiiktatásával azt is elfogadjuk, hogy a helyes közlés az, ha a közszereplő háborítatlanul beszél arról és úgy, ahogyan akar; elfogadjuk, hogy szavait nem lehet diszkusszív térbe helyezni. A diszkusszivitás a demokrácia lényege: a közszereplő mondja a magáét, a többiek meg hozzászólnak a mondanivalójához. Ha az interjúk nem folyhatnak szabadon, akkor a hozzászólás lehetősége csorbul, s ha az csorbul, akkor a demokrácia csorbul. 

Az interjúk tartalmát azonban a magyar gyakorlatban nem csak az újságírók megválogatása befolyásolja. 

Az interjúknak Magyarországon különös utóélete is van, amikor az interjút adó emberek utólag átírják az interjú szövegét. Kicsit vagy nagyon. A szerkesztőségek mindig a nyilatkozó nyomásának engednek. Két évtizedes újságírói pályámon soha nem találkoztam olyan szerkesztőséggel, amely ilyen esetben nekem, az újságírónak adott volna igazat. Mindig engedtek az interjúalany kérésének. Pályám nagyobbik részében 2010 előtt dolgoztam, tehát nem Orbán Viktor kormányzása hatására alakult ki az a gyakorlat, amelyben a szerkesztőségek, a kiadók még azt a normát sem tartották be, amit már a halódó kommunista diktatúra 1986-os törvénye megteremtett az újságírók számára.

Baloldali és jobboldali szerkesztőségek sorával kerültem így konfliktusba. A Magyar Rádiótól a Magyar Narancson és a HVG-n, a TV3-on keresztül a HírTv-ig vezetett az a sor, amelyben bal és jobboldali politikusok, közszereplők vagy éppen üzletemberek kérésére cenzúráztak interjúkat. Lényeges közléseket írtak át, nem vesszőhibákat és tévedéseket javítottak ki. A probléma mindig abból származott, hogy pontosan azt írtam le, az jelent volna meg, amit az interjú során mondtak. Ez nem az én egyedüli problémám volt, újságírók százai éltek és élnek ebben a gyakorlatban. 

A magyar gyakorlatban viszont az átírt interjúk nem a valóban elhangzott szöveget tartalmazzák, hanem az utólag fabrikáltat. 

A nyilatkozó által átírható interjú, közlés hamis közlés, igazi fake news, a szó eredeti értelmében. Nem más, mint PR. A PR a Megszervezett Nyilvánosság. A közlő határozza meg, hogy mi és hogyan jelenik meg a nyilvános térben, a közszférában. 

A demokratikus nyilvánosság szabadságát azonban a magyar közfelfogással szemben nemcsak a Politika meg a Hatalom korlátozza, hanem az Érdek is. Az Érdek jelentkezhet az Ellenzékben is, a Civil Társadalomban, a Híres Emberben, a Kulturális Közszereplőben, a Sportolóban, az Újságíróban és egyéb más, idealizált toposzok szereplőiben, akiket a magyar gondolkodás nagyon könnyen helyez apolitikus szerepbe, s ezért kivonja őket a demokratikus nyilvánosság kategóriájából. Ez nemcsak a politikát érintő téma, hanem az életünk egészét átitatja, a kerületi laptól a sporton át a kultúráig minden terület nyilvános megjelenését érinti.  

A demokratikus nyilvánosság jelentősége a politikai demokráciában jelenik meg leginkább, de a demokratikus nyilvánosság nem csak a politikai szféra része, s nem csak a Hatalom és Elnyomás viszonylatában értelmezhető. A demokratikus nyilvánosság lényege a Befolyásolás, s ebben minden politikai és nem politikai szereplő érdekelt, és részt vesz. A demokratikus nyilvánosság lényege, hogy az életünket, az emberek életét befolyásoló dolgokat nyilvánossá teszi. Ennek egyik alkotóeleme, hogy az interjúkat a nyilvánosság fontos részének tekintjük, a kérdezők személyébe nem engedünk beleszólást, az interjúk tartalmát pedig nem engedjük meghatározni a megszólalóknak. 

Ha nem így teszünk, akkor a Hatalom, az Érdek, a Befolyás képviselői határozzák meg, hogy mi nyilvános, és akkor a nyilvánosság nem a Demokratikus Nyilvánosság lesz, hanem a PR-Nyilvánosság, a Megszervezett Nyilvánosság.

Az újságírás alapvető lényege a valóság közlése. A kérdező újságírók személyébe való beleszólás, az interjúk utólagos átírása a hamisságot szolgálja. 

A szerző volt újságíró, ma üzleti coach.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Miguel Villagran / Getty Images)